Dobog a sportszív – Ballai Attila publicisztikája

Zacher Gábor, az ismert toxikológus a Mandinernek adott interjújában így válaszol a „hogy van?” kérdésre: „Jól. Igaz, kicsit fáradtan, harminchat órát dolgoztam a hatvani sürgősségi osztályon, ami elég jó meló. Nagy szélben, hóesésben futottam ott, olyan helyen, ahol még nem, a Zagyva partján. Nagyon jó volt. Lassan hazaérek, lesz egy kis semmittevés, holnap éjszaka megyek egy újabb harminchat órás etapra.” E rövid helyzetjelentésben minden a helyén van. Hiszen mi lehet annál jobb, mint becsületesen elvégezni az arra a napra rendelt munkát, megbizonyosodni afelől, hogy ma sem keltünk fel hiába, aztán futni egy nagyot, méghozzá ismeretlen terepen, ahol a felfedezés izgalma oxigénhiányos állapotban is szárnyakat ad, emellett megküzdeni az elemekkel, azaz elsősorban saját magunkkal. Az is árulkodó szóhasználat, hogy a doktor úr az átmeneti és nyúlfarknyi szabadidőt semmittevésnek tekinti, nevezi.

Íme, egy sportember hitvallása. E titulust nem én erőltetem rá a mondandóm kedvéért, ő felel így arra, hogyan bírja ezt az egészet, mi hajtja egyáltalán: „A Fradi-szív. Még mindig bennünk van, hogy csináljuk. Hát ez a dolgunk, basszus.” Félreértés ne essék, ugyanígy működik az újpesti, a debreceni, a dunaszerdahelyi szív is. Egyszerűbben szólva a sportszív. Ami nagyobb, erősebb az átlagosnál, és a tudományos meghatározás szerint kialakulása a szervezet intenzív fizikai terhelésre adott természetes válasza.

Nálam azonban a sportszív nem csupán materiális alapról egyszerűen levezethető belső szervi elváltozás, sokkal inkább lelki, mentális eredetű valami. Így elsősorban nem is a sportolók, hanem a sportemberek sajátja; jelentős különbség, mert előbbi címke hivatást jelöl és időhöz kötött, utóbbi identitást, hovatartozást, és ebből adódóan örök.

Sportszív dobogott Csik Ferencben, az 1936-os berlini olimpia bajnokában is. És nem csak akkor, amikor a százméteres gyorsúszásban legyőzte japán vetélytársait és az amerikai világcsúcstartót. Hanem akkor is, amikor éppen hetvenöt esztendeje, 1945. március 29-én életét vesztette Sopronban, a Magyarország ellen indított egyik utolsó légitámadás során. Harmincegy éves volt, ismert és népszerű bálvány, igazán megtehette volna, hogy néhány napot még átvészel valahol csendben, viszonylagos biztonságban. De nem, az nem ő lett volna; Csik Ferencet orvosi táskával a kezében, a nyílt és bombáktól védtelen utcán, kötelességteljesítés közben érte a halál. Mert – Zacher gondolataival, szavaival – nyilván mindig benne volt, hogy csinálja, hiszen ez a dolga.

Mint Eric Liddellnek, a Tűzszekerek című korszakos film ihletőjének, az 1924-es olimpia 400 méteres síkfutó száma aranyérmesének. Ő is hetvenöt éve hunyt el, Kínában. A párizsi játékokon aratott győzelmét követő évben tért vissza oda, ahol szülei példája nyomán hittérítő tevékenységet folytatott. A második világháború és a veszély közeledte, a japán megszállás sem tántoríthatta el. Várandós feleségét és két lányát Kanadába küldte, de ő maradt, mert ott volt dolga. Tanított, majd tartotta a lelket sorstársaiban egy japán munkatáborban. A menekülés útja még egyszer megnyílt előtte, amikor Winston Churchill brit miniszterelnök közbenjárására néhány foglyot, köztük őt is, szabadon engedtek volna. Liddell azonban átengedte a helyét egy állapotos társának. Röviddel később meghalt, utolsó két szavával ezt üzente, talán kései utódainak, nekünk is: „Teljes odaadás”.

Ez jut eszembe akkor is, amikor gombóccal a torkomban nézem és hallgatom a neten, amint angol orvosok és nővérek a Liverpool indulóját, a You'll Never Walk Alone-t éneklik az intenzív osztályon dolgozó kollégáiknak. Akik hálás, sugárzó tekintettel nyugtázzák, jelzik, hogy tudják, érzik, nincsenek egyedül. Egy üvegajtó választja el őket a külvilágtól, de minden más összeköt.

A közös dalolás is, a Kárpát-medencében is. Ahol szombat délután, dunaszerdahelyi kezdeményezésre, a helyi DAC szokásos meccskezdési időpontja előtt felcsendült a klub himnusza, a Nélküled. Sőt, nem csak ott. A felhíváshoz magyarországi, erdélyi, partiumi, délvidéki és kárpátaljai egyesületek és sportszervezetek is csatlakoztak, köztük a DAC magyar válogatottjai, Kalmár Zsolt és Vida Máté. Több ezer torokból szólt a Nélküled. Több ezren nem voltak egyedül.

Sportolók, sportvezetők szájából megnyugtató és felemelő hallani, hogy pontosan felmérik, el is mondják, e szükséghelyzetben nem az ő gondjuk, bajuk a legfontosabb, az sokadlagos. Most nem a sporton kell segíteni. A sport viszont sokat segíthet. A második világháború után született generációk első, egyetemes, világméretű megpróbáltatása idején különösen sokat. Részben éppen azért, mert kataklizmák bekövetkeztekor az emberek szeretnek hétköznapi, megszokott, kedvelt rutinjaikba kapaszkodni. Azok ugyanis azt az illúziót keltik, hogy alapvetően minden rendben van. Amint e sorokat írom, épp csak letettem a telefont. Régi ismerősöm, cimborám hívott és panaszkodott egy sort. Ő elviseli, mondja, hogy reggel nem ihatja meg a kávéját a törzshelyén, hogy este nem mehet le a régi kocsmájába, hogy egyre több szájmaszkos alak jön szemben, és a tekintetekből rosszallást vél kiolvasni, amiért ő még fedetlen arccal közlekedik, hogy szkafanderbe vagy micsodába öltözött űrlények mossák, fertőtlenítik az utcát, a falat. De hogy vasárnap nem jelenik meg a Nemzeti Sport, na, azt már nem viseli el. Most, ettől fogta fel, hogy minden megváltozott, sóhajtja, én pedig, mivel éppen ebben a témában merültem el, nekiszegezem: „Viseld el, sportember vagy!” E minősítésen mindketten meglepődünk picit. Mert valóban sportember – de inkább volt. Csakhogy az nem veszhet ki végleg belőlünk, és itt az idő, hogy előhívjuk magunkból a jobbik énünket.

Az most mindennél többet segíthet. Igen, a sportember, akiben sportszív dobog. A pillanatnyi körülményektől függetlenül, minden áldott és áldatlannak tűnő napon. Már pusztán azzal jelentősen javítjuk az esélyeinket, ha helyesen mérjük fel őket, ahogyan a sportban illik. Ha 2–0-s vesztésre állunk, ne tegyünk úgy, mint ha 5–0 lenne oda, vagy 1–0 ide. Mert előző esetben a reménytelenségtől nem tudunk, az utóbbiban az önámítástól nem akarunk fordítani. Ha ezzel megvagyunk, a taktikának, a stratégiának megfelelően mindenki a saját posztján játsszon. A „balbunkó” ne akarjon irányító középpályás vagy góllövő csatár lenni. Végezze el a maga feladatát, annál ne többet, de ne is kevesebbet. A sportban teljes anarchiához, a közösség, a csapat szétmállásához vezet, ha kialakul egy mesterséges hierarchia, amely nem esik egybe a képességek, a teljesítmények alapján felállt valóssal. Persze másutt is, csak nem derül ki ennyire gyorsan és kíméletlenül.

Szóval, tegyük a dolgunkat, mint Csik és Liddell. Az ő géniuszuk nélkül, de az ő elhivatottságukkal, az ő sportemberi tartásukkal. A legszürkébb, legborongósabb hétköznapokon is. Akkor minden rendben lesz. Ahogyan a járvány által Európában leginkább sújtott olaszok írják és üzenik, „Andra tutto bene”, és szivárványt pingálnak alá. Az én értelmezésemben nem a mai, trendi szivárványt, hanem az ősi jelképet, az égből a föld felé ívelőt, a béke ígéretét. Sokáig sokat tettünk azért, hogy ne legyen rendben semmi, most viszont életünk meccsét vívjuk. Úgyhogy nincs más választásunk, mint megnyerni azt.