Váltóátállítás – Csinta Samu publicisztikája

Amint szerencsésen földet értem, azonnal bevillant annak a bizonyos cikknek az emléke. Tanult kollégám írta le anno vitriolos mondatokban egy atlétikai világbajnokság helyszínéről küldött tudósításában egy magyar futónő kálváriáját. Mivel a jelenség a lényeg, hadd ne említsek neveket, bár a szövegkörnyezetből akár utána is lehet keresni. Tény, hogy egy magyar versenyzőnek az utolsó métereken a tejsavtúltengéssel és az oxigénhiányos állapottal vívott küzdelme ihlette meg a kollégát. A széteső mozgáskoordináció valóban szánalmas jelenetekre kényszerítette a célegyenesben már a túlélésért harcoló atlétát, a látvány nyomán született dolgozat viszont nagyjából az Eric, az angolna vagy Eddie, a sas szintjére süllyesztette honfitársunk teljesítményének sportértékét. Mínusz az az empátia, ami az említett hősöknek azért az egész világ részéről kijárt. Cikkében a kolléga viszonylag egyszerű mozgásként írta le a futást, amelynek során az embernek nincs egyéb dolga, mint egyik lábát a másik elé helyezni. Cizellált munka volt, jót lehetett rajta röhögni. Vagy dühöngeni.

Belőlem az utóbbi reakciót váltotta ki. Vállaltan derékig benne volt az atlétikához való sajátos viszonyulásom és elfogultságom, valamint személyes harcom is, amelyet ma is vívok ama nézet ellen, miszerint csak az olimpiai dobogóra érők számítanak élsportolónak. Egy „atlétikasűrűségű” egyéni sportágban a világ első harmincába tartozni bizony csúcsteljesítmény, nem pedig gúnyos lekezelés tárgya. És bár a világversenyekre való kijutás szűrői között a múlt század kilencvenes éveiben még létezett az úgynevezett szponzori szint – ma már indokoltan jóval „sűrűbb szemű” a rosta –, azért világbajnokságra arra érdemtelen nem nagyon juthatott ki. Eddie-k vagy Ericek garantáltan nem.

Kanyarodjunk vissza azonban a kezdeti képhez, amitől belém villant a fenti gondolatsort elindító írás emléke. A felelőtlenség vitathatatlanul az enyém, mint ahogy a kevélység bűnébe esés sem védhető. Mea culpa, tíz-tizenöt évvel fiatalabb „suhancokkal” álltam le futballozni, túlnyomó részük rendszeresen mozog. A cserepadról nézve a focimeccs sebességtartománya nekem való volt, és az érzés, ami elborított a pályára lépésemet követő néhány perc során, mindent pénzt megért. Jöttem-mentem, mint egy kézifékes vasaló, el-elszakadtam az ellenfél védőjétől, a labdák többségét hasznosan meg is játszottam, nem hibáztam gólt érően, sőt, adtam egy gólt ígérő passzt. Tiszta kéj volt, míg egyszer csak el nem kapott a gépszíj. Jó ütemű félmagas indítás a felezővonalnál, combbal hosszan magam elé tettem a labdát, és már láttam is, amint a kapuig vágtázom vele. Remek ötletnek tetszett, néhány tizedmásodpercen belül azonban bebizonyosodott, hogy mégsem az. Felelőtlen sebességre kapcsolva izmaimban dübörögni kezdett a tejsav, hirtelen azt éreztem, hogy elnehezedik a lábam, a Holdon járó embernek is dicsőségére válóan üreseket lépek, felsőtestem a gravitációnak engedelmeskedve fájdalmas földet érést sejtetően indult a parketta felé.

Ettől a pillanattól már minden idegszálammal a „talajra” érkezésre igyekeztem koncentrálni, illetve a várható következmények minimalizálására. Az agyam mindjárt egy másik biztató emléket ásott elő a régmúltból. Sorkatonaságom megszámlálhatatlan reggeli riasztásainak egyikét, amikor nemcsak a hajnali álom lebegett még utánunk, hanem az egyenruha sebtében magunkra rángatott darabjai is. No meg a surranó hosszú fűzője, ami önmagában is súlyos veszély, hát még ha száz emberrel a háta mögött kell lerohannia az embernek a meredek lépcsőn. A Kolozsvár melletti Szászfenesen még a Monarchia alatt épült a másfél éven át otthonommá avanzsált laktanya. Magas, nagy légterű helyiségek, ennek megfelelő hosszú és meredek lépcsők kötötték össze az emeleteket, amelyekre csinos kis vájatokat koptatott a száz esztendő alatt végigdübörgő sok ezer katonabakancs. A lépcsőfokokat védő fémabroncs viszont nem kopott azonos ritmusban – vagy ha igen, időnként újra cserélték –, így aztán az álomittas katonának ezekkel az alattomos akasztókkal is meg kellett küzdenie.

A téren szakadatlan harsogott a gyülekezőt fújó trombita, miközben engem röppályára indított a lezúduló embertömeg, a cipőfűző és a lépcsővas együttes ármánykodása. Az előttem álló húsz lépcsőfokot két vállon átfordulással abszolváltam, a legaljára talpra érkeztem, amit a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható hadnagy sem hagyott szó nélkül: hoppá, közlegény, csak nem sportolt? Ez volt a legemberibb mondat, amit másfél év alatt tőle hallottam, de mi tagadás, neki sem lehetett könnyű naponta szembesülni az ágyúállások vasgerendáin kitörölhetetlenül tanúskodó bélyegzővel: Diósgyőri Vasgyár, 1894.

A kapu felé lendülésem lezárása korántsem sikerült ennyire piacképesre, koppantam a parkettán, akár a Családi kör éji bogara. Egy vállon át félfordulatra azonban még futotta, valahonnan a mélyrétegekből szakadt fel a mozdulat, így aztán nem fúródtam a talajba, és zúzódásaim is szépen gyógyulnak. A szánakozó tekintetek emlékével még küzdök, a közelemben lévő, de hozzám sem érő, alig negyvenes srác olyan rémülten hajolt fölém, hogy eszembe sem jutott Szalahot játszani. Koromhoz és pillanatnyi állapotomhoz képest vitézül talpra pattantam, és tisztáztam, hogy nem volt semmi, nehogy bárkinek az álmába visszajárjak, mint egy majdnem elkövetett gyilkosság majdnem áldozatának kísértete. A következő félidőben még mindenki megnyugtatására – vagy elborzadására – játszottam egy keveset, majd átadtam a helyemet a fiatalabbaknak.

Azóta azon gondolkodom: vajon végleg-e? És hogy mikor szabad, illetve mikor észszerű lehúzni a rolót, áttérni őrgróf üzemmódba, hátratett kézzel sétálgatni, és olyan okosakat mondani a „mi időnk” futballjáról, hogy a végén magad is meglepődj. Mert egyértelmű, hogy nem lehet minden hasonló „holdjárást” néhány napon belül gyógyuló zúzódással megúszni – az önbecsülésen eső, talán még nehezebben hegesedő sebekről nem is beszélve. És hát jó lenne megspórolni a kajánkodó megjegyzéseket is, nem felbukni a pályafelfestésben.

Aránylag jó viszonyban vagyok magammal, sok mindent kaptam az élettől, s amit nem, arról ma már hiszem, hogy épp jó helyen egyensúlyoz a mérleg másik serpenyőjében. Viszont nem vagyok könnyű helyzetben, mert a futballkörnyezetemben lassan mindenki pofátlanul fiatal, s miután illendően rám csodálkozik (sose gondoltam volna, hogy már ennyi vagy!), a pályán úgy megy el mellettem, mint a gyorsvonat. Persze mennék utána, de a váltót valaki folyamatosan átállítja. Futni kellene, konditerembe járni, kerékpározni, planktornázni, mondják, az kevesebb balesettel fenyeget, feszesebb has- és far-izmokkal kecsegtet, no meg nincs testi kontaktus. És az agy is ritkábban küld olyan gonosz üzeneteket, miszerint azt a közeledő magas labdát légstoppal megszelídíted, egy indulócsellel arrébb küldöd a védőt, majd visszahúzod a rövidbe. Miközben már régen nyerőben vagyok, ha a valóságban eljutok a légstopig, majd egy biztonsági passzig.

Viszont jó úton vagyok afelé, hogy örülni tudjak minden ilyen apró részmegvalósításnak. Persze csak magamban, kifelé igyekszem azt mutatni, hogy mindez a dolgok természetes állapota. Pszichésen erősen dolgozom azon, hogy majd mosolyogva vegyem át a torna legidősebb játékosának járó kis plakettet. Eddig megúsztam.