Klebi öröksége – Malonyai Péter publicisztikája

Nem az én tisztem, hogy értékeljem gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) életét, ténykedését, aktuálisan a vallás- és közoktatási miniszterként (1922–1931) a sportért tett erőfeszítéseire figyelek. Hogy – főként – az amszterdami olimpia (1928) után mennyire a szívén viselte a versenyzők, a mozgásra vágyók helyzetét, arra jellemző, hogy a Nemzeti Sport és a Sporthírlap visszatérően sportminiszterként aposztrofálta, karikatúráikban pedig visszatérően „Klebi” néven jelenítették meg. Ami ugyebár egy grófnál, egy közéleti (fő)szereplőnél sokat elárul a személyiségéről.

Főszerepe volt abban is, hogy 1930 decemberében átadták a Margitszigeten a fedett Nemzeti Sportuszodát, támogatása jelentőségét tükrözi, amit az avatóbeszédében mondott: „Az én pedagógiai eszményem nem a rövidlátó gyerek, aki egész nap a könyv fölé görnyed, aki árulkodik, hogy magaviseletből jó kalkulust szerezzen, mert én azt akarom, hogy tanult, de amellett izmos, becsületes, szókimondó és igazmondó embereket neveljünk a hazának, mert csak ilyen nemzedék viheti a magyar ügyet nagy nemzeti céljai felé.”

A Nemzeti Sport vezércikkben csatlakozott a mondottakhoz, külön kiemelve, hogy nem akárki – szülő, gyerek –, a kultuszminiszter fogalmazta meg a lényeget.

Ami mögött az is ott állt – folytatta az újság –, hogy a magyar közélet a stréber karrierektől hemzseg, sokakat nem a rátermettség visz előre, hanem „a kaméleontermészet, a hízelgés, a fölfelé való talpnyalás”, gyakran nem a tudás, hanem a tudás látszata számít. Mindez a középiskola bűne, a sportellenesség miatt főként, mert a sport a leginkább alkalmas a jellemnevelésre.

„Megtanították hazudni az ifjúságot, letagadni, hogy esetleg futballozni voltak, hogy sportolnak, és a diák csínytevésnek, tilos bűntettnek tanulja meg a sportot, melyre pedig erőszakkal kellene rászorítani azt is, akit a vérmérséklete nem hajt a sport felé. Mert erősnek, egészségesnek kell minden magyar diáknak lenni, hogy el tudja viselni a megpróbáltatásokat, hogy bírja a nélkülözést, melyből szegény tépett hazánkban oly korán kijut majd a része, ha kikerül az életbe” – írja a lap, a szerkesztőségi cikk szerzőjének pedig még a fülében csengenek a pedagógusi szavak: „Azt hiszik, az élet szaladásból, meg futball-labda rúgásából áll?”

Mondanom sem kell, hogy a miniszteri vélemény nyomán született írás nyomán kitört a botrány. A középiskolai tanárok nyilatkozatot tettek közzé, meglehetősen indulatosan fogalmazva. Benne, hogy a tanárságnak „mindig lesz elég ereje arra, hogy elsöpörje útjából azokat az alaptalanul vádaskodókat, akik feljogosítva érzik magukat arra a vakmerőségre, hogy sáros cipőjüket a magyar tanárság fehér tógájába töröljék”.

A Nemzeti Sport méltósággal válaszolt a fenyegetésre. Azzal kezdve, hogy nem vindikálják maguknak a jogot arra, hogy az oktatási rendszer kritikájában főszereplők legyenek, csupán örömmel és egyetértéssel köszöntötték Klebelsberg miniszter állásfoglalását. Idézve egy másik tekintélyt, Szent-Györgyi Albert professzort is, aki szerint „mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek”.

Mivel Angliában (Cambridge) is tanított, hiteles a megállapítása, hogy „Oxford és Cambridge, ez a két angol egyetem, eltekintve tudományos kutatásaitól, elsősorban nem tanító, hanem nevelő intézet. Itt nem jogászokat vagy doktorokat, hanem elsősorban embereket nevelnek”.

Saját példája, hogy amikor egy délután felkereste az egyik tanítványát a lakásán, órákig kellett várakoznia rá, mert – evezni volt. De a szobájában krikett- és hokiütőt is látott, miközben az ifjú filozófiát és pszichológiát hallgatott, nem is sikertelenül. A tanulság pedig, hogy „ez a fiú (...) nagyszerűen fogja megállani a maga helyét a legnehezebb körülmények között is, dacára annak, hogy nem füstöl a feje a tudománytól”. Ennek ellentéte, ami itthon van, ahol „az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség – bűn”.

A kedélyek nem nyugodtak meg, még parlamenti vita is lett a Nemzeti Sport vezércikkéből. A Házban Ötvös Lajos interpellált a miniszterhez, ám mintha csak lehetőséget kívánt volna adni arra, hogy Klebelsberg megerősítse a véleményét, hiszen: „Egy nevelési rendszer sohasem kövesedhetik meg, és főként nem kövesedhetik meg egy Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége alatt.”

A megszólított azonnal válaszolt, azzal kezdve, hogy „régebben volt egy kulináris latinságú kis mondás, hogy »ami nincs az aktákban, az nincs is a világban«. Ma odafejlődött a dolog, hogy megfordult a rendje ezeknek, vagyis ami az aktákban van, az rendesen nincs a világban”. Aztán megismételte mindazt, amit a Sportuszoda avatásán mondott, miközben a közbekiabálások („Úgy van! – jobbfelől” és Farkasfalvi-Farkas Géza: „Nagyon helyes!”) megtámogatták szavait. Ezek után természetes, hogy „a Ház a választ tudomásul vette”.

Ezzel együtt ne higgyük, hogy egyik napról a másikra változott volna helyzet, általános iskolásként a legtöbb büntetést mi is azért kaptuk, mert délutánonként a tilalom ellenére futballoztunk az iskola kézi- vagy kosárpályáján. Pedig a klebelsbergi követelmény (az iskola ne csak oktasson, hanem alapvetően neveljen) ma is aktuális, sőt, én még a sporttal, mi több, az élsporttal szemben is ezt a követelményt állítom az első helyre.

De maradjunk az iskoláknál! Egy felmérés tízes skálán értékeli a tantárgyak megítélését. Hogy az első négy helyen az angol (8.42), a matematika (7.46), a történelem (7.25) és a magyar (7.76) áll, annyiban természetes, hogy érettségi tárgyakról van szó. A testnevelés nem áll rosszul (6.13), megelőzi a fizikát (4.83) és a kémiát (4.72) is, de ne bízzuk el magunkat, a szülők többsége nem veszi komolyan, nekik nyilván a gyerekük jövője (továbbtanulás) a legfontosabb. Megjegyzem az ének-zene (3.43) is úgymond elhanyagolt, pedig a zene akár aktív, akár passzív élvezete sokat segít(het) például a stresszoldásban (is).

A számok közelebb kerülnek a valósághoz, ha figyelembe vesszük az iskolai fogadóórák tanulságát, a testnevelő előtt enyhén szólva sem kígyóznak sorok. Senki sem kér tanácsot, hogy miként állhatna helyt a gyerek nem csupán szellemiekben, hanem erőben, állóképességben is. Miközben egy öt esztendővel ezelőtti fittségi felmérés szerint az iskolás fiúknak mindössze 63, a lányoknak csupán 57 százaléka tartozik az úgynevezett egészségzónába, ráadásul a vizsgált gyerekek negyede túlsúlyos.
Pedig nem árt fittnek lenni. Egy 8–16 esztendősök körében végzett vizsgálat szerint a diákok egy része közepes intenzitással mozgott egy órán keresztül, majd szövegértési feladatot kaptak a gyerekek, amit hatékonyabban oldottak meg, mint azok, akik nem sportoltak a szellemi próba előtt.

Felmérésekben, elriasztó adatok közzétételében, győzködésben nem volt, nincs hiány Klebelsberg Kunó óta napjainkig, ám mintha ezzel a legtöbbször le is tudnánk a legendás kultuszminiszter által kirótt feladatot. Biztos akadnak, akik képesek tényeket, számokat sorolni arról, milyen jól állunk, s persze a másik oldal is kész a cáfolatra. A statisztika fura tudomány, ha érdekek mozgatják.

Mindenkinek igaza lehet, ám egy ilyen vita megint csak szellemi tevékenység, az igazságtól egyetlen diák sem lesz testben és lélekben egyaránt erős felnőtt. A gyakorlat számít, s minden iskolának, pedagógusnak a lelke rajta, hogy mit kezd a Klebelsberg-örökséggel.

Ami engem illett, mindmáig emlékszem arra, hogy amikor a gimnáziumban filozófiai alapfogalmakkal igyekeztek felkészíteni az életre, a tér, idő összefüggést így definiáltuk: „Ha jó az idő, lemegyünk a térre!”
Nem a közösségi, a Vérhalom térre jártunk.