Tanárok, urak – Malonyai Péter publicisztikája

A rá jellemző udvariassággal figyelmeztetett levelében dr. Szomolányi Gy. István, hogy elfeledkeztünk a szomorú hírről: december 20-án elhunyt Bácsalmási László. A doktor úr intése jogos, már csak azért is, mert a Bácsalmási családnál hasonló a vérvonal, mint a Dárdai famíliában, ahogy azt éppen ezeken a hasábokon Ballai Attila szerzőtársam értően kimutatta (2021. január 10.).

A sor Bácsalmási Péterrel (1908–1981) indult, aki egyike volt a kor all round sportembereinek. Kosárlabdázott, a futballban is kitűnt, de leginkább atlétikában jeleskedett. Két olimpián indult, 1932-ben (Los Angeles) hármasugrásban 9. lett, tízpróbában 10., négy esztendővel később Berlinben rúdugrásban 6., tízpróbában 12. Három számban is olimpikon lett tehát, ami akkor sem lebecsülendő teljesítmény, ha legjobb eredményein (rúdugrás: 404 cm, hármasugrás: 14.74 m, tízpróba: 6762 pont) feltehetően csak mosolyognak a mai ifjak, legalábbis az éretlenebbje. Főként, ha hozzátesszük, hogy mindkét olimpián ő vitte a magyar zászlót, ahogy a Nemzeti Sport Los Angeles-i beszámolója rögzíti: „Kitör belőlünk az éljen, amikor a magyar táblát vivő rendező után feltűnik Bácsalmási szálas alakja, amint viszi a piros-fehér-zöld lobogót.”

Hogy zászlóvivő lehetett, jelzi megbecsülését, igazi sportembernek tartották. Amire példa, hogy amikor a berlini játékokon a rúdugrás döntőjében leszakadt az ég, esőköpenyébe burkolta a másik magyar, Zsuffka Viktor rúdját, hogy megóvja az ázástól.

Ekkor már diplomás testnevelő, az 1932-es tanévnyitón tett fogadalmat a főiskola zászlójára. És diplomásként visszatérhetett a BEAC-hoz, mondhatni, hazatért. Halálig hű volt az egyesülethez, segítette hozzáértésével.

A háború után sportvezetőként és a TF tanáraként, tanszékvezetőjeként jeleskedett, az 1948-as olimpián az atléták csapatvezetője volt, 1950-ben még a futball­edzőknek is tartott előadást a gyorsaság és a ruganyosság fokozásáról. Volt az atléták szövetségi kapitánya is (1958), rá jellemzően leszögezte: „Atlétikában a szövetségi kapitány ezt a feladatot nem láthatja el egyedül, hanem csakis a keretben szereplő versenyzők edzőinek közreműködésével, véleményük rendszeres kikérésével és meghallgatásával.”

A csapatmunkára esküdött tehát, miközben volt gondja a versenyzőkre is. Az 1954-ben diszkoszvetésben Eb-bronzérmes Szécsényi József például abba akarta hagyni az atlétikát, már csak futballozott otthon, a szegvári csapatban, ám „Péter bácsi – ahogy mondja – nem hagyta békében és ahogy közeledett az idény, mégis csak elővette a diszkoszt”. Megérte, hiszen a római olimpián legjobb európaiként és nem amerikaiként lett 4., a tokiói játékokon pedig ötödik. Arról nem beszélve, hogy később szoros együttműködésben dolgoztak a főiskolán.

Fáradhatatlan volt, nem véletlenül fogalmazott így a Népsport újságírója 1978-ban a BEAC-nál járva: „Első megállapításunk: Bácsalmási Péter nem öregszik. Éppen olyan elegáns, mint néhány évvel ezelőtt, és éppúgy szívügye ez a szakosztály, mint régen.”

Fia, a decemberben elhunyt László (1943) eredetileg vegyészmérnöknek készült, nem bízott abban, hogy megfelel a TF-felvételin, ám édesapja tanításait követve mégis a főiskolát választotta. Az atya legnagyobb örömére. És megtalálva a hivatását. Tanári pályáján végigjárta a szamárlétrát, Budapesten, egy külvárosi iskolában kezdte, következett a katonai főiskola, majd a TF-en teljesedett ki a pályája, 1993-tól oktatott, s – mint munkatársai írták róla – „ezzel két nagy álma egyszerre teljesült, hiszen példaképe, édesapja nyomdokaiba léphetett és taníthatott az alma materben”.

Nagy szerelme a kosárlabda volt. Edzőként a BSE-lányokkal érte el a legnagyobb sikerét, Szabó Ödön társaként győzelemre vezette a csapatot 1983-ban a Ronchetti-kupában. Nagyszerű páros volt, klasszikus duó, hiszen két hasonló mentalitású edző tette össze a tudását. Úriemberek voltak mindketten, a sport klasszikus értékeire esküdtek, köztük arra is, hogy a játékosokkal való összhang nélkül nincs siker. Vagy legalábbis kevésbé értékes.

A döntőben, az olaszországi Mestrében mindmáig emlékezetes csatában, kétszeri hosszabbítás után nyertek (83–81) a toronymagas esélyes Szpartak Moszkva ellen. Remek meccs és hatalmas siker, főként úgy, hogy a csapat kulcsjátékosai közül Németh Ágnes (31 pont) és Sepsei Andrea (16) a rendes játékidő végére kipontozódott. Egy esztendővel később újabb Ronchetti-kupa-döntő, ráadásul Budapesten a Budapest Sportcsarnokban. Ekkor már ő az edző, így különösen bántotta a Bata Roma elleni vereség (59–69), de annak örült, hogy ötezer néző előtt játszhattak.

Aztán elmaradt a kosárlabda, legalábbis az élvonal. A hozzá közel állók szerint azért vonult ki az elitből, mert elkedvetlenítette a pályákon egyre inkább eluralkodó durva hangnem, a mindenáron győzelemre törés szemlélete. Kollégái szerint az ő szelíd, csendes habitusához közelebb állt a katedra.

Hitvallása mindmáig iránytű lehet, ha – mint ideális – nem diadalra kiképzett gladiátorokról, hanem tanítványokról, tehát pedagógiáról beszélünk: „Ha az ember sokat ad nekik, de nem kíván tőlük lehetetlent, s érzik, hogy emberként, szakmai partnerként bánik velük, akkor ők is nagyon normálisan viselkednek.” Ennek jegyében nem szívesen buktatott, nem hitt abban, hogy a retorziók segíthetnek abban, hogy képzett szakemberek kerüljenek ki a főiskoláról. Inkább arra törekedett, hogy sikeres tanító legyen, értve alatta, hogy a diákok minél többet tudjanak meg a kosárlabdáról, legyen éppen úgy szenvedélyük, mint neki.

A tanszéken remek munkát végzett, évtizedeken át együtt dolgozott Ránky Mátyással és Pálinkás Józseffel – mindketten voltak szövetségi kapitányok (is), Ránky a férfiaknál, Pálinkás a nőknél, szintén felkészült, elhivatott szakemberek és oktatók tehát, nem véletlenül emlegették nagy trióként a hármast.

Nyugdíjasként sem szakadt el a főiskolától. Véleményét kikérték, vizsgaelnökként is számítottak tapasztalataira, s visszajárt azért is, hogy kondícióban tartsa magát. A teniszt nagyon szerette, barátjával, az egykori úszókapitány, majd szintén tanszékvezető Tóth Ákossal ádáz csatákat vívott, de játszott nála fiatalabbakkal is, nem a győzelem érdekelte, hanem amire esküdött: a mozgás öröme.

Ha a főiskola udvarán kollégákkal, ismerősökkel találkozott, rendre megállította őket, érdeklődött a munkájukról, a családjukról. Nem lehettek ezek formális beszélgetések, udvariassági körök, hiszen egykori tanszéki munkatársai a főiskola (ami ma már egyetem) honlapján közösen búcsúztak tőle. Én is ebből az írásból tudtam meg többet Bácsalmási Lászlóról, idézek is belőle, mert érezhetően szívből jön: „Köztudott, hogy aki megszületik, az egyszer el is megy közülünk. Ami azonban soha nem változtat a lényegen, hogy vannak olyan személyek, akiknek távozását sokáig fájó sebként viseljük lelkünkben. Különösen akkor, ha (...) olyan, (...) akit szerettünk, mert kedvessége, figyelmessége példamutató volt, különösen abban a világban, amelyben most élünk. Bácsalmási Laci ilyen volt. (...) Kedves Tanár úr, bár úgy tűnik, itt hagytál bennünket – ne vedd tiszteletlenségnek –, ezzel vitatkoznunk kell, mert amiatt, amilyen ember voltál és amit letettél az egyetem, illetve a Sportjáték Tanszék asztalára, emlékedet örökre megőrizzük és ápoljuk!”

És a sor folytatódik, hiszen Bácsalmási Gábor követte édesapja útját, természetesen – kosárlabda és tanítás. A fiú édesapjától búcsúzva közösségi oldalán csak azt mondhatta, amit Bácsalmási László is vallhatott: „Jobb apát nem kívánhattam volna. Öröksége egyszerre adomány és teher, amihez fel kell nőnöm, immáron nélküle…”

Igen, a vérvonal.