Sűrített levegő – Malonyai Péter publicisztikája

Barcelona szégyenben elkullogó elnöke, Josep Maria Bartomeu számos nyilatkozata egyikében arról beszélt, hogy azért kell mennie, mert elfogyott körülötte a levegő. Miért ne fogyott volna, elegendő csak a csapat szupersztárjával, Lionel Messivel való huzavonájára gondolni, és akkor még nem beszéltünk a különféle pénzügyi zavarokról, amelyek közül nálam kiemelkedő, hogy olyan közösségi oldalakat finanszírozott klubpénzből, amelyek őt fényezték, ellenlábasait pedig gyalázták. Rafinált jogi és pénzügyi műveletek igyekeztek fedezni a manővert, eredménytelenül, felteszem a könyvvizsgálói vizsgálódás mellett azért is, mert akadt a vezérkarból, aki köpött.

Nem ez a legérdekesebb azonban az egészben, hanem, hogy közgyűlést volt kénytelen összehívni, mert a pártoló tagok közül húszezren követelték. A tanácskozást el kívánta halasztani, arra hivatkozva, hogy a kezdeményezők átlagéletkora 58 év, 40 ezren hatvan esztendő felettiek, és ugyebár a koronavírus-járvány...

Az sem érdektelen, hogy a katalán kormány nem járult hozzá az ellene indított bizalmatlansági szavazás elhalasztásához (aligha befolyásmentesen), erre mondott le végül Bartomeu. Figyeljünk, a klub pártoló tagjai voltak, vannak uralkodó helyzetben, hétköznapian szólva a drukkerek. Ne becsüljük le az erejüket, hozzáértők szerint legalább 140 ezren vannak, ám az elmúlt évtizedben közzétett egyik adat 165 ezret is rögzít.

A Bartomeu-ügy azért is érdekes, mert mifelénk szinte elképzelhetetlen, hogy a – maradva az indoklásnál – fogytán lévő levegő az elnök, a vezetőség lemondásához vezetne. Edzők jönnek és mennek, játékosokat állítanak pellengérre, ám a drukkereknek nincs igazán beleszólásuk a történésekbe, még pártoló tagként sem. Ez persze nem mai jelenség, történelmileg is így alakult.

Ha már Barcelona – ahol már az is hír, ha egy viharos éjszakán nyitva felejtik az ablakot –, hazatérve a Ferencvárost érdemes megnézni, kiragadva néhány példát a lefejezésre.

Például 1930-ból Szigeti Imre esetét. A futballvezér elkötelezett volt a klub iránt, adott és szerzett pénzt játékosvásárlásokra, hét esztendőn át fémjelezte az Üllői úti futballt akkor, amikor a legendás dél-amerikai túrán legyőzte a világ legjobb válogatottját, Uruguayt (1929), s akkor még nem szóltunk három-három bajnoki címről (1926, 1927, 1928) és Magyar Kupa-sikerről (1922, 1927, 1928), nem beszélve a Közép-európai Kupa elnyeréséről (1928). Ő hozta létre a B-közepet, élharcosa volt a profizmus bevezetésének (1926), magyarán nem volt akárki. Szeretett élni, szívesen kockáztatott, de a gazdasági válság (1929) utáni helyzet enyhén szólva sem kedvezett üzleti tranzakcióinak, nem volt feddhetetlen sem, tönkrement – mennie kellett.

Ezzel együtt legendás alakja a Fradi klubtörténetének. Jellemző, hogy az utána érkező Gschwindt Ernő alatt merev(ebb) lett a hangulat, a likőrgyáros úgy irányította a klubot, mint a cégét, eltűnt a baráti légkör, az alárendeltek csak kérhettek és jelenthettek, ilyen körülmények között Tóth Potya István edzőnek is mennie kellett.

Ugorjunk a hatvanas évekre, 1965 a következő dátumom. Októberi hír, hogy „az MTS Budapesti Tanácsának fegyelmi és panaszügyi bizottsága fegyelmi eljárást folytatott le Végh Aladár, az FTC elnöke és Buruncz János, az FTC elnökhelyettese ellen Mészáros József labdarúgóedző felmondási ügyében”. Más világ volt, más szabályok, a sporthivatal gyakorolt felügyeletet a klubok fölött. A közlemény időpontjában Véghet már felmentették, a bűne az volt, hogy nem tájékoztatta az állami fensőbbséget arról, hogy kiteszik Mészárost, ami „önhatalmú intézkedés”.

Lépésüket azzal magyarázták a Fradi elöljárói, hogy „az edző és a játékosok között az utóbbi időben annyira megromlott a viszony, hogy ez a további eredményes szereplés gátjává válhat”. Miközben a csapat a Juventus torinói legyőzésével megnyerte a Vásárvárosok Kupáját, s esélye volt arra, hogy megvédje bajnoki címét. A „megromlott viszony” sejteti, hogy a futballisták álltak az elnöki lépés és ezzel Végh megbuktatása mögött, Mészáros is beszélt arról, hogy túl sok jó játékos van a keretben, aki pedig nem kerül be a csapatba, nyilván panaszkodik, nyafog, szervezkedik.

Alátámasztja mindezt, hogy az edző utoljára szeptember 19-én Komlón ült a kispadon (1:1), a győztes (3:0) tartalékcsapatban akkor pályán volt a kapus Aczél László, előtte pedig Havasi Sándor, Páncsics Miklós, Horváth László, Perecsi Tibor, Németh Miklós és Rátkai László is. Valamennyien elismert, képzett, jó futballisták. A tények kedvéért álljon itt az első csapat összeállítása: Géczi István – Novák Dezső, Mátrai Sándor, Dalnoki Jenő – Juhász István, Orosz Pál – Karába János, Varga Zoltán, Albert Flórián, Rákosi Gyula, Fenyvesi Máté. Torinóban Horváth volt a balhátvéd, különben a VVK-győztes csapat játszott. Ugyan, kit hagyott volna ki Mészáros?

Mindenesetre a drukkerek nem nagyon értették a történteket. Nem úgy 2001-ben, amikor Torgyán József távozott a klub éléről. Mondhatni, hogy körülötte is elfogyott a levegő, ám nem a Fradi elnökeként, hanem miniszterként. Előbb a földművelődésügyi tárcától vált meg, miután különféle vesztegetési ügyek kerültek elő a környezetéből, utána intett búcsút a Fradinak. Hogy Üllői úti szereplésére nem feltétlenül a felkészültsége predesztinálta, arra az is bizonyíték, hogy távozásakor a futballcsapat ügyvezetőjeként dolgozó Szeiler Józsefre bízta a klubot, ami ellenkezett az alapszabállyal.

Nem mellesleg ő talán az egyedüli, aki a csapattal összefüggő témá(k)ban kikérte a drukkerek véleményét. Amikor 1999 augusztusában a Fradi az Üllői úton 1–1-re végzett a Zalaegerszeggel, s a meccs után a csalódott hívek tüntettek a klubház előtt, Torgyán elnök magához kérette a kemény mag vezéralakjait, s a jövőről tárgyalt velük, alapvetően arról, hogy elfogadják-e vagy sem Mucha Józsefet vezetőedzőnek. Hogy köze volt-e ennek ahhoz, hogy végül Muchával szegényebbek lettek a zöld-fehérek (szegényebbek, ezt állítom), a kiszivárgott információk szerint valószínűsíthető.

Ez persze a múlt, jelenleg az egyesületek kontstrukciója esélyt sem ad arra, hogy a drukkernek, ha pártoló tag, ha nem, beleszólása legyen lényeges(ebb) dolgoknak. Maradva a Fradinál, a pártoló tag legfeljebb odáig mehet el, hogy javaslatot tegyen a közgyűlésnek, szavazati joga már nincs. És ha lenne, azzal sem menne semmire, mert a futballklub mindenhol külön szervezet, az elnök kilétéről az elnökség dönt, az elnökség összetételéről pedig – ne legyünk naivak – a tulajdonos. Vagyis a pénz.

Így aztán történhet bármi, az elnök jövője nem feltétlenül attól függ, hogyan működteti a klubot. Nálunk olyan jól senki sem képes rá, hogy ne lehetne fogást találni rajta, de ez az én véleményem. Az viszont feltűnő, hogy az előző és a mostani NB I-es idényben eddig 15 edzőváltás volt (néhány helyen többször is...), de a legfőbb főnök mindenütt ugyanaz. Ami nekem csak azért furcsa, mert úgy képzelem a forgatókönyvet (logika), hogy az edzőjelölt elmondja a koncepcióját, az elnök(ség) rábólint, magyarán kiáll mellette. Aztán ha nem jönnek az eredmények, kivágják a mestert, ám aki rábólintott az elképzeléseire, marad. És persze nem csupán edzők járhatnak így.
Nem logikus, de biztosan így profi.

Egy szó, mint száz, a Barcelona még úgy is emberközelibb, hogy persze ott is éppen annyira vagy még kevésbé juthat közel a kedvenceihez még a pártoló tag is, mint nálunk. Válasz persze van a különbségre, mások a – hagyományok. Nyilván okkal, de akkor nem kéne furtonfurt a drukkereknek megköszönni még azt is, hogy süt a nap. Mindenesetre oxigén nélkül nálunk sem megy, de a sűrített levegővel illik vigyázni.
A nyomás miatt.