Mestermű – Ballai Attila publicisztikája

Egy parádés ollózás képe, emléke örökre megmaradhat az emberben. Például Zsóri Dánielé, amellyel a Debrecen legyőzte a Ferencvárost, ő pedig Messi előtt elnyerte a Puskás-díjat. Berki Krisztián ollóit ellenben már nehezebb felidézni; őszintén szólva, laikusként szinte lehetetlen. Ennek természetesen nem a héten hivatalosan is visszavonuló olimpiai bajnok tornászunk az oka, hanem az egyszeri néző. Mint mondjuk én. Aki a lólengésben csupán akkor észlel valami különlegességet, ha a versenyző ront, megbicsaklik a mozdulata, megbillen, lelép, leesik a szerről. Akik nem hibáznak, azok az avatatlan szemlélő számára nagyjából ugyanazt és ugyanúgy csinálják.

A sors igazságtalansága ez e klasszikus sportággal és a művelőivel szemben. Egy zseniális gólt, cselt, szólót, kapusbravúrt évtizedeken át őriz a kollektív szurkolói memória, miként egy kiütés bunyóban, egy nagy ívű dobás, akció birkózásban, egy heroikus hajrá futásban, úszásban is lehet sportőrültek kocsmai beszélgetéseinek visszatérő témája. De ki hallott valaha is afféle kérdést, hogy: emlékeztek arra a hibátlan Magyar-vándorra? Esetleg leugrás utáni tökéletes beleállásra? Nyilvánvalóan senki. Talán még leginkább Kerri Strug története – neki sem elsősorban a neve – csenghet ismerősen. Ő az, aki az 1996-os játékokon az első ugrásnál súlyos bokasérülést szenvedett, de mivel a második kísérletén múlt az amerikai csapat győzelme, visszalépés helyett Károlyi Béla, a válogatott edzője biztatására – „You can do it!” – végrehajtotta. Aztán összeesett.

No de mi van azzal, aki nem zúzza pépesre a lábát, hanem „csak” úgy szépen, egyszerűen, egészségesen, a legcsekélyebb drámai elem nélkül mindenkinél jobb a világon, ezért diadalmaskodik? Mint Berki Krisztián. A helyszínről tudósítottam a lólengés olimpiai döntőjéről, Londonból, a North Greenwich Arenából 2012. augusztus 5-én, de bevallom, képtelen lennék felidézni bajnokunk győztes mozdulatsorát. Azt viszont sohasem felejtem, mit művelt fő vetélytársa, az angol Louis Smith gyakorlata közben. A szám favoritjának felkent brit hazai közönség előtt versenyzett, az egyik világcég hirdetése a londoni napilapokban e szöveggel hergelte a publikumot és igyekezett orientálni a döntéshozókat: „Mondjátok meg Louisnak, hogy ujjatokat, kezeteket, lábatokat keresztbe fonva szurkoltok érte!” Mintha előre elrendeltetett volna, hogy Peking bronzérmesének, a világ- és Európa-bajnoki másodiknak végre meg kell előznie Berki Krisztiánt. Tökéletes koreográfiával, utolsóként lépett a szerhez. A magyar klasszis addigra már bemutatta a maga mesterművét, de mivel az anyagerőssége egy tizeddel elmaradt az angolétól, gyarló drukkerként azért szorítottam, hogy Smith legalább egyet bakizzon. Bár valójában nem is őt figyeltem, hanem Krisztiánt. Félrevonult, érdeklődve, de a legapróbb felhajtás nélkül nézte, mi történik, aztán egyszer csak önkéntelenül tapsolni kezdett. Egyáltalán nem a nyilvánosságnak szólt e gesztus, talán csak én láttam, mert egyébként minden szempár Smithre szegeződött. Egészen elképedtem.

Amikor utóbb megkérdeztem, miként volt képes erre, hogyhogy nem az járt a fejében, mikor inog már meg a riválisa, nem is e világi, legalábbis a harmadik évezred normáiba nagyon nehezen beilleszthető választ adott: „Amíg ki nem írták a pontokat, azt hittem, ő fog nyerni, mert nagyon szépen tornázott, rengeteget fejlődött. De az fel sem vetődött bennem, hogy ellene szurkoljak. Sokkal értékesebb így az én győzelmem is, mintha azért nyertem volna, mert mindenki ront.” 1912-ben, egy nem is száz, inkább ezer évvel azelőtti világban ez talán természetes reakció lett volna. De 2012-ben már örökre letűntnek hitt eszményeket idézett meg.

Én magamban Berki Krisztiánt ekkor avattam igazán bajnokká. És ezt akkor is megtettem volna, ha a hivatalos eredményhirdetésen ezüstérmet kap. Mert a számos kiemelkedő képességű, zseniális élsportoló között, felett is létezik egy kategória: a bajnok. Ők a kivételezettek, a kiválasztottak. Az ő küldetésük az, hogy példát adjanak egy örök értékeit vesztett kor emberének. Nem egy repülő ollójukkal, parádriposztjukkal, hajrájukkal, cselükkel, hanem a lényükkel, a létükkel.

Berki Krisztián személyében most ilyen idol vonult vissza.

Nem fűzött hozzá soha szoros, személyes kapcsolat, mint ahogyan a sportágához sem. Ezért amikor 2012 tavaszán egy nívós magazinnak interjúkat készítettem London várható magyar hőseivel, több mint két évtizednyi újságíróskodás után is izgalommal, némi kétellyel készültem a beszélgetésre. Nem a tornásszal, inkább az emberrel. Akit nem ismertem. Mi lesz, ha nem elég érdekes, nem elég tartalmas, vagy ha az is, nem szándékozik magát megmutatni? Csakhogy már az első kérdés-válasszal minden fenntartásom szertefoszlott. Felvetettem neki, nem szokták-e összekeverni névrokonával, aki máig rejtélyes okokból egykor a Ferencváros labdarúgó-szekciójának egyik csúcsvezetője lehetett, mire ő így felelt: „Megtörtént már, hogy azzal kerestek telefonon, meghozták a sörsátrat, a pálya melyik részére állítsák, de ebben nem segíthettem. A másik Berki Krisztiánnak talán nem nagyon kellemetlen, ha azért hívják fel, hogy tévedésből gratuláljanak neki a világbajnoki címhez. Én abban szeretnék kitűnni, amiben jó vagyok, a sportban ugyanúgy példát mutatnék, ahogyan nekem is mutattak az elődeink.”
Egy parádés ollózás képe, emléke örökre megmaradhat az emberben. Például Zsóri Dánielé, amellyel a Debrecen legyőzte a Ferencvárost, ő pedig Messi előtt elnyerte a Puskás-díjat. Berki Krisztián ollóit ellenben már nehezebb felidézni; őszintén szólva, laikusként szinte lehetetlen. Ennek természetesen nem a héten hivatalosan is visszavonuló olimpiai bajnok tornászunk az oka, hanem az egyszeri néző. Mint mondjuk én. Aki a lólengésben csupán akkor észlel valami különlegességet, ha a versenyző ront, megbicsaklik a mozdulata, megbillen, lelép, leesik a szerről. Akik nem hibáznak, azok az avatatlan szemlélő számára nagyjából ugyanazt és ugyanúgy csinálják.

A sors igazságtalansága ez e klasszikus sportággal és a művelőivel szemben. Egy zseniális gólt, cselt, szólót, kapusbravúrt évtizedeken át őriz a kollektív szurkolói memória, miként egy kiütés bunyóban, egy nagy ívű dobás, akció birkózásban, egy heroikus hajrá futásban, úszásban is lehet sportőrültek kocsmai beszélgetéseinek visszatérő témája. De ki hallott valaha is afféle kérdést, hogy: emlékeztek arra a hibátlan Magyar-vándorra? Esetleg leugrás utáni tökéletes beleállásra? Nyilvánvalóan senki. Talán még leginkább Kerri Strug története – neki sem elsősorban a neve – csenghet ismerősen. Ő az, aki az 1996-os játékokon az első ugrásnál súlyos bokasérülést szenvedett, de mivel a második kísérletén múlt az amerikai csapat győzelme, visszalépés helyett Károlyi Béla, a válogatott edzője biztatására – „You can do it!” – végrehajtotta. Aztán összeesett.

No de mi van azzal, aki nem zúzza pépesre a lábát, hanem „csak” úgy szépen, egyszerűen, egészségesen, a legcsekélyebb drámai elem nélkül mindenkinél jobb a világon, ezért diadalmaskodik? Mint Berki Krisztián. A helyszínről tudósítottam a lólengés olimpiai döntőjéről, Londonból, a North Greenwich Arenából 2012. augusztus 5-én, de bevallom, képtelen lennék felidézni bajnokunk győztes mozdulatsorát. Azt viszont sohasem felejtem, mit művelt fő vetélytársa, az angol Louis Smith gyakorlata közben. A szám favoritjának felkent brit hazai közönség előtt versenyzett, az egyik világcég hirdetése a londoni napilapokban e szöveggel hergelte a publikumot és igyekezett orientálni a döntéshozókat: „Mondjátok meg Louisnak, hogy ujjatokat, kezeteket, lábatokat keresztbe fonva szurkoltok érte!” Mintha előre elrendeltetett volna, hogy Peking bronzérmesének, a világ- és Európa-bajnoki másodiknak végre meg kell előznie Berki Krisztiánt. Tökéletes koreográfiával, utolsóként lépett a szerhez. A magyar klasszis addigra már bemutatta a maga mesterművét, de mivel az anyagerőssége egy tizeddel elmaradt az angolétól, gyarló drukkerként azért szorítottam, hogy Smith legalább egyet bakizzon. Bár valójában nem is őt figyeltem, hanem Krisztiánt. Félrevonult, érdeklődve, de a legapróbb felhajtás nélkül nézte, mi történik, aztán egyszer csak önkéntelenül tapsolni kezdett. Egyáltalán nem a nyilvánosságnak szólt e gesztus, talán csak én láttam, mert egyébként minden szempár Smithre szegeződött. Egészen elképedtem.

Amikor utóbb megkérdeztem, miként volt képes erre, hogyhogy nem az járt a fejében, mikor inog már meg a riválisa, nem is e világi, legalábbis a harmadik évezred normáiba nagyon nehezen beilleszthető választ adott: „Amíg ki nem írták a pontokat, azt hittem, ő fog nyerni, mert nagyon szépen tornázott, rengeteget fejlődött. De az fel sem vetődött bennem, hogy ellene szurkoljak. Sokkal értékesebb így az én győzelmem is, mintha azért nyertem volna, mert mindenki ront.” 1912-ben, egy nem is száz, inkább ezer évvel azelőtti világban ez talán természetes reakció lett volna. De 2012-ben már örökre letűntnek hitt eszményeket idézett meg.

Én magamban Berki Krisztiánt ekkor avattam igazán bajnokká. És ezt akkor is megtettem volna, ha a hivatalos eredményhirdetésen ezüstérmet kap. Mert a számos kiemelkedő képességű, zseniális élsportoló között, felett is létezik egy kategória: a bajnok. Ők a kivételezettek, a kiválasztottak. Az ő küldetésük az, hogy példát adjanak egy örök értékeit vesztett kor emberének. Nem egy repülő ollójukkal, parádriposztjukkal, hajrájukkal, cselükkel, hanem a lényükkel, a létükkel.

Berki Krisztián személyében most ilyen idol vonult vissza.

Nem fűzött hozzá soha szoros, személyes kapcsolat, mint ahogyan a sportágához sem. Ezért amikor 2012 tavaszán egy nívós magazinnak interjúkat készítettem London várható magyar hőseivel, több mint két évtizednyi újságíróskodás után is izgalommal, némi kétellyel készültem a beszélgetésre. Nem a tornásszal, inkább az emberrel. Akit nem ismertem. Mi lesz, ha nem elég érdekes, nem elég tartalmas, vagy ha az is, nem szándékozik magát megmutatni? Csakhogy már az első kérdés-válasszal minden fenntartásom szertefoszlott. Felvetettem neki, nem szokták-e összekeverni névrokonával, aki máig rejtélyes okokból egykor a Ferencváros labdarúgó-szekciójának egyik csúcsvezetője lehetett, mire ő így felelt: „Megtörtént már, hogy azzal kerestek telefonon, meghozták a sörsátrat, a pálya melyik részére állítsák, de ebben nem segíthettem. A másik Berki Krisztiánnak talán nem nagyon kellemetlen, ha azért hívják fel, hogy tévedésből gratuláljanak neki a világbajnoki címhez. Én abban szeretnék kitűnni, amiben jó vagyok, a sportban ugyanúgy példát mutatnék, ahogyan nekem is mutattak az elődeink.”

Ebben a három mondatban már volt szellem, szellemesség, szerénység, ugyanakkor reális önértékelés és tervezés, hagyománytisztelet. Aztán komolyabb témákban nem is papírra, inkább kőbe véshető igazságok kerültek elő, effélék: „A labdajáték szóban benne van a játék, de a tornában erről szó sem lehet. Itt nem mondhatod a gyereknek, hogy gyere játszani, érezd jól magad, mert kezdettől fennáll a sérülésveszély. Az edzőnek és a tanítványnak is folyamatosan koncentrálnia kell.” „A magánéletemet próbálom a médiából kizárni, csúnya szóval, nem szeretnék elcelebesedni. Egyébként sem vonzott az éjszakázás, a bulizás. Nem az én világom, én máshová tartozom.” „A rontás pillanatnyi állapot eredménye. Az nem fordulhat elő, hogy koncentráció nélkül lépek oda a szerhez. Az sem, hogy felkészületlenül indulok a versenyre. Akkor inkább el sem indulok, mert már azon a szinten vagyok, hogy vigyáznom kell a presztízsemre.” „Ha felkészültem, a hibát is képes vagyok elviselni, mert hibázni lehet, csak másnap nyugodtan nézhessek a tükörbe. Lélekben ez az, ami összetart. Ember vagyok, ronthatok. Ez még nem tragédia. A tragédia az, ha súlyos baj éri egy közeli hozzátartozómat, vagy az, hogy milliók éheznek a földön.”

Berki Krisztián valamit mindenkinél jobban tudott. Ám ettől még nem támadt az a kényszerképzete, hogy bármi mást is egy fikarcnyival jobban tudna másoknál. A sors igazsága, hogy három világ- és hat Európa-bajnoki címe mellett ott fénylik az olimpiai arany is, londoni győztes nyilatkozatában ő sem hagyott kétséget ebbéli fatalizmusa felől: „A mai napon sikerült elérnem azt, amiért egész életemben, gyerekkorom óta dolgoztam. Pont akkor jött ki minden a legjobban, amikor a legfontosabb volt, de ennek így kellett történnie.”

Így is történt. De ha ne adj' Isten másként esett volna, a lényegen az sem változtatna érdemben. Egyeseket díjaik, pozícióik, mulandó sikereik tesznek azzá, akik. Másokat a személyiségük, a lényük. Ettől persze még egyáltalán nem baj, hogy Berki Krisztián mostantól nem magánfuvarozó lesz vagy influenszer, hanem a Magyar Tornaszövetség sportigazgatója.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!