A hit éve – Csinta Samu publicisztikája

„Mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk.” Remélem, csak kevesek tekintik blaszfémiának a Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből kölcsönzött idézet sportújságban való megjelenítését, bár kétségtelen, hogy az őskereszténység kiemelkedő egyénisége, a „tizenharmadik apostol” egészen más élethelyzetben fogalmazta meg a fentieket. Egyetlen ponton azonban mindenképpen találkozik Szent Pál üzenete azzal, amivel a továbbiakban megpróbálkozom.

Mindenekelőtt persze jó lenne tisztázni, hogyan is kerül a csizma az asztalra. Nyögvenyelős a válaszkeresés, lehet, hogy azért, mert talán mindig is ott volt. Legfeljebb nem vettük észre. Mérhetetlen jó dolgunkban vakok és süketek voltunk. Nem ismertük fel a tárgyak alakját, a folyamatok energiadudorait. Ha mégis felsejlett valami, dölyfösen elutasítottuk, mert nem fért bele a világképünkbe.

Még az idén januárban sem. Túl a magyar szempontból biztatót és kijózanítót egyaránt hozó férfi kézilabda Európa-bajnokságon, a remek tokiói perspektívákat jelző budapesti férfi és női vízilabda-kontinensbajnokságon, Novak Djokovic melbourne-i diadalmenetén. Sőt, februárban sem. Miközben a sítalpak folyamatosan csattogtak Európa lejtőin. Nankingba azonban már nem mentünk el, sem ténylegesen, sem képletesen, a márciusi fedett pályás atlétikai világbajnokság volt a koronavírus-járvány következtében „ideiglenesen” elhalasztott első világméretű sportesemény. Aztán sorra következett több különböző jeges, havas verseny, legutóbb pedig a végleg törölt dél-koreai csapat-asztaliteniszvilágbajnokság.

A világ semmit sem értett az egészből, így fokozatosan valamiféle türelmetlen fagyos rémület kezdett eluralkodni. A sporttársadalmon is. Aminek következtében a márciusi-áprilisi globális vesztegzár alatt újra fel kellett találni a sportújságírói szakmát. Az eseményfüggő hírlapírás okafogyottá vált, előtérbe került az emlékidézés, illetve a „Ki hogyan tölti a karanténnapokat?” témafelvetés. Felfedeztük hát, hogyan lehet egyéni technikai edzéseket tartani lakótelepi lakásban krumplis hálóba dugott labda segítségével. Bezártságlélektani szakértővé váltunk, ami persze jelentősen szélesítette a horizontunkat, de azért éreztük, hogy ez mégsem az igazi. Az élet valahol ott kezdődik, ahol véget érnek a minden részletet eláruló tv-közvetítések, érezhetjük az erőkifejtés kipárolgását, láthatjuk a célba érést követően kitisztuló tekinteteket, megkérdezhetjük, hogy na, milyen volt. Csakhogy az élet akkoriban egészen máshol és másként zajlott, alacsony fokozatra csavarva, szinte hibernálós üzemmódban – és korántsem a saját döntésünk alapján.

Különböző évösszegző beszélgetések alkalmával ilyentájt szokták megkérdezni, melyik volt az elköszönőfélben lévő esztendő legemlékezetesebb mozzanata. Egy olimpia, egy futball Európa-bajnokság évében a válasz borítékolhatóan e két esemény körül formálódna. Ehhez képest nekem az év legnagyobb élménye az volt – és ezt korántsem beletörődő melankóliával mondom –, hogy kitavaszodott. A szemem láttára tavaszodott ki. A karanténidőszakban ugyanis naponta fuvaroztam a kiskertbe nyolcvanöt esztendős édesapámat, s ha már ott voltam, magam is különböző kertészeti eszközök után nyúltam. Nem lévén szakirányú felkészültségem és gyakorlatom, néhány ásónyom után rátámaszkodtam a szerszám nyelére, és néztem, szinte láttam a fű zöldülését, a rügyek fakadását, napi folyamatossággal követhettem, mint lesz az ágak apró pörsenéséből egyszerre csak pompás virág.

És közben beszélgettünk. Kezdetben talán azért, hogy ne hallgassunk olyan nagyokat. Aztán egyre érdekesebb témák kezdtek előjönni, az emlékezet mélyrétegeibe süllyedő családi események, dicsekednivalók és elhallgatásra ítéltek egyaránt. Nem volt menekvésünk egymás elől, körülöttünk a vírusvilág láthatatlan rácsai meredeztek. Így tudtam meg például, hogy apai ágon nemcsak sportbeli, hanem mozgalmi gyökereim is vannak, szocdem nagyapámat az őszirózsások engedték ki a siófoki fogdából, ahová a köpeci bányászok képviselete miatt zárta a korábbi hatalom. Persze azért némi felszusszanással nyugtáztam, hogy nagyapám forradalmi hevületének nem volt folytatása, a történések józanítólag hatottak rá, felült az első vonatra, és meg sem állt az immár másik országhoz sodródó szülőföldig.

Arról is a természet harsogó ébredése közepette értesültem, micsoda súlyos választási helyzet elé állította az élet a még alig suhanc apámat. Akit akkorra már a bányász-földműves szülők élénk, nem ritkán drasztikus eszközöket is alkalmazó ellenkezése közepette is végzetes bűvöletébe kaparintott a futball-labda. Miután valamennyi direkt tiltás eredménytelennek bizonyult, Csinta nagyapám trükkhöz folyamodott. Azt ajánlotta a fiának, ha soha többet nem rúg labdába, egy bicikli és egy karóra lesz a jutalma. Nagy volt a csábítás, hatalmas kincsnek számított akkoriban mindkettő, de a kérdés csak addig volt a levegőben, míg újra arra nem pattogott egy labda. A bicikli és az óra a közeljövőbe költözött, édesapám pedig véglegesen eljegyezte magát a futballal, s lett belőle egy város máig emlegetett kedvence.

Mi ez, ha nem nyereség, amellyel a sportvilág elhallgatásáért kompenzált az élet?

Az eszmélő, kiutakat kereső sportélet azonban változatlanul mostohán bánik a krónikásaival. Vagy inkább a két gondolkodásmód nem találja még a közös nevezőket. A világversenyek folytonossága érdekében intézményesített buboréklétben ugyanis az újságíró is csak „szkafanderben” próbálkozhat hivatása teljesítésével. A sportolói, vezetői közeggel való összezártság azonban sok veszélyt rejteget, amelyek közül elegendő csak a személyes elkötelezettségek kórossá válásának kockázatát megemlíteni. Ilyenkor sérülhet az objektivitás, ami nem csak pozitív elfogultsággal fenyeget, a „lakva ismerszik meg az ember” életállapot olyan jellemzőket is felszínre hozhat, amelyek a sportoló és teljesítménye jövőbeli megítélését immár negatív értelemben is befolyásolhatják. A képernyők előtt zajló sajtótájékoztatók is inkább azt az érzést erősítették, amit több mint ötven évvel ezelőtti űrhajós eleink fogalmaztak meg: Houston, volt egy problémánk (Houston, we've had a problem here).

A kényszerű útkeresések évének végéhez közelítünk. De még inkább ama felismerés esztendejének zárásához, amely egyértelműsítette az új utak szükségességét. Az emberközeliség újrateremtése nem csak a kisgyerekek esetében sürgető fontosságú, ahol az óvónői, tanítónői ölelés, anyáskodás olyan pluszokat garantál, amelyek fontosságát csak akkor szokás emlegetni, ha azok valamiért elmaradnak. Az egymásból táplálkozó, egymásért létező sportolói-újságírói szimbiózis megszűnése is olyan sivársággal fenyeget, amelynek veszélye talán még csak apró érzésekben motoszkál bennünk.

És hogy Pál apostollal se maradjak teljesen adós, hadd álljon itt egy másik, ugyancsak tőle származó üzenet: „A hitben erőtlent pedig fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok.” A kulcsszó a hit. Nem feltétlenül vallásos, sokkal inkább ismeretelméleti értelmezésben, miszerint a hit kijelentések, elméletek olyan elfogadását vagy tagadását jelenti, amelyek közvetlen és azonnali igazolása semmilyen módon nem lehetséges. Elfogadásuk tehát a „racionális” bizonyítás hiányában, esetleg – de nem feltétlenül – annak ellenére történik.

A hit éve következik, amikor az erőseknek az erőtlenek gyengeségeit kell hordozniuk, befogadva a hitben erőtlenek nézeteit is. Mindenhol, a havas lejtőkön, a sportcsarnokokban, a -pályákon, s remélhetőleg a futball Eb-meccsein a Puskás Arénában, Tokió olimpiai helyszínein is.

Leginkább azonban a szívünkben.