IV. Károly és I. Puskás Öcsi – Ballai Attila publicisztikája

Böngészgetem a száz évvel ezelőtti Nemzeti Sportokat, keresem az NS-klub és a Sportrádió múltidézőjéhez a muníciót, és az 1922. április 1-jei lapszám címoldala bal szélső hasábjának láttán alig akarok hinni a szememnek. Azt olvasom ugyanis: „Ma már közismert, hogy a magyarok a béke legmeghurcoltabb mártírjai.” És nem valamely, a témában semlegesnek nyilván nem tekinthető honfitársunk állítja ezt, hanem maga Pierre de Coubertin, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke. Akitől számos idézetet őriz az egyetemes sport­emlékezet – olyat is, amit nem ő mondott –, a NOB 1922. márciusi ülésén elhangzott beszéde azonban feledésbe merült. Ezért érdemes teljes egészében feleleveníteni, de nem a passzív romantika jegyében, múltba révedő sorozatunk részeként, inkább a jelennek, okulásul. Íme:

„Uraim! A népek kibékülésének, a világháború utolsó nyomainak eltüntetése idején a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ez évi üléseinek is a népek testvériségének jegyében kell lefolyniok. Az 1928. évi olimpiád helyének megállapítása van soron. A tizenkét pályázó közül a legérdemesebbet kell a bizottságnak kiválasztania. Ha szabad véleményemnek kifejezést adni, akkor én Magyarország fővárosát, Budapestet tartom a legméltóbbnak arra, hogy az első igazi békeolimpiád színhelye legyen. Ma már közismert, hogy a magyarok voltak a háború legnemesebb ellenfelei és a béke legmeghurcoltabb mártírjai. A magyar sport hatalmas fejlődése szintén ismert a t. képviselő urak előtt. A magyar sport beszédes bizonyítéka annak, hogy semmivé lett nemzeteket a sport újra naggyá tud tenni.”

A Nemzeti Sport tudósítása szerint „Coubertin báró szavai után a nemzetek képviselői egymás­után jelentették be, hogy Magyarország javára lemondanak az 1928. évi olimpiádról”. Mint közismert, az 1928-as játékoknak végül Amszterdam adott otthont, az újpesti Szúnyog-szigetre álmodott komplexum anyagi okokból már a tervezés fázisában elhalt. Ez a későbbi, szomorú valóság, 1922-ben azonban még minden reményforrásba két kézzel kapaszkodtak – amúgy érthetően – reményvesztett eleink. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer ránk nézve tragikus következményeit e helyütt szükségtelen taglalni, azt viszont nem árt megjegyezni, hogy a máig általános hazai közvélekedés szerint a győztes nyugati hatalmak részéről először 1927 nyarán érkezett nyilvános gesztus hazánk felé, a Daily Mail ekkor közölte Lord Rothermere „Magyarország helye a nap alatt” című írását. Nos, ehhez képest több mint öt évvel korábban a nemzetközi sportmozgalom vezető alakja, a már majdnem hatvanesztendős, mindenütt köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő – nem mellékesen francia – Coubertin báró kijelenti, hogy a harcban a magyarok voltak a legnemesebb ellenfelek, a békében ők a legmeghurcoltabb mártírok, és e semmivé tett nemzetet a sport emelte újra naggyá.

Miképpen a második világháború után is. A külföld szemében és a sporton kívül másban akkoriban vigaszt nemigen lelő honfitársaink lelkében egyaránt. A Mighty Magyars, Marvellous Magyars, Magnificent Magyars méltatás természetesen nem a Rákosi-korszak politikusait, gazdasági „lángelméit”, hanem az Aranycsapat bálványait illette a hatalmas, csodálatos, pompás jelzőkkel. A kilenc évet szovjet hadifogságban töltő Rózsás János pedig Keserű ifjúság című önéletrajzi könyvében idézi fel, hogy a Gulag kényszermunkatáboraiban onnantól néztek rájuk más szemmel, hogy oda is eljutott az 1952-es, helsinki tizenhat magyar arany híre. Ez volt a Szovjetunió első olimpiája, ezért országszerte élénk és kötelező érdeklődés kísérte, és Rózsás emlékei szerint még az őrök is elálmélkodtak: ha egy ilyen kis nemzet ennyi bajnoki címet nyert, mégsem lehetnek olyan alávalók a fiai.

Isten mentsen meg minket és mindenkit attól, hogy valaha is a magyar sportnak a harmadik világháború utáni szerepét kelljen taglalnunk. Annak viszont szenteljünk néhány gondolatot, mit jelent nekünk és a külföldnek a magyar sport napjainkban, a mai, ugyancsak embert próbáló időkben. Tokiói és pekingi olimpiai diadalaink éppen attól különlegesek, hogy sokkal többek sportsikernél; Szilágyi Áron, Lőrincz Tamás vagy a rövid pályás gyorskorcsolyázás anomáliáin elképesztő önmérséklettel és méltósággal túllépő Liu testvérek elsősorban emberi minőségükben alkottak maradandót, és saját közegükben is ezért övezi őket különleges tisztelet, népszerűség; nem utolsósorban velük azonosítják a magyarokat. Miként száz esztendővel ezelőtt Coubertin elnök úr is legnemesebb ellenfelekről, nem ellenségekről beszélt – a sport keretein messze túlívelő gondolatainak, értékítéletének forrása bizonyára a sportból eredt.

A hazánkban rendezett világversenyek ugyancsak jó hírünket keltik. Az 2017-es budapesti vizes vb egyik műúszódöntője utáni ünnepélyes eredményhirdetésen együtt adhattam át az érmeket a nemzetközi szövetség, a FINA akkori elnökével, Julio Maglionéval. A nyolcvanon túli uruguayi sportdiplomata nem győzött áradozni, mégpedig leginkább arról, hogy elhozta magával az unokáját, aki eddig azt sem tudta, mi az a Magyarország, most viszont reggelente egyedül indul felfedező útra, és esténként arról lelkendezik, hogy ebben a varázslatos városban milyen csodákat látott, milyen finomságokat evett, micsoda jópofa figurákkal találkozott, és mindeközben tökéletes biztonságban érezte magát. A tavaly nyári labdarúgó Eb-re hozzánk látogató francia és portugál drukkerek is egészen más benyomásokat szerezhettek rólunk, mint ha Párizsban vagy Lisszabonban ücsörögve a médiából merítették volna értesüléseiket. Legalábbis annak alapján ezt gondolom, hogy a Puskás Arénánál, a városligeti szurkolói zónában vagy bárhol az utcán keresték az alkalmat, hogy a helyiekkel közös fotókat készítsenek, és akár meccsre menet, akár a lelátón – persze nem a mieink ellen – többször eleresztették a „Ria, ria, Hungária!” csatakiáltást. Feledhetetlen emlékem a 2018-as, debreceni junior kézilabda-vb is. A győzelmen túl az is, amikor egy kimért svéd úriember elárulja, eddig azt hitte, Stockholm a világ második legjobb helye, de a szünnapon Budapesten járt, így most már hazája fővárosa elé helyezi (nála Amszterdam volt az első, na de nem kell mindenben egyetértenünk), vagy a látvány, amint a dél-koreai drukkerek néhány nap után egyenpólóban feszítenek, és az áll rajta: Koreai vagyok, szeretem Magyarországot.

A megszeretéshez persze a megismerésen át vezet az út. Legalábbis a normális, való világban. Az idén nyári, újabb vizes vb és a jövő évi szabadtéri atlétikai vb is olyan ezreket mozgat majd meg, akik a sport léte nélkül valószínűleg sohasem jönnének el hozzánk. 2021-ben futball Eb, 2022-ben vizes vb, 2023-ban atlétikai vb. Elképesztő sorozat, szinte kis olimpia. Ha már nagyot, igazit nem rendeztünk 1928-ban, és nem fogunk 2024-ben sem. Nem kis részben azért, mert vannak, akik eleve elutasítják, felesleges koloncnak, pénzkidobásnak tekintik a magyar sportot. Ők halmozottan hátrányos helyzetűek, hiszen nemcsak a sportot és a sportolókat nem ismerik, hanem az emberi természetet és a realitásokat, a sport rendkívüli hatásait sem. Annyit sem tudnak, amennyit a francia bárótól a Gulagon szolgálatot teljesítő smasszerig száz éve mindenki. Ez pedig riasztó hiányosság.

Zárásként, a fentieket is alátámasztandó még annyit, hogy a bevezetőben említett írás megjelenésekor, 1922. április 1-jén hunyt el Madeira szigetén az utolsó magyar király. Ám ha körkérdésben arról érdeklődnénk, mely jeles történelmi személyiségünk életrajzának alapeleme április 1., meggyőződésem szerint nagyon kevesen felelnék azt, hogy 1922-ben ezen a napon halt meg IV. Károly. Annál többen, hogy 1927-ben április elsején született I. és egyetlen Puskás Öcsi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!