Modern kori hittérítők – Ballai Attila publicisztikája

Sohasem értettem, miért olyan nagy hős Akhilleusz. Az egyetemes történelem – vagy „mítosztörténelem” – és irodalom első, világszerte ismert és csodált bajnoka az egyetlen ember, akinek nevét máig őrzi egyik testrészünk. Pedig minden párviadalában magától értetődő és kockázatmentes diadalokat aratott, hiszen édesanyja, Thetisz csecsemő korában az alvilág folyója, a Sztüx vizébe mártotta, és ettől sebezhetetlenné vált; kivéve egyetlen pontját, a sarkát, azaz az Achilles-inát – amit ekkor persze még nem hívhattak így –, amelynél fogva belemerítették a Sztüxbe. Könnyű az adottságként kapott legyőzhetetlenség biztos tudatával csatába menni – sőt, sportnyelven szólva kifejezetten „bundagyanús” vállalkozás. Akkor már sokkal inkább Hektór lehetne a bálvány, amiért elfogadta Akhilleusz kihívását, vállalta a számára megnyerhetetlen párharcot, miközben elrejtőzhetett volna Trója bevehetetlennek hitt falai mögé.

A „hősi”, a „hősies” napjaink sportjának is gyakori és kedvelt jelzője, és a sport természetszerű igazságosságából eredően elsősorban a „Hektórok” küzdelmének, sikerének vagy akár elbukásának le­írására szolgál. Most azonban, ünnep lévén, maradjunk a kilátástalan helyzetből kivívott győzelmeknél, ha úgy tetszik, a „feltámadásoknál.” Amelyeket persze – mert a kontraszt ettől az, ami – meg kell előzniük a „nagypéntekeknek”.

A média ontja a legnagyobb, legvalószínűtlenebb fordításokról, „come backekről” készített összeállításokat, kimutatásokat, de a személyes élményt egyik sem helyettesítheti. Nekem például ebben a témakörben még ma, majdnem három évtized távolából is egy teljességgel semleges Werder Bremen–Anderlecht futballmeccs ugrik be elsőként. Az 1993. decemberi BL-csoportmérkőzésen már a szünetre 3–0-s vezetést szereztek a belgák, és mivel az eredmény a második félidő közepéig nem változott, azt javasolta a feleségem, nézzünk mást. Ültünk otthon a tévé előtt – mondanom sem kell, még se két készülék, se internet, se laptop, se okostelefon –, fiatal házasként ilyen helyzetben engedni illik. Csakhogy éreztem a Werder játékában, a futballisták mozgásán, arcán a szenvedélyt, a töretlen hitet, és az asszony „itt már úgysem lesz semmi” felvetésére rávágtam: de, itt még biztosan lesz valami, nem is akármi. Lett is. A brémaiak a 66. és a 89. perc között öt gólt rúgtak és fejeltek, 5–3-ra nyertek. Ekkor váltam otthon labdarúgó-szakértővé.

Utólag aztán összeraktam magamban a teljes képet, benne a bárdolatlannak, zárkózottnak tetsző edzővel, Otto Rehhagellel, akiről akkoriban leginkább annyit tudtunk, hogy „kicsinálta” a mi szegény Varga Zolinkat. Csakhogy emellett Rehhagel majd' másfél évtizednyi brémai edzősködése során bajnokot, Német Kupa- és KEK-győztest faragott az addigi középcsapatból, később máig példátlan Bundesliga-rekordként feljuttatta, majd az első osztályban azonnal aranyéremre vezette a Kai­serslauternt, miként a 2004-es Eb-n az egészen a döntőig lesajnált görög válogatottat is – az egyenes kieséses szakaszban háromszori 1–0-val. Személyisége, a belőle sugárzó erő, fanatizmus, egyszerű derű, rendíthetetlenség – mindezt az 1991. őszi Werder Bremen–Ferencváros mérkőzés utáni sajtótájékoztatón alkalmam nyílt aurán belül megtapasztalni – nemcsak saját maga, hanem egész környezete hangulatát, (futball)világlátását is meghatározta. Akit ő vezetett, az mérlegelés nélkül nekiment volna Akhilleusznak is. Mert nagyon jó, ha az edzőt, a kulcsjátékost áthatja a hit, de még sokkal jobb, egyenesen üdvös, ha hittérítőként a többiekbe is át tudja ültetni. Így az adott csapat, közösség az egész pályás letámadás mellett az egész pályás feltámadásra is képes lehet.

Idézhetnénk a futballhistória másik, sokkal ismertebb, híresebb 0:3-ból lett 5:3-ját, amikor az 1966-os vb negyeddöntőjében a portugálok fordítottak így az észak-koreaiak ellen, a Manchester United 1999-es vagy a Liverpool 2005-ös mennybemenetelét a BL-fináléban a Bayern München, illetve a Milan kárára, és a sort szinte vég nélkül folytathatnánk. De induljunk inkább egyéb sportágak és hazafelé!

Látom magam előtt Jónyer Istvánt – persze csak későbbi elbeszélései alapján – az 1975-ös calcuttai asztalitenisz-vb férfi egyesének első fordulójában, a döntő szettben, 12:17-nél mumusa, a svéd Wikström ellen, amint lehajtott fejjel sétál a messzire gurult labda után, amikor az első sorban ülő barátja öblös hangon ráüvölt, „Pista, mi a ... csinálsz?”, mire ő összekapja magát, megnyeri a játszmát, a meccset, a vb-t. Aztán párosban is, Gergely Gáborral az oldalán, az elődöntőben 2:2, 16:20-nál, a csarnok beázása miatt elrendelt kényszerszünetről visszatérve, négy pörgetéssel kiegyenlítve. Látom öttusa-válogatottunkat az 1987-es franciaországi, moulins-i vb-n, a lovaspálya átrendezése után, 659 pontos mínuszba kerülve a szovjetekkel szemben, végül emberfeletti vívással és futással mégis a dobogó tetejére kapaszkodva. Látom kardcsapatunkat az 1988-as szöuli olimpia aranycsatájában, kilátástalan, 4:8-as állásban a szovjetek ellen, aztán 7:8-ra szépítve látom Gedővári Imrét is a páston, 1:3-nál Alsan ellen, mégis 6:5-re felülkerekedve, és 8:8-cal, jobb találataránnyal olimpiai bajnokságot nyerve. Látom Rózsa Norbertet 1996-ban Atlantában esélyesként alámerülni 100 mellen és újjászületni, 200-on legyőzni az egész világot, de elsősorban saját kishitűségünket, csalódottságunkat. Látom pólós fiainkat 2004-ben Athénban az utolsó negyed előtt 7–5-ös hátrányban a szerbek (és montenegróiak, akkor még együtt voltak) ellen, látom magamat is, amint az egy sorral fölöttem táncoló belgrádi kollégát arra intem, nyugi, még nincs vége – és valóban nincs! Hallom a mieink nem kifejezetten sportszakmai magyarázatát is a bravúrra: mi jobban szeretjük egymást. Látom 2008-ban Pekingben a két utolsó csoportmeccsükön agyonvert kézis lányainkat a pályáról lefelé vánszorogni, amikor a lelátóról egyszer csak felzúg a „Szeretünk benneteket!” kórus, amitől visszatér beléjük a lélek, és a negyeddöntőben átszáguldanak a végső sikerre esélyes románokon. Látom 2012-ben Londonban Risztov Évát, aki korábban szekérderéknyi vb- és Eb-ezüsttel, csalódottan visszavonult, hiszen mindent felülíró célja bevallottan az olimpiai arany volt, ezért sem tudta anélkül abbahagyni; néhány év után nemcsak újrakezdte, meg is találta a neki megfelelő terepet, a nyílt vizet, és beváltotta élete álmát. Lám, az is elég lehet, ha magunkban bízunk töretlenül, az is, ha csupán egyvalaki, például a mesterünk veti belénk minden bizodalmát (Rózsa–Széchy), az is, ha a fél ország.

Látom természetesen azokat a csodákat is, amelyeknek elszenvedői voltunk. Labdarúgó vb-finálét buktunk el 2:0-ról; a Jónyer, Klampár kettős az 1977-es birminghami vb-n döntő szettet veszített 20:11-ről; vízilabdázóink 1994-ben Rómában hiába vezettek már az első negyedben 6–1-re az oroszok ellen, 13–12-re alulmaradtak, ezen múlott a négybe jutásuk a vb-n; női kézilabda-válogatottunk olimpiai és vb-aranyat herdált el plusz hat, illetve hét gólról, a veszprémi kézis fiúk plusz kilencről engedték ki a kezükből a BL-trófeát.

A sportbéli feltámadások bizony nem egyirányúak. Sportolók, csapatok, szurkolók gyakran fohászkodnak az égiekhez a győzelemért, régi kedvenceim, a perui futballisták az 1978-as vb-meccsek előtt az öltözőben egy oltárkép előtt imádkoztak. Nehéz azonban elképzelni, még szilárd istenhittel is, hogy Isten Perunak szurkolna, mondjuk, Bolívia, vagy Magyarországnak Ausztria ellen. A csoda földre szállásáért idelent is tenni kell valamit. Azaz mindent.

Ha nem is feltétlenül vallási eredetű, de magunkba, a csapatunkba és a közös ügybe vetett hittel, azzal a meggyőződéssel, hogy ebben a társak is osztoznak. Ez ama bizonyos kegyelmi állapot. Hol a mieink érik el, hol az ellenfél.

Ebből lehet, ebből lesz az egész pályás feltámadás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!