A sötétkamra titka – Ballai Attila publicisztikája

A kerek évfordulón érthetően minden és mindenki tele van emlékekkel, már-már mondakör szövődik az 1995. szeptember 13-i Grasshoppers–Ferencváros labdarúgó Bajnokok Ligája-mérkőzés köré. Mégsem tehetem meg, hogy pont én nem írok róla, hiszen nem a huszonöt évvel ezelőtti újságokat kell végigböngésznem, ennél „valamivel” közelebbi az élményanyag. Testközeli. Hogy mást ne mondjak, Madridban a Real Madrid és Amszterdamban az Ajax ellen a kispadon ültem. Nyugalom, nem cseréltek be, sajtófőnökök elvétve lépnek pályára a BL-ben. Így viszont minden apró részletet egyszerre láttam kívülről és belülről.

Az alábbiakban nem a mérkőzések mozzanatait villantom fel, úgyis megteszik számosan, és a világhálón is minden gól visszanézhető. Ahogy Zürichben Lisztes Krisztián belövi az elsőt, majd Vincze Ottó kétszer ugyanúgy cselezi ki Alain Geigert, aki néhány évvel korábban, Sionban még szórakozott a magyar kölyökkel; ahogy Nyilas Elek itthon egyenlít az Ajax ellen, de a címvédő a hajrában sebességet vált, és berámol ötöt; ahogy a madridi hatos után az Üllői úton Albert vezetést szerez a Real ellen, és a spanyoloknak meg kell szenvedniük a döntetlenért. Szép volt, még a „csúnya” is szép volt, és igaz volt.

Publicisztika lévén azonban érdemes másként felidézni e BL-őszt. Onnan kezdve, hogy akkor öt éve emelkedett fel a vasfüggöny, de gondolatban – mindkét oldal gondolataiban – még megmaradtak a nyomai. Ennek sportbéli lenyomataként, azok után, hogy az FTC az Anderlecht kiverésével feliratkozott a BL-főtáblára, a meglepetés és az öröm mellett általános volt a riadalom, hogy ez nekünk nem fog menni, erre még nem készültünk fel, ez túl korán jött. Odaát, a hajdani függöny túloldalán még inkább így vélekedtek.

Különösen, mert kihasználva, hogy a BL negyedszázada még valóban a bajnokoké volt, nem formálták át a nagyok, a „különbek”, az angolok, spanyolok, olaszok, németek, franciák játszóterévé, 1995 őszén öt, a szovjet blokkból származó egylet feszített a csupán 16 csapatos csoportkörben. Lám, máris kinyílt, kitágult és a futballban egyesült Európa! A kontinentális szövetség, az UEFA és a főszponzorok legnagyobb rémületére. Mondván, ezek a moszkvai, kijevi, varsói, budapesti és bukaresti „szegénylegények” elveszik a vásárlóerő és a reklámérték majdnem egyharmadát, így nem érdemes a BL-re áldozni, fizetni. Ezért aztán a Dinamo Kijevet bundagyanúval, koncepciós perben, statáriális eljárással az első forduló után kizárták, és betuszkolták a helyére a dán Aalborgot, amelyet a selejtezőben 4–1-gyel intéztek el az ukránok. Tizenhatból négy keleti, ez már viszonylag elviselhető arány.

Az UEFA nagylexikon méretű BL-kódexet és annak betartatására két delegátust küldött Budapestre. Egy svájcit és egy baszkot. Utóbbi nem latinosan könnyed spanyol volt, éppen ellenkezőleg. Szakadatlanul pánikolt, ráadásul gyatra angolsággal. Nagyjából tízpercenként akarta közölni, hogy itt minden kaotikus, de izgalmában a chaotic helyett rendre a pathetic kifejezést használta. Pedig enyhén szólva nem volt minden patetikus, legfeljebb a megrendítő értelemben. A szikár üdvözlés után rögvest kiderült, hogy az FTC stadionja alkalmatlan BL-találkozók megrendezésére, mert a főépület az öltözőkkel, a sajtóközponttal, minden egyébbel nem a pálya hossztengelye mentén fekszik, hanem az egyik kapu mögött, így viszont lehetetlen szabályszerűen mozogni. Pedig írva vagyon, hogyan kell, és attól nincs eltérés. A régi sajtótribünt gyakorlatilag azonnal, „szemmel” lebontották, pár hét alatt újat kellett építeni, 250 férőhelyeset. Amikor azt kérték, mutassuk meg a fotósoknak a képek előhívásához elengedhetetlen sötétkamrát, kétségbeesett ötlettel a régi parkoló portásépületébe kísértük az urakat. Mert normális ablak híján tök sötét volt, és jó esetben kamrának tetszett. Megdöbbenésünkre ezért kaptuk az egyetlen dicséretet.

Már akkor érződött, hogy egészen más srófra jár az agyunk. A kényelmes, biztonságos, évszázadok alatt megcsontosodott nyugati elmélet ritkán találkozott a túlélésre berendezkedett, nem hogy napi, de pillanatnyi, ám logikus és életszerű rögtönzésekre épülő keleti gyakorlattal.

Még jó, hogy idegenben kezdünk, legalább vendégként szemlélhetjük meg, mit várnak, követelnek a rendezőtől. Meglepetésünkre a svájciaktól nem vártak túl sokat, követelésről pedig szó sem esett. Ők úgyis mindent tudnak. A nálunk tapasztalt alá-fölé rendelt viszonyhoz képest az UEFA és a Grasshoppers partnerként dolgozott; ezért olyan kopottas terembe vihették a felvezető sajtótájékoztatót, hogy mi azt itthon lakatra zártuk volna, még csak ne is lássák.

Más kérdés, hogy sportdiplomáciában, határozottságban, önkifejezésben házigazdáink behozhatatlan előnnyel álltak előttünk. Korábban már megírtam, beszéltem is róla, de kihagyhatatlan a két delegáció közös, hivatalos ebédje. Ők öten, mi öten, a Zürichi-tó partján, tündérmesébe illő környezetben és étteremben. Mégis feszengtünk, folyamatosan. A kölcsönös ajándékozással kezdődött: mi a GC jelképét, öt aranyozott szöcskét kaptunk, ezeket átlátszó műanyag tokba tekert zöld-fehér törülközőkkel viszonoztuk; 1–0 oda. A hazaiak elnöke tartalmában és formájában is parádés beszédet mondott a sportbarátságról, az egyesülő Európáról, a mi vezetőnk (nem nevezem meg, nem Szivós István) a tóban úszkáló kacsákról mesélt, magyarul, és arra kért, azért ne ezt fordítsam, hanem találjak ki valamit; 2–0 oda. Az előételt valamiféle hálóban szolgálták fel, mi azt latolgattuk, hogy az is ehető-e, vagy ha nem, miként kell eltávolítani. Lestük, mit tesznek a házigazdák; 3–0 oda.

Attól tartottunk, körülbelül a meccsen is ez vár ránk. Én magam gyártottam is egy lélekölő teóriát: 1975-ben, ugyancsak Svájcban, Bázelben, az év mérkőzésén a Fradi 3–0-ra kapott ki a Dinamo Kijevtől a KEK-döntőben, tíz évre rá, 1985-ben ugyanennyire nyert a válogatott a Mexikóba jutást jelentő bécsi vb-selejtezőn, azóta megint tíz év pergett le, itt az újabb 3–0 ideje. Be is jött – csak éppen győztünk! Pedig Novák Dezső vezetőedző sem bízott ebben. Amikor egy helyi kolléga megkérdezte tőle, van-e már csapatelképzelése, azt felelte: „Elképzelésem van, csapatom nincs.”

Ellenpontként kötelező megemlíteni Simon Tibort. Tagadhatatlanul ellentmondásos figura volt, nem is a labda virtuóza, de ott és akkor ő tartotta a lelket a társaságban. Miközben elnyűglődhetett volna magával, mert a sérült kézfején rögzítőkötés éktelenkedett, simán ki is maradhatott volna egy valószínű verésből. Ehelyett kijelentette, ha így nem engedik játszani, széttép egy kapusgatyát, és a szivaccsal tekeri be az öklét. Mindenkit bátorított, a szünetben Novákot is rábeszélte, hogy ne cserélje le Vinczét, akit úgy feltüzelt, hogy két góljával ő lett a nap hőse. De Simont se feledjük: ékes bizonyíték rá, hogy mi minden hit és tartás kérdése, hogy a karakter gyakran felülírja a tehetséget – nem csupán a labdarúgásban.

A ma huszonöt esztendeje megszületett zürichi 3–0 jelentette a csúcsot – a Real Madrid elleni hazai 1–1 mellett –, de 1995 őszén még számos élmény és megpróbáltatás várt a Ferencvárosra és híveire. A második fordulóban az Ajax elleni mérkőzés után gerjesztett és hónapokon át gyűrűző botrány örökre feledhetetlen lecke. Persze súlyos hiba volt a lelátón még szórványosan is huhogni, ennél is súlyosabb, hogy ennek akkor még nem mértük fel a jelentőségét, és nem ehhez alakítottuk a kommunikációt. Még nem ismertük a decens és dekadens nyugatot. Amszterdamból innentől boszorkányüldözés sújtotta a Fradit, ami egészen odáig fajult, hogy a madridi mérkőzés napján a Marcában holland közszereplők nyílt levélben kérték a Realt, tüntesse el a Ferencvárost az európai futballtérképről. Az aláírók között Johan Cruyff és Frank Rijkaard is szerepelt.

Ám a hat beszedett gól ellenére az eltüntetés nem sikerült. Olyannyira nem, hogy a Ferencváros az idén ősszel újra célba vette a BL-főtáblát. Igaz, eltelt egy emberöltő. De a csodának már csak az a természete, hogy nem ismétlődik naponta, évente. Aki egynek is tanúja lehet, már nem élt hiába.