Képzelt aranyak – Malonyai Péter publicisztikája

Nyolcvan esztendővel ezelőtt is Tokió rendezhetett volna olimpiát, aztán a második japán–kínai háború miatt 1937-ben lemondott a jogról. Helsinki ugrott be helyette, ám a II. világháború közbeszólt, a versenyek elmaradtak.

A Nemzeti Sport ugyanakkor ébren tartotta a játékok gondolatát, ennek köszönhető, hogy 1940 decemberében képzelt riportban számolt be arról, hogyan szerepelt (volna) a magyar csapat Helsinkiben. A cikk címében a lényeg („Lett volna-e tíz »goldenénk« Helsinkiben?”) meg persze a bevezetőben: „Tételezzük fel mindenekelőtt azt, hogy Japán lemondta, Helsinki vállalta az 1940-es olimpia megrendezését – és azután minden ellenkezőleg történt, mint ahogyan valójában. A világ nemzetei békésen és eddig még nem látott lelkesedéssel készültek Helsinkire.”

Nem véletlenül tíz aranyat állít középpontba az újság, hiszen négy esztendővel korábban Berlinben tíz aranyéremre lehetett büszke a magyar sport, a legtöbbre a játékok addigi történetében, természetes, hogy ez volt a mérce, amikor „nagyrészt a Nemzeti Sport 1940-es, elképzelt eredeti tudósításaiból közölt szemelvények alapján utólagosan beszámolunk arról, hogy – nyerhettünk volna-e tíz »goldenét« Helsinkiben”.

A sort az atlétikával kezdi az újság, azzal, hogy „győzelmünk nincs, de helyezéseink ragyogóak”. Különösen hosszútávfutóink tettek ki magukért, hiszen 5000 méteren Szabó Miklós Taisto Mäki (a „Repülő finn”) és a svéd Henry Kälarne mögött harmadik lett, Kelen János pedig 10 000 méteren szerzett ezüstérmet, itt is Mäki nyert. Emellett helyezésekkel bizonyítottuk, hogy „atlétáink Helsinkibe nem csak reprezentálni mentek”.

Hát még birkózásban! A „szabadstílusú pehelysúlyban” hatezer néző előtt vívott döntőt Tóth Ferenc Kustaa Pihlajamäkivel. A finn szőnyegre vitte a magyar fiút, de ő felállt, majd „egy villámgyors lábra vetődéssel kiemeli a legendás hírű finn birkózó lábát, megrántja, Pihlajamäki kétségbeesetten homorít, hidal, de válla esés közben a szőnyeghez csapódik, tus”.

Még el sem csendesedett az ünneplés, amikor nehézsúlyban Bóbis Gyula lép szőnyegre Johannes Kotkas ellen. Az eleje az észté, „Bóbis csaknem öntust vét”, de aztán egyre erőteljesebb, olyannyira, hogy némi unalmas fogáskeresés után akció, „az észt óriás hidal, de Bóbis rögzíti mindkét karját, ráfekszik és egyszer csak betörik a híd. Tus.” És ezzel két birkózóarany.

És jön a harmadik tornában. A Nemzeti Sport Szukováthy Imre dr. szövetségi elnök Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszternek küldött képzelt táviratát idézi, benne: „Kegyelmes uram, mély tisztelettel jelentem, hogy a fiatal magyar tornászcsapat megtette a kötelességét. Fegyelmezett, igazi magyar tornászhoz illő magatartásával a lehető legjobb benyomást aratta. (...) Csapatunk a negyedik helyezést érte el, Pataki megnyerte a műszabadgyakorlatot. Káprázatos szabadon választott gyakorlata a legnagyobb közönségsikert aratta. Gaál harmadik helyezést ért el gyűrűn.”

Színesítendő az írást, a szerző az „úri sportokról” szólva egy „előkelő úrhölgy” bátyjának írt levelét teszi közzé, benne a lényeg, hogy öttusában „csuda fess tisztek” versenyeztek. Bolgár Kálmán főhadnagy negyedik lett, nyert a svéd Wille Grut, aki természetesen szintén „nagyon stramm fiú”.

Sportlövőinkről a Helsingin Sanomat cikkét vizionálja a szerző, a lap megállapítja, hogy „ez a Tölgyesi, az olimpiai bajnok, szinte kötélidegzettel rendelkezik”. Bajnoki címünk azért nagy szó, mert „ilyen versengés még sohasem volt a céllövésben. Mintha minden ország háborúra készülne, olyan alaposan képzi ki lövészeit.” Az utolsó mondat – ma már tudjuk – nem a fantázia terméke volt.

Meilahtiban „az evezősvilág vezetői a verseny után körülvették a magyar fiúkat és vezetőket”, különösen Heinrich Pauli, a német evezős szakhivatal vezetője áradozott a magyar nyolcasról, amely úgy lett aranyérmes, hogy „a világhírű amerikai nyolcast is maga mögött hagyta, ha csak három tizeddel is”. Kemény verseny volt, nem éppen ideális körülmények között, lévén a tavi pálya meglehetősen szeles. Ez azonban nem zavarta meg a mieinket, ahogy Balatoni Kamillt sem, aki kajakban hatalmas meglepetésre lett bajnok, „a nagyhírű svéd, német, amerikai és finn versenyzőket maga mögött hagyva, nyolc hosszal győzött”.

Azt talán mondani sem kell, hogy vízilabdában is remekelt Magyarország. A Mezei – Tolnay, Hazai – Halassy – Brandy, Kislégi, Somóczy összetételű csapat a belgákkal birkózott meg a legnehezebben (4:3), ám az esélyesebbnek tartott németeket 5:2-re legyőzte. Itt is a levélformával színesít a Nemzeti Sport, az egyik játékos így írt otthoni társának a győzelem után: „Te, annyi csókot még életemben nem kaptam. És még hozzá milyen gyönyörű kislányoktól. Igazán sajnálhatod, hogy legalább tartalék nem lettél, mert a csókokból mindenkinek kijutott, akin magyar egyenruha feszült az úszóstadionban. Sorrendben harmadik olimpiai bajnokságunk – ez csak elég dicsőség?”

Ökölvívásban Torma II Gyula bekerült a döntőbe, és ha már ott volt... Kemény ellenfelet kapott, a német Herbert Nürnberg kétszeres Európa-bajnokként érkezett Helsinkibe. Nem véletlen, hogy Torma a második menetben megroggyant egy jobbkezese után. Aztán jött egy csodálatos hajrá, a harmadik menetben a magyar fiú „emberfeletti rohamozása, a horgok, a közönség tombolása – örökké felejthetetlen marad”. És lehetett volna három aranyunk is, ám Bondi Miksát lepontozták Marty Servo ellen, aki „világbajnok volt. A név hatása alól nem tudták kivonni magukat a pontozók”, míg harmadik döntősünk, Frigyes Dezső többet ütött, mint a lengyel Antoni Czortek, de ez kevés volt. Mindenesetre „egy világbajnokság és két második hely is elég”.

Vívásban természetesen kardozóink vitték a prímet. A csapatdöntőt egy félmondattal elintézi a képzelt riport, a lényeg, hogy Kovács Pál, Berczelly Tibor, Rajczy Imre és Bay Béla a döntőben 10:6-ra legyőzte Olaszországot. Egyéniben Kovács és az olasz Vincenzo Pinton vívta a döntőt. A magyar vívó uralta az asszót, 4:1-nél Pinton „fejvágását Kovács védi és hátraugrás közben villámgyorsan vág elő Pinton kézelőjére. Megvolt! 5:1, győz Kovács.”

A futball sem maradhatott ki a sorból. A magyar amatőrválogatott várakozáson felül szerepelt, előbb Holland-Indiát (7:0), majd Portugáliát (5:1) és Egyiptomot (1:0) legyőzve bejutott a döntőbe, ahol Németország következett az aranyéremért.

Telt ház, 65 ezer néző előtt léptek a pályára a csapatok, a magyarok a következő összeállításban: Körmendi (Haladás) – Pákozdi (Elektromos), Berta (Tokod) – Baróti (Szeged), Szűcs (Szolnok), Nagy II (FTC) – Szántó (Szolnok), Kolláth (Szolnok), Palatinus (Törekvés), Laczkó (SalBTC), Pintér (WMFC).

Erőteljesen kezdünk, és a 17. percben Palatinus Károly vezetést szerez (1:0). Szünet után Kolláth Ferenc következik (2:0), majd a németek (2:1, 2:2), olyannyira, hogy a 90. percben a német jobbszélső ártatlan helyzetben Berta József „karjának lövi a labdát. A játékvezető általános ámulatra sípol és a 11-es pontra mutat.” Belövik (2:3), és ezzel Németország az olimpiai bajnok. „Ismét a döntőben maradtunk alul” – így a képzeletbeli tudósítás vége, nyilván az 1938-as világbajnoki fináléra utalva (Olaszország: 2:4). De, a tíz arany megvan.

Eddig a fantázia beszámolója, amelynek érdekessége, hogy Bóbis Gyula (1948), Pataki Ferenc (1948), Kovács Pál (1952) és persze a kardcsapat (1948, 1952), valamint a pólóválogatott (1952) valóban csúcsra ér később, ahogy Torma II Gyula is (1948), csak ő már csehszlovák színekben.

Azt pedig bevallom, hogy aggódom a következő, tokiói olimpia miatt, ám nem az ördögöt akartam a falra festeni ezen 1940-es írás felelevenítésével.