Szól a rádió – Ballai Attila publicisztikája

Pontosabban már csak egyet kell aludni, és megszólal. Hétfő hajnalban, így aki korán kel, az az éteren és az NSO-n megleli Magyarország első sportrádióját. Nem is tudom eldönteni, mi a nagyobb csoda: hogy végre lesz, vagy hogy eddig nem volt. Hiszen a magyar sportrádiózás, egyáltalán a rádiózás hagyományai elképesztően gazdagok. Kezdve a daliás időktől, onnantól, hogy – mint az LGT slágeréből ismert – „És műsor gyanánt akkoriban az is megfelelt / Ha Marcal János segédtiszt egy nótát énekelt”. Aztán később persze már nem, de még az én gyermekkoromban is közérdeklődésre számot tartó információnak minősült, hogy, mondjuk, Soborsinnál a Maroson hajóvonták találkozása tilos – mert a vízállásjelentés is napi rendszerességgel „folyt” a hírekből. Könnyű és hálás feladat lenne az utókornak ezen elpoénkodni, de ne feledjük, a rádió évtizedeken át milliók nem is elsődleges, hanem egyetlen hírforrása volt.

A harmadik évezred harmadik évtizedében persze más a mérce, más a kihívás. Alább azonban ne várjon senki tudományoskodó hatáselemzést, sem promóciót, pr-cikket, még kevésbé az új adó tulajdonosi hálójának felvázolását. Utóbbit már csak azért se, mert a „Kié a sportrádió?” kérdésre a legegyszerűbb válaszolni: mindenkié, aki hallgatja. Szentül hiszem, hinni szeretném, ha valami, ez még közkincs. Az első órák, napok műsoraiban készséggel, örömmel szerepet vállaló bajnokok, idolok, az ország minden szegletéből munkára jelentkező kollégák, a majdani hallgatók, sportrajongók visszajelzései, várakozásai alapján is az. Aki szerint mégsem – csupán egy-két fanyalgót olvastam, hallottam –, azt tisztelettel arra kérem, adjon egy esélyt. Ne a sportrádiónak, hanem saját magának. Ha másért nem, azért mindenképp, mert néha nem árt ám örülni valaminek.

Én például azzal nyitottam a szombat reggelt, hogy meghallgattam Pluhár Istvánt – fellelhető a neten –, aki az 1936-os berlini olimpia százas gyors­úszódöntőjének hajrájában azzal biztatja Csik Ferencet, hogy „Ferkó, Ferkó, most bele!”. Ugyanúgy, annyira szívmelengetően, libabőröztetően szól a „Horthy-rendszerből”, mint Szepesi György a Rákosi-korszakból vagy Pluhárhoz képest több mint fél évszázaddal későbbről Török László, aki 1988-ban Szöulban ugyanazzal az örök, koroktól és kurzusoktól független, időtlen, csak a sportra jellemző ihletettséggel, átszellemültséggel fohászkodik a pici lányhoz, Egerszegi Krisztinához. Ezen a ponton már rám ömlöttek a személyes emlékek.

Elsőként, érthetően, a körkapcsolás. A hivatalos felkonferálás szerint „körkapcsolás bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről”. Az a semmihez sem hasonlítható, gyomor- és torokszorító, édes izgalom, amely egyszer csak elöntötte az emberfiát, hogy keverjék már le a zenét, ne dumáljanak annyit a stúdióban, jöjjenek az eredmények! Vass István Zoltán zseniális sziporkái, köztük olyanok, mint: „A Vasas csapatában Kakas, Farkas, Nyúl, és hogy teljes legyen az állatsereglet, itt van Maczkó játékvezető is.” Novotny Zoltán komputeragya, amely a másodperc törtrésze alatt kiszámolta, hogy „nyolcas körbeverés” esetén nekünk az a legkedvezőbb, ha A és B döntetlent játszik, C pedig három gólnál nem kevesebbel, de hatnál nem többel legyőzi D-t. Molnár Dániel szenzációsan szórakoztató bakijai, affélék, mint hogy a meccs utáni villáminterjúban gratulál az MTK csatárának, mondván, ő rúgta mindkét gólt, amaz tiltakozik, hogy nem, csak az elsőt, mire Dani rápirít: „Nem, mind a kettőt te rúgtad.” Vagy éppen az állandó vidéki tudósító nyilván előre megírt, bemagolt, esetlenségükben is bájos, kedves, hétről hétre visszatérő fordulatai, amelyek szerint tízezer néző sütkérezik vagy fagyoskodik a lelátón, beindult a nagyüzem, komoly taktikai csata dúl a pályán, és már csak a játék sava-borsa, a gól hiányzik. No meg olyan feledhetetlen emlékképek, mint az, amikor 1981 szeptemberében a barátom szobájában döbbenten füleljük, hogy Ózdon 25 ezer néző előtt meglepetés érlelődik, a szünetben a hazaiak 4–2-re vezetnek a Ferencváros ellen. Erre a hírre nyit be a szeme fénye, a kisöccse, aki máskor nem tud tőle lehetetlent kérni, és ezúttal arra panaszkodik, hogy elromlott a villanyvonata. Cimborám magából kikelve, eltorzult fejjel bődül rá, hogy „Vidd a francba a vonatodat!” (amúgy nem a franc kifejezést használta), ám miután Pölöskei és Szokolai révén egyenlít a Fradi, már megy is a rémülten kimenekült tesó után, és kérdi tőle: „Na, hol az a vonat?”

Ezek még csak a sportrajongó szurkoló, hallgató élményei. Első felnőttkori és újságírói olimpiámon, 1988-ban tapasztaltam meg egészen más nézőpontból, mi mindent adhat még a rádió. A délben megjelenő Esti Hírlap ifjú munkatársaként hajnalban autóztam be a szerkesztőségbe, Szöulban, délután lévén, éppen az öttusa futószáma ment, és hallgattam Radnóti Lászlót, amint elcsukló hangon jelenti, hogy Martinek János fordult be elsőként a célegyenesbe, és már idézi is a hírvivő legendáját. Hirtelen elhomályosult a tekintetem, kiálltam jobbra, megtöröltem a szememet, rendeztem az arcvonásaimat, és indultam tovább, dolgozni. Török László másik örökbecsűjének lélekemelő hangulatában: „Jó reggelt, Magyarország, jó reggelt, aranyérem!”

A sportrádió hajnali sávjában Harsányi Levente mellett Risztov Éva, London olimpiai bajnoka fog jó reggelt kívánni; első felnőttvilágversenyéről, a 2002-es berlini Eb-ről még tudósítottam, így tanúja lehettem, amint szinte gyermekként siratja az egyébként roppant értékes ezüstjeit, holnaptól pedig érett bajnokként vezet műsort a sportrádióban. Miként Török László, most már az jön a számra, hogy Laci is – ez az együttállás egyedi ajándéka a sorsnak.

Nem tagadom, valamelyest érintettként 2016 novembere óta, több mint öt éve készülök erre, küzdök ezért. Most pedig nagyon közel a beteljesülés. A magyar sport és sportrádiózás különleges, évszázados öröksége továbbvitelének egészen új, eddig sohasem volt lehetősége. Természetesen 2022-es eszközökkel, így azzal, hogy a rádió az NSO felületén, tehát világszerte hallgatható lesz, ám '22-es csapdákkal is. Nem lévén szakember, inkább hallgatóként érzékelem, micsoda arányérzék szükségeltetik például trendi módon érdekes, ugyanakkor tartalmas reggeli műsor szolgáltatásához. Hiszen fogmosás vagy szobabiciklizés közben, esetleg már az autóban még nem igazán vagyok fogékony egy aprólékos, elmélyült beszélgetésre az ego-futurista orosz költészetről, álproblémák kreálása és frappáns megoldása, vagy két-három műsorvezető valós érzelem és értelem nélküli, kényszerű közös röhörészése, vihogása a semmin pedig kifejezetten zavar.

A sport szerencsére önmagában értékmérő és értékteremtő is, rendszerint kijelöli saját maga és a vele bármiféle funkcióban foglalkozók lehetőségeit, kereteit. Hogy mást ne mondjak, vasárnap este kézilabda-válogatottunk a sportág első, hazai felnőttvilágversenyén sorsfordító mérkőzést vív Portugáliával. Ez így vagy úgy, de önmagában is számos témát szolgáltat már az első adásnapra. De nincs az az ostoba ember, aki ha nyerünk, azt bizonygatná, hogy igenis kikaptunk, ha ellenben kikapunk, arról igyekezne meggyőzni hallgatóságát, hogy tulajdonképpen nyertünk. A sport tisztaságának, normalitásának is köszönhetően lesz ez üdítő hangú, töltetű rádió.

Ennél e pillanatban, egy nappal az indulás előtt nem remélhetek, illetve a Nemzeti Sport szerkesztőségéből a közös munkában részt vállalók nevében nem is ígérhetek többet. De kevesebbet sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!