A tökéletes – Malonyai Péter publicisztikája

A régi újságokat lapozgatva több olyan egykori kollégára akadtam, akik nem csupán hírlapírók voltak, hanem – sportágteremtők is. Az elmúlt század első felében ez szinte természetes volt, hiszen a ma létező sportok első lépéseiket tették meg a teljesség felé.

Kimagasló egyéniségek segítségével. Ilyen volt Komjádi Béla (1892–1933). Pólós sikerkapitányként (1932: olimpiai arany, Európa-bajnoki cím: 1926, 1927) rengeteget emlegetik, ám újságíróként csak alig. Pedig a Sporthírlap munkatársaként is letette a névjegyét, 1925-től haláláig főmunkatársként szolgálta a lapot.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem önszántából választotta a szerkesztőségi életet. Az 1924-es párizsi olimpia ötödik helye után volt kénytelen megválni ideiglenesen a szövetségi kapitányi poszttól. Pedig ez volt az a torna, amelyen már nagyot alkotott. Tudni kell, hogy 1923-ig a válogatott mindössze öt mérkőzést játszott, a mérleg nem volt éppen a legjobb (két győzelem, három vereség), így Komjádi csapatának ki kellett harcolnia a párizsi részvételt. Ahol az első meccsen az olimpiai bajnok Nagy-Britannia volt az ellenfél.

Nagyon hamar elhúztak a britek (0:3), ám akkor Komjádi kiadta a jelszót: „Csak arra vigyázzatok, hogy egy angol se maradjon fedezetlenül. A csatárok ne ússzanak előre, hanem maradjon mindenki a párjával.” Magyarán a szoros emberfogás – forradalmi taktika. Kiegyenlítettünk, majd hosszabbítás hosszabbítást követett (hat félidő), de nyertünk 7:6-ra. A holtfáradt játékosok a következő kanyarban kikaptak (Belgium: 2:7), kiestek, a kapitány pedig ment.

Nyugdíjba is. Hadirokkantként (szilánkok maradtak a testében) megtehette 33 esztendősen, a Sporthírlap pedig hívta – főmunkatársnak. Megadva neki ezzel (is) a kellő tiszteletet. Azzal kezdte, hogy írt egy könyvet (A vízipóló), ami az első írás az edzésekről a sportág történetében. „Nem végeztem teljes munkát” – szerénykedik az előszóban, miközben különválasztja, mi a teendő a kezdő, a haladó és a jó játékosokkal, edzéstervet ajánl, gyakorlatokat ír le, de – ez azért kuriózum – a hölgyekről (!) külön szól.

A végén ott A Vízilabda játékos kis kátéja, a tízparancsolat, amelyből kettőt emelek ki. Az első és talán a legfontosabb, „Ne hidd, hogy te vagy a világ legjobb játékosa”. A másik pedig: „Ne vitatkozzál sem a bíróval, sem a társaiddal, sem az ellenfél játékosaival. Mert ha a bíróval vitatkozol: az kiállít, ha társaiddal veszekszel: az egyenetlenséget okoz, ha pedig az ellenféllel veszekszel: amíg te beszélsz, az alatt ő gólt dob.”

Az amszterdami olimpia (1928) második helye, két Európa-bajnoki cím után, már kudarcnak számított. A kapitány Komjádit az újságíró Komjádi nem mentegette a hosszabbítás után elveszített döntő (Németország: 2:5) után: „A német–magyar meccsről (...) nem lehet meccsleírást és játékkritikát írnom, mert arról csak gyászjelentést lehet küldeni. Hogy a magyar csapat életének legszebb virágjában... vonatösszeütközés, villamosbaleset, földcsuszamlás, vagy mit tudom én minek a következtében elhunyt. Feltámadás négy év múlva lehetséges, bár a halottak nem szoktak feltámadni.”

Az okot abban látta, hogy a franciák elleni 7:2 után a fiúk biztosra mentek a németek ellen. „Akiknek nem kellett magukat sokat izgatniuk, mert senki sem várt tőlük semmit. Csak egy ember volt egész Amsterdamban, aki félt tőlük – én” – írta.

Érdekes módon, a kudarccal felérő ezüst ellenére a közvélemény győztesként tekintett a válogatottra. Komjádit – ekkor már mindenkinek „Komi bácsi” – pedig ünnepelte. Aki kihasználta a népszerűségét arra, hogy kijárja a budapesti fedett uszodát. A helyszínről sok a vita, majd Rakovszky Iván, a közmunkatanács elnöke a Margitszigetet javasolja. Komjádi azonnal rácsap az ötletre, pedig a Margitsziget közlekedése nem ideális, és ott van még a szigeti belépődíj is. Komjádi érve cáfolhatatlan:„Ha a Közmunkák Tanácsának kívánsága érvényesül, hamarább felépül a fedett uszoda. Nekem csak ez a fontos. Lehet, hogy ha várunk még két évig, jobb helyhez jutunk, de nekem nincs időm várni!” És 1930. december 7-én felavatják a szigeti fedettet.

A közbenjárás sikeréhez kell az 1929. évi Klebelsberg-kupa veretlen elsősége a Csasziban (Németország ellen: 7:1). Az eredményhirdetésnél „Komjádi gallérja gyűrött, ruhája csupa víz, cipője orra be van törve. Valaki rálépett a harc pillanatában”, aztán „lassan odamegy az újságíró helyre és dolgozni kezd, mint a többi munkás kollégája a sajtótribünön. Ül és dolgozik. Vagyona, címe nincsen. Egyszerű újságíró. Kis újságíró? Nagy ember!” – írja róla a kolléga.

Nem volt már egészséges, a vérnyomása visszatérően az egekben volt. Emellett nem szívesen hagyta itt 71 éves édesanyját, ő volt a családja, így sokáig vacillált, hogy elkísérje-e a csapatot Los Angelesbe 1932-ben. Ne feledjük, hosszú útról volt szó, hiszen a küldöttség hajón kelt át az óceánon, ráadásul jóval az olimpia kezdete előtt, hogy játsszon néhány felhozó meccset, jó pénzért, hiszen úgy kalapozták össze a költségeket. Végül vállalta az utat, ott volt, amikor a fiai veretlenül szerezték meg az aranyérmet a németeket 6:2-re megverve. A tudósítást jegyző Komjádi összefoglalója: „A németek nyerték a »Csurgay-díjat«. Csurgott a könnyük a fájdalomtól, hogy elhagytuk őket s reményük sem maradt, hogy utolérjenek minket.”

A hazatérés után egy ország boldog, Homonnay Tivadar képviselő a parlament soros ülésszakán beszédet mond, benne: „Tökéletes volt Komjádi Béla is, vagyis – Komjádi Béla volt... Róla csak ennyit...”

A sikerkapitány közben hazaérkezik Budapestre, azt mondja, fáradt, így „a Sporthírlap szerkesztőségében kért még egyheti szabadságot Komjádi kolléga úr s a főszerkesztő teljesítette ezt a kérést”. Ezzel együtt nem tétlenkedett, indítványára a székesfőváros közgyűlése kimondta, hogy megszünteti a sport vigalmi adóját. Régi vágy volt, ám „ez már megint olyan dolog volt, amihez Komjádi Béla kellett. Valaki, aki úgy harcol, hogy harc közben azok is megszeretik, akik ellenfelei. Aki úgy harcol, hogy nem legyőzni, hanem meggyőzni akar.”

Hiába ünnepli mindenki, nem látja feltétlenül rózsás­nak a jövőt. „Ma talán a csúcspontján van a magyar vízipólósport, de alig valószínű, hogy játékosaink egyhamar elérjék ismét a losangelesi formát. A jövő mégis reményteljes, de viszont hatalmas munkát is követel. Mert számítani kell évenként két-három kiváló játékosnak az olimpiai keretből való távozására; ezeknek a pótlása pedig rendkívül nagy feladat” – írja, s igaza lett, hiszen a Los Angeles-i csapatból öten maradtak a berlini (1936) aranyéremig: Bródy György, Halasy Olivér, Homonnai Márton, Németh János, Sárkány Miklós.

Komjádi Béla viszont nem érhette meg, hogy lássa a címvédést, 1933. március 4-én a válogatott edzése után agyvérzést kapott, s másnap reggel háromnegyed nyolckor meghalt. Előjelei voltak a tragédiának, hiszen a vérnyomása akkoriban már kétszáznegyvenre emelkedett, az aortája a normális háromszorosára dagadt, az orvosok intették, hogy változtasson életmódot, kerülje az izgalmakat, de erre nem volt hajlandó.

A Sporthírlap búcsúja méltó a lap gesztusához, hogy segítő kezet nyújtott neki 1925-ben: „Mi mélységes szomorúságunkban is büszke felemelkedéssel valljuk és hirdetjük, hogy a nagyszerű sportalkotások és világraszóló eredmények, amelyeket Komjádi Béla termékenyítő szelleme és hatalmas vitalitása hívott életre, itt érlelődtek az egyszerű szerkesztőségi szobában, ahol a testvéri biztatás és baráti elismerés mellett őszinte, jóakaratú bírálat is fogadta terveit, tetteit.”

Hiába, vannak szeretetre méltó zsenik is.