Félelmek, vélelmek – Ballai Attila publicisztikája

Üzletek, vendéglátóipari egységek, hivatalok, üzemek ajtajáról ismert a felirat: „Betegség miatt zárva.” Aminek láttán az az első gondolatunk: most mi lesz? Mármint nem azokkal, akik bezártak, hanem velünk, akiket kizártak. Hol, hogy fogunk bevásárolni, ebédelni, ügyet intézni? Napi és helyi gondok ezek; ellenben egészen más lépték és apokaliptikus állapot, ha a koronavírus – vagy csupán az azt kísérő aggodalom – terjedése miatt bezár az egész világ. Sportnapilap lévén az alábbiakban ennek a sportra gyakorolt várható hatásait taglaljuk. Pontosabban, mivel ezt tegnap Deák Zsigmond e hasábokon remekül körbejárta, ezúttal a sportolóra, a sportvezetőre és -diplomatára, a szurkolóra, az egyes emberre összpontosítunk.

Alapvetésként szögezzük le, ha ne adj' Isten, milliós nagyságrendű áldozatot követelő, globális járvány törne ránk, elenyésző a jelentősége annak, hogy egy magasugró vagy kisöbű sportpuskás lemarad egy aranyéremről. Ha ellenben utólag úgy értékelhetnénk, hogy inkább globális hisztéria a helyes kórisme, azért már túl nagy ár volna 2020 teljes nemzetközi sportját odadobni. Az idei ráadásul a nyári olimpia éve, kvalifikációs versenyek tömegével, emellett labdarúgó Európa-bajnoksággal, először – és bizonyára utoljára – tizenkét városban és országban.

Feloldhatatlan dilemma, hogy – maradva az olimpiánál – az esetleges törlésről, halasztásról, időpont- vagy helyszínváltozásról képtelenség egy perccel, nappal, héttel vagy hónappal a tokiói megnyitóünnepség előtt határozni. Akkor kell tehát dönteni, amikor a megalapozott véleményhez még nincs elegendő információ, hiszen márciusban, áprilisban nem tudható, hova fut ki a járvány júliusra, augusztusra. Lecseng, visszaszorul vagy éppen elhatalmasodik.

Ezért is óriási a sportvezetők, a nemzetközi és nemzeti olimpiai bizottsági tagok, kormányok, állami sportirányító szervezetek és sportági szakszövetségek, valamint a reménybeli rendezők felelőssége. Mindannyian az egyszeri bakter cipőjében járnak, aki a jelzőberendezések meghibásodása miatt nem sejtheti, jön vagy nem jön a vonat, és ha jön is, mikor. Így inkább leereszti a sorompót, mert még mindig jobb, ha a várakozó autósok csupán átkozódnak, mintha életüket veszítenék.

Napjainkban az egész világ kezd bakterházzá alakulni. Tények és megalapozott prognózisok helyett egyelőre félelmek és vélelmek uralkodnak. Például a fél Magyarország könnyebbült meg a CNN szakértőjének széles körben eltorzított véleményétől, mely szerint az alkohol megöli a koronavírust. Mások számára az ad kapaszkodót, hogy a meleg teszi meg ugyanezt. Ha ez így lenne, legalább India megmenekül – és vele a világ is. Mert ha e Kínához mérhető népességű, másfél milliárdos, szervezetlen és kontrollálhatatlan országra átterjedne a kór, az egészen új dimenziót nyitna. Deák kolléga is említette tegnapi írásában az 1910-es évek végén pusztító spanyolnáthát; riasztó adalék, hogy míg egész Európában mintegy kétmillió, addig csupán Indiában 17 millió áldozatot szedett.
Ebben az alaphelyzetben kell a japánoknak előbb-utóbb azt üzenniük, gyertek vagy ne gyertek, a kétszáz országból várható résztvevőknek és vendégeknek pedig azt, megyünk vagy nem megyünk. A lehetőségek szerteágaznak, azt is bajos lefektetni, ki, miről, milyen kompetenciával és mikor, azaz meddig dönthet.

A NOB kategorikus utasítást vagy ajánlást fogalmazzon meg? Utóbbi esetben miként értékeljünk, ezzel áthárítja vagy megosztja a felelősséget? Ha e testület és a rendezők között gyökeres véleménykülönbség alakul ki, merre billenjen a mérleg nyelve? Ha nincs olimpia – valamint, ne feledjük, labdarúgó Eb, négy budapesti mérkőzéssel –, az keservesen egyértelmű helyzet. Ám ha van, ki és mennyire teheti kötelezővé a részvételt, illetve szankcionálhatja a hiányzást? A nemzetközi szervezet fenyegetheti, orientálhatja, büntetheti a nemzetit, ugyanígy a sportági szövetség a versenyzőt „önkényes” távolmaradás esetén?

A sportoló lelke külön tanulmányt érne meg. A közelmúltban számos felmérés látott napvilágot arról, ki mit lenne hajlandó odaadni az olimpiai bajnoki címért. A válasz persze a kérdésfeltevéstől is függ, de a versenyzők jelentős része úgy nyilatkozott, lemondana az életéből öt esztendőről vagy akár ötvenévesen meghalna az aranyért. Ez annyiban érthető, hogy aki erre az egyetlen, nagy győzelemre, beteljesülésre tett fel mindent, évek, évtizedek munkáját, annak talán nem is lehet túl nagy árat szabni érte. Másrészt azonban ez az egész hipotetikus, hiszen könnyű olyasmit felajánlani, amiről tudható, hogy valójában úgysem vehetik el.

Csakhogy: feltéve, de meg nem engedve, hogy a koronavírus nyárig nem csillapodik, az olimpiát viszont megrendezik, e hipotézis valós döntéshelyzetté válhat az egyes ember szintjén is. És ekkor az egészségügyi kockázat mellett a győzelmi esély is mérlegelés tárgya lenne. A pályája csúcsán lévő toronymagas favorit nyilván nehezebben mondana le az indulásról, mint az, aki optimális esetben is a hetedik-nyolcadik helyre kandidálhatna. Ám ha az előtte állók közül néhányan visszalépnének, az egészen új felállást teremtene.

Érdemes felidézni a közelmúlt két csonka olimpiáját. 1980-ban 81 ország fiai, lányai utaztak el Moszkvába, miközben 65 bojkottálta a játékokat. Nem vitás, hogy a hét magyar elsőségből több a teljes mezőnyben is megszületett volna, de nyilvánvalóan nem mindegyik. Mint ahogyan 1984-ben, Los Angelesben a románok sem söpörnek be húsz aranyat, és nem zárnak az Egyesült Államok mögött másodikként az éremtáblán, ha a szocialista blokk szovjet, keletnémet, csehszlovák, bolgár és persze magyar klasszisaival is meg kellett volna küzdeniük. Némely rivális hiánya azonban nem feltétlenül csorbítja a siker értékét. Mert míg a másodikon számon lehet kérni, ki lett az első, az elsőn nem, ki a második. Hiszen ő nem tett egyebet, mint hogy mindenkit legyőzött, aki arra járt.

Én magam talán csak egyszer találkoztam olyan bajnokkal, aki azért nem volt maradéktalanul elégedett, mert fő vetélytársát nem előzhette meg, mivel az az aktuális számban el sem indult. Cseh László volt az, 2005-ben Montrealban, amikor és ahol ötvenméteres medencében első és 2015-ig (ekkor nem mindennapi bravúrral nyert 200 pillangón) egyetlen világbajnoki címét szerezte meg 400 vegyesen. Csakhogy Michael Phelps kihagyta e távot, ezért Laci nem érezte teljesnek a diadalát.

Az egyéni sportoló szuverén egyéniség. Na jó, majdnem az, mert az edzőjének, a klubjának, a sportágának, talán még a hazájának is tartozik felelősséggel. A csapatjátékos, különösen a kulcsfigura viszont a társaknak is, akik nélküle egészen más erőt képviselnek. Például férfi vízipólósaink Varga Dénes vagy a román női kézilabdázók Cristina Neagu nélkül. Nekik és a hasonló szinten állóknak ezt is illendő mérlegelniük, vagy szívük joga csak magukra, a családjukra gondolni? És a kerettagok, a szövetségi kapitányok, a sportági vezetők meddig mehetnek el a nyomásgyakorlásban?

Ezen az úton tovább haladva és egészen földközelbe érve, mit tegyen a szurkoló? Kihasználja, hogy az esetleg vészterhes légkörben, résnyire nyitott kapuk mellett zajló olimpián nagyságrenddel olcsóbb jegyekhez, szálláslehetőséghez juthat? Vigye a gyereket is, vagy ne menjen ő sem?

Egészen más, önálló írást igénylő témát kínálnak a szóba jöhető szükségintézkedések. Mondjuk az olimpia elhalasztása egy évvel, amire még soha, háborúk esetén sem akadt példa. Vagy Tokió lecserélése, leginkább Londonra, akár több helyszínre. Ebbe most bele se menjünk.

Zárásként nem is a sport, hanem az emberiség egésze miatt bízzunk abban, hogy rövid időn belül sikerül úrrá lenni a koronavíruson. Alkohollal vagy alkohol nélkül, meleggel vagy hideggel, védőoltással, bárhogyan. Mert egyáltalán nem értek egyet a jobb félni, mint megijedni közmondás igazságával. Félni ugyanis nagyon rossz, bénítja a testet, a lelket. Ráadásul félelmeink döntő többsége utólag teljességgel alaptalannak bizonyul.