Ördögtől valók – Csinta Samu publicisztikája

Orosz hírforrások szerint a doppingbotrány 2014-es kirobbanásakor – amely végül az Orosz Atlétikai Szövetség és az ország atlétáinak eltiltásába torkollott – Vitalij Mutko akkori sportminiszter azt kérte Dick Poundtól, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) korábbi elnökétől, hogy segítsen megtisztítani a doppingtól az orosz sportéletet. Mire Pound úgy reagált, hogy szívesen megteszi, de Mutko nem fog örülni a végeredménynek. Azóta orosz zászló nélküli lobogókollekciót fújdogál a szél a nemzetközi viadalokon, a menet közben miniszterelnök-helyettesé avanzsált Mutko pedig valóban egyre kevésbé örül.

Tényleg csak memóriafrissítés céljából következzen az események rövid összefoglalója, ahogyan azt a délutáni török filmsorozatok „intrójából” megszokhattuk. Az ARD német televízió 2014 decemberében az orosz atléták szervezett doppingolásáról sugárzott dokumentumfilmet, amelynek nyomán a WADA háromtagú vizsgálóbizottsága tizenegy hónapon át nyomozott, munkája eredményét pedig 350 oldalas kötetben hozta nyilvánosságra.

A Pound vezette testület a vizsgálat nyomán úgy döntött, az orosz testület eltiltását kéri a Nemzetközi Atlétikai Szövetségtől, illetve a moszkvai doppingellenes laboratórium akkreditációjának visszavonását kezdeményezi. Halmazatul örökös eltiltást javasolt öt versenyzőre – köztük a 2012-es londoni olimpia női 800 méteres bajnokára, Marija Szavinovára és a szám bronzérmesére, Jekatyerina Poisztogovára –, négy edzőre, valamint a szervezet egyik munkatársára.

A bizottság akkor azt is leszögezte: a jelentés nem veszélyezteti a 2018-as oroszországi labdarúgó-világbajnokság megrendezését.

A futball-vb csoportjainak múlt heti sorsolása iránti világérdeklődést kihasználva Mutko újra tematizálni kezdett. Az időzítés abból a szempontból sem véletlenszerű, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság épp ma dönt arról, hogy az orosz sportolók saját vagy csak az olimpiai mozgalom „felségjelei” alatt vehetnek-e részt a küszöbön álló pjongcsangi téli játékokon. Mint ismeretes, az orosz atléták nem indulhattak a riói nyári olimpián, s birkózóik, evezőseik, kajak-kenusaik, kerékpározóik, úszóik és vitorlázóik közül is voltak eltiltottak. Többek között úgy fogalmazott: a „közös” érdek is azt diktálná, hogy Oroszország visszakapja teljes jogú státusát.

Hogy mi a közös érdek, arra bizonyára számtalan ötlet fogalmazódna meg, de még a legmegalapozottabbnak tetszőkre is gond nélkül rá lehetne fogni, hogy puszta spekulációk. Ezért aztán maradjunk Poundnál, aki azt a következtetését sem rejtette véka alá, hogy hosszú ideje zajló, módszeres csalássorozatra bukkantak, sokkal súlyosabb korrupcióra, mint előzetesen gondolták.

A laborban a pozitív teszteket eltüntették, a doppingolást igazoló bizonyítékokért pedig pénzt kértek a sportolóktól. Pound szerint a kirajzolódó kép államilag finanszírozott rendszert vázol fel, a KGB-utód, az immár FSZB néven tevékenykedő orosz belbiztonsági szolgálat is tudott a moszkvai laborban zajló ügyekről. És az is tetten érhető, folytatta Pound, hogy az orosz kormány több alkalommal is nyomást gyakorolt a moszkvai laboratóriumra, amely esetenként épp Mutko személyes ráhatására manipulált bizonyos doppingmintákat.

Innen kellene valahogy továbblépni. Amit cseppet sem tesz könnyebbé, hogy Mutko nemrég a valóság eltorzításával vádolta meg a nyugati médiát, amelynek képviselői rendre az ördöggel azonosítják az orosz sportvezetőket. Ismerjük a tézist, miszerint a legjobb védekezés a támadás, de nehezen viseljük, amikor egy többszörösen tetten ért elkövető továbbra is az ártatlanság vélelme felirattal tüntet az állampolgári jogokért. És itt akkor még messze eltartottuk magunktól az azóta is rendszeresen felvetődő vádaskodásokat, amelyek az oda-vissza röpködő gyanakvástól bűzölögnek.

Mert bizony aligha söpörhető le az asztalról egyetlen lendülettel Alekszandr Szmirnov, az orosz jégkorong-válogatott korábbi csapatkapitányának kérdésfelvetése sem: hogyan lehetséges, hogy a világverő norvég sífutó- és biatlonválogatott több tagja is asztmától szenved? Legalábbis erre való hivatkozással szednek olyan gyógyszereket, amelyeknek egyes hatóanyagai előkelő helyet foglalnak el a doppinglistán. Ilyen léptékű légzésproblémákkal inkább a paralimpián lenne a helyük, mintsem az olimpián, mondta Szmirnov, s nem csak azért hajlunk arra, hogy meghallgassuk, mert több éven át maga is Norvégiában hokizott, így aztán akár találkozhatott is ezzel-azzal. De minimum ismerhetett valakit, aki már látott olyat, akinek egyszer valaki mesélte…

Az oroszok mindenesetre a kollektív bűnösség alkalmazásának veszélyére kiáltanak farkast. A nyulat bokrostól módszere természetesen erősen kifogásolható, de a demokráciára vonatkoztatott mondást – mely szerint rossz találmány, de egyelőre nincs jobb – sem feledhetjük. Miközben a Pjongcsanggal kapcsolatos aggodalmakat is igyekszünk maximális empátiával kezelni, főleg azok, akik ma is sajgó fájdalommal emlékszünk az olimpiát több alkalommal is zsarolási eszközként felhasználó nyolcvanas évekre. Most éppen nem hidegháborús rémálmok, hanem tényleges háborús veszély és terrorfenyegetettség rombolja a hangulatunkat. Érzékelni a NOB erőfeszítéseit is, amellyel az egyetlen olimpiai kvótát szerző észak-koreai egység, egy műkorcsolyapáros határidőn túli nevezésének kierőszakolásához igyekszik ideológiát gyártani. Mindennapjaink egyik használható vezérelve, hogy minél kevesebb rossz kompromisszumot kössünk, a KNDK reménybeli jelenléte pedig szinte túszul ejteni látszik az olimpia békéjét fenyegető egyik veszélyforrást.

De meddig lehet kitolni az elvi engedmények határát? Hiszen a csalásnak sohasem lenne szabad átmennie mennyiségi kategóriába, nem úgy van az, hogy valaki túl sokat lop vagy még tűréshatáron belül marad. A kollektív bűnösség töltetének hatástalanítására már „konszenzusos” bűnbakot is találtak: Grigorij Rodcsenkót, aki a moszkvai doppinglaboratórium vezetőjeként 1417 mintát semmisített meg szándékosan. Bűnjelként Rodcsenko naplóadatait lobogtatták, amelyből mindennek ki kell derülnie, csakhogy nem csupán nevek és minták „bánásmódja”, a csalások útvesztője szerepelt az oldalakon – amely alapján elmeszelték például az ötszörös világkupagyőztes Alekszandr Legkov sífutót – , hanem több, Mutkóval való megbeszélés dátuma is. Az időközben adatokat kiszivárogtató, majd az Egyesült Államokba menekülő Rodcsenko ellen az orosz hatóságok nemrégiben körözést adtak ki.

Mutko a futball-vb szervezőbizottságának elnökeként vitte a prímet a moszkvai sajtótájékoztatón. A mellette ülő Gianni Infantinónak szánalmas félmondatok jutottak, a FIFA-elnök többnyire azt hajtogatta, hogy a NOB döntésének semmiféle hatása nem lehet a labdarúgó-világbajnokság oroszországi megrendezésére. Meg olyan terelgető szándékú, de hatástalan kísérletekkel próbálkozott, hogy uraim, itt ma a futball-vb-ről beszélünk, nem pedig az olimpiai játékokról.

Két évvel ezelőtt Pound részben még hajlandónak mutatkozott a régi szovjet rendszer maradványaként, kivételes esetként kezelni a moszkvai lelepleződéseket. Nemzeti ünnepük előestéjén a románok kaptak hasonló ajándékot: december elsejétől a bukaresti doppinglabor működését is felfüggesztették. Az elmúlt tizenöt év szórványos, de ismétlődő botrányai után a kajak-kenu válogatott tagjai buktak le tömegesen, a szövetség a szakág riói távolmaradásával igyekezett tüneti kezelésben részesíteni a „járvány” áldozatait. Egyes források szerint földrengésszerű meglepetéseket hoz majd a labor tevékenységének aprólékos felgöngyölítése.

A sportágak közül elsőként a rengeteg pénzt forgató atlétika találta magát a sötét oldalon, s kezdte immár nem csak kommunikációs problémának tekinteni a sportág megtisztításának kérdését. A legutóbbi, londoni világbajnokságon a közönség is felmutatta a sárga lapot, éktelenül kifütyülve a jogilag újra kifogástalan amerikai sprintert, a 100 méteres síkfutás kétszer már eltiltott győztesét, Justin Gatlint.

A NOB tovább erősítheti ezt az irányt.