Spanyolviasz – Malonyai Péter publicisztikája

Fogalmunk sincs, nem is lehet arról, mikor ér véget az őrület, mit kezd az emberiség a koronavírus-járvánnyal, de a remény hal meg utoljára, egyre többen vannak, akik jósolgatnak: mi lesz és mikortól.

A filozofikusabb hangot megütők visszatérően hangoztatják, hogy a világ nem lesz ugyanaz, mint volt. Ami a sokk utóhatásait illeti, természetesen igazuk van, abban viszont aligha, hogy jobb lesz, emberibb, belátja minden földi halandó, hogy ami volt, az enyhén szólva sem az igazi.

Mélyen egyetértek tanult kollégámmal, Thury Gáborral, aki finoman szólva is kételyeit fejezte ki arról, hogy megváltoznak-e az emberek, a célok, a módszerek. Én sem hiszek abban, hogy ha – adja Isten minél előbb – túl leszünk a járványon, jön a szép új világ.

És ha már szép új világ, akkor Szép új világ, azaz Aldous Huxley utópiája 1930-as évek elejéről. Főként azért, mert az angol író enyhén szólva sem optimista víziójában arról ír, hogy a (távoli) jövőben a társadalom kasztokon belül létezik, de teljes a jólét, béke van, az emberek csak az örömökre összpontosítanak, s ha valakinek gondja akadna, ott a csodaszer, a szóma. A közkeletű rigmus szerint: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, egy-két köbcenti helyre biccenti.”

Nos, meglehet sokaknak kissé erőltetett a párhuzam, nekem korántsem. Ami a „szép új világunkat” illeti, a sportban tetten érhetők a kasztok (lásd: az európai kuparendszer UEFA-reformja), a „szóma”, azaz a csodaszer pedig egyértelműen létezik – többeknél, mint ahányan megbuknak.

Meggyőződésem, nincs az a sorscsapás, amely változtatna azon, hogy nem bújhatunk ki a bőrünkből. Önmagunkat adjuk mindig, s önmagukat adják a szervezetek, vállalkozások, cégek is, ők ráadásul egyértelműen a haszonra szerződtek. Kivételek persze itt is lehetnek (vannak?), de ne legyünk túl optimisták.

Ott van például a sportolók fizetéscsökkentése. Mielőtt a lényegre térnék: a megspórolt pénzt nem feltétlenül a járvány leküzdésére fordítják a klubok, egyértelműen a létük, a fennmaradásuk áll a középpontban. A futballisták, versenyzők megértésére alapoznak, s nem a szerződésre, ami szent intézmény a jogban, s alapvetően csak a felek közös akaratából módosítható. Ha benne van, hogy vis maior, tehát előre láthatatlan ok esetén a munkaadó léphet, akkor nincs gond, ám ha nincs... Értem én, nincs meccs, mérhető teljesítmény, ám ez csak a megállapodás produkcióhoz köthető részét érintheti, egyébként pedig: kollektív büntetés. Más kérdés, hogy – amint hallom – több helyen habozás nélkül aláírják a munkavállalók, félve, ha eljön a hosszabbítás ideje, pórul járnak.

Nem mellesleg, a futballistákban, a versenyzőkben ott a segítés szándéka, hosszan sorolhatók a nevek, azoké, akik jövedelmükkel arányosan támogatják az egészségügyi intézményeket, magától értetődően adakoznak. Persze itt is főként azok, akik egyébként is kötelességüknek érzik, hogy segítsék, jobbá tegyék a környezetüket: Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Pep Guardiola és Roger Federer az első között nyúlt a zsebébe most is. Mondhatják, hogy megtehetik, de inkább azt kell kiemelni, hogy megteszik – most is. Mert korábban is adakoztak. Nálunk is van jó néhány jó példa, Juhász Roland például visszatérően gyermekkórházaknak segít, Tőzsér Dániel a debreceni gyermekklinikának utalt át jelentős összeget, de ők nem kivételek, a legtöbben ugyanis titokban tartják, hogy – jók. Félreértés ne essék, Juhász és Tőzsér esetében sem tőlük jött a hír – az intézmények mondtak nyilvánosan köszönetet.

Nos, akikről szó van, nyilván az eljövendő békeidőkben is úgy érzik majd, hogy segíteniük kell, ez meggyőződésem. Az viszont nem tőlük függ majd, hogy előnyére változik-e a világ. Alapvetően a szervezeteken, klubokon, cégeken, azokon, amelyek – nyereségérdekeltek.

Most, a vész kellős közepén is. A Barcelona futballcsapatánál például az a hír, hogy legalább húszmillió euró lesz a veszteség, csak azért, mert esetleg nézők nélkül rendezik meg a hátralévő tavaszi bajnokijaikat, ráadásul a vészterv része állítólag az is, hogy esetleg kiárusítják a csapatot, a kapus Marc-André ter Stegen, a középpályás Frenkie de Jong és természetesen Messi kivételével. De az UEFA is mozgolódik, keresi-kutatja a módját, hogy ne veszítsen a járványon, a NOB pedig úgy halasztotta el egy esztendővel a 2020. évi nyári játékokat, hogy elképzelése sem lehet arról, jövőre mi lesz a helyzet. Miközben az Edinburgh Egyetem professzora, Devi Sridhar arról beszél, hogy ha nem fejlesztik ki idejében a koronavírus elleni vakcinát, a 2021-es rendezés sem reális. Esély van rá, hogy egy éven belül sikerül, garancia azonban nincs.

Nálunk is egyre több futballcsapat lát neki a korlátozott felkészülésnek – kis csoportokban. Bevallom, beugrott, hogy semmi új nincs a játékosok közötti másfél-két méteres távolságban, sok csapatnál láttam ezt az „emberfogási” módit, ám hagyjuk a viccet, még ha nem is az. Egy-egy klub büszkén jelenti, hogy „az infrastruktúra lehetővé teszi” a kiscsoportos foglalkozásokat. Készséggel elhiszem, ám úgy gondolom, hogy a járványhelyzet viszont nem, a veszély nagyobb, mint az esetleges óvintézkedések ereje.

Az is kérdés persze, hogy mit gyakoroljanak a játékosok, ha már egyszer a pályára kényszerítették őket. Eszem ágában sincs tippeket adni, inkább szakemberhez fordulok, Feleki Lászlóhoz. Lapunk egykori legendás főszerkesztője az 1970-es mexikói világbajnokság után a Képes Sportban arról írt, hogy nem feltétlenül kell bonyolítani a futballt, nem érdemes. „A spanyolviaszt újra és újra fel kell találni” – üzeni az okoskodóknak. A spanyolviaszt, amit már a 16. században ismertek, a viaszok legjobbika volt, főként azért, mert a létező, már ismert legkiválóbb alapanyagokat tartalmazta (kolofonium, fenyőgyanta, velencei terpentin, terpentinolaj, kréta, vasoxid), s azóta is emlegetik az olyan egyszerű igazságoknál, amelyekre a nagy „stratégák” már nem is gondolnak. Feleki hat pontban foglalja össze a lényeget.

1. A labdarúgás játék. Az a csapat győz, amelyik jobban játszik, képzettebb futballistái vannak.

2. A labdarúgás labdajáték. Balszerencse, hogy csupán egy labda áll huszonkét ifjú rendelkezésére, ám tudni kell átvenni, úgy, hogy az illető tudjon vele valamit kezdeni.

3. Labdakezelés. Itt vitathatatlan a régi angol futballmondás: „A labda engedelmes szolga, de kegyetlen úr is.” Úgy kell tehát intézni a dolgot, hogy ne a labda legyen az úr.

4. Az erőnlét megszerezhető. Ez is máig ható tétel, ám: „Egymagában még nem jelent válogatott színvonalat, de enélkül nincs válogatott színvonal.”

5. Van szélsőjáték. Magyarán, „amíg a játéktér szélességéből nem vesznek el harminc métert, (...) nagy üres területek kínálják magukat”.

6. A játékvezető is ember. Tévedhet, ez hozzátartozik a játékhoz, „de nem felsőbbrendű lény, aki fölötte áll minden bírálatnak”. Képtelenség az igény, hogy nem lehet szóra bírni, nem tartozik elszámolással a közvéleménynek. „Nem ettől függ a játékvezető tekintélye, hanem attól, amit a pályán csinál.”

Nem olyan bonyolult. Ami a részleteket illeti, Feleki azt tanácsolja, hogy törődjenek többet az edzők az egyéni képzéssel, iskolázzanak a futballistákkal, skálázzanak, mint a vívók a mesterükkel – naponta. Egy héttel később, szintén a Képes Sportban, Kutas István főszerkesztő megtoldja Feleki mondandóját, megerősíti, hogy erőnlét és technika nélkül nem megy, s „ha ezen a téren elérjük a világszínvonalat, (...) akkor a haditervhez megfelelő legénység áll rendelkezésre”.

Erőnlét, technika – ez fejleszthető most is, de én inkább Juhász Rolandra hallgatnék, aki a Digi Sport híradójának így beszélt: „Nekem személy szerint most sokkal fontosabb az egészség, és az, amire mindenkit kérnek, hogy ha tehetjük, maradjunk otthon.”

Ezt „az infrastruktúra lehetővé teszi”, élek a kiscsoportos fordulattal, hozzátéve: a józan ész pedig – diktálja.