Újrakezdés után ezer kilométer futás: mire elég?

Kun ZoltánKun Zoltán
Vágólapra másolva!
2022.03.01. 18:44
Címkék
Kollégánk csaknem egy év kihagyás után kezdett futni, és megosztja tapasztalatait, hátha mások is kedvet kapnak, hogy a tavasz beköszöntével újra futócipőt húzzanak.

Sokan vannak úgy, hogy többé-kevésbé rendszeresen futnak évekig, de valami (betegség, hosszabb utazás, magánéleti válság, az „elég volt ebből a marhaságból” érzés) miatt hónapokra kidőlnek, és voltaképpen a nulláról kell újrakezdeniük. Úgyhogy amikor tavaly májusban végre azt mondta a doki, hogy lassacskán ismét nekiindulhatok sportolni az előző tíz hónap kényszerűségből igencsak visszafogott produkciója után (amikor még ötven métert sem tudtam megállás nélkül lesétálni), végre megint esélyem lett megközelíteni a száz kilót – felülről…

Miután megtaláltam a futócipőmet, nagyon kíváncsi voltam, mikor érhetek el arra a szintre, amit korábban képes voltam teljesíteni. Ez a szint természetesen nem a piramis csúcsa, még csak nem is valami felsőbb emelet, sokkal inkább a nagy átlag: egy jó negyvenes, kövérkés futó átlaga, aki képes volt havi 80-100 kilométereket kocogni, sőt, időnkénti nagy meglepetésére még egyhuzamban tíz-tizenkét kilométer után is vitte a lába.

Például célnak máris megfelelően hangzott: mikor tudok újra 100 kilométert elérni egy hónapban? Vagy még inkább: mikor tudom újra összehozni az álomfutást, az egy órán belüli tíz kilométert?

A május első fele még inkább csak óvatos gyaloglásokkal, szörnyen lassú trappolásokkal telt, amikor babakocsit toló anyukák vagy kutyát sétáltató idősebb nénik is a rakéta sebességével húztak el mellettem. Aligha hittem volna korábban, mennyire jó érzés, amikor teljesítettem egyben az első, majd a második kilométert, vagy amikor néhány hét után már elmondhattam magamról, hogy csaknem fél órát tudtam egyhuzamban futni. Futni? Dehogy futni: keservesen, de egyre nagyobb kedvvel poroszkálni, cammogni, bóklászni, caplatni és totyogni, amikor mégis sikernek számít minden egyes megtett méter, pláne kilométer. A terv egyszerű volt: minden egyes nap picit, de tényleg csak icipicit javulni, néhány másodperccel gyorsabban menni vagy éppen kétszáz méterrel nagyobb távot megtenni. Mint amikor Szerhij Bubka minden alkalommal csak egyetlen centivel javította meg a rúdugrás világcsúcsát (jó, ő parányit más okból…), úgy „száguldottam” én is napról napra az egyéni rekordok felé. Toporgósan, de kétségkívül feltartóztathatatlanul.

Júniusban már meglett a 100 kilométer. Nem is volt nehéz, a nyár pláne meghozza az ember kedvét a sportoláshoz – gyorsan teltek a hónapok, és lassacskán szaporodtak a kilométerek, javultak az idők. Javultak az idők, írom – ez persze önmagában is hülyeségnek tűnhet sokak szemében, tényleg fölösleges még stresszelni is az embernek magát egy semmiről sem szóló kihíváson, mégis úgy voltam vele, az óra (nekem inkább telefon) időnként nem szemét ellenség, hanem kiválóan motiváló barát.

Inkább a téltől féltem: ki az közülünk, hobbifutók közül, aki szeret mínuszokban odakint emberkedni, bokáig süllyedni a latyakban, elkerülni a hasra esést jeges részeken, miközben tudja, hogy ha valamikor, hát most az az óra nem a haverja lesz?

Ehhez képest soha ilyen könnyed telem nem volt. Rendben, most nem a sarkvidéki hideg, hanem olykor a tizenöt fokos meleg lett frusztráló, de akkor is jó volt érezni, hogy az eltelt hónapok során a poroszkálásból (cammogásból, bóklászásból, caplatásból és totyogásból) afféle futásféleség lett. Igen, olyasmi, amikor már nem az agyat kell rávenni, hogy ha jobb lábbal léptünk, akkor most a bal következik, hanem végre megy önmagától, eleinte sután, később automatikusan. Mint amikor az utolsó másfél kilométer a süvöltő szembeszéllel a természet ordenáré pofátlanságából szép lassan csodálatos kihívássá válik, amit csak azért is teljesíteni kell.

Különösebben nem is lepett meg, hogy néhány héttel ezelőtt már boldogan küldhettem az sms-eket: meglett az az egy órán belüli tízes. Sapkában, kesztyűben, három réteg ruhában, erős szélben – sohasem hittem volna, hogy valaha ilyen körülmények között is meglehet. A kezdeti hét és fél perces kilométerek a télutóra lementek hatpercesre, és egyáltalán nem volt már vonzó a futópad akkor sem, ha olykor tényleg zimankósabbra váltott az időjárás. Nem mellékes az sem, hogy az az öt-hat kiló kétségkívül eltűnt – jó, a további tizenöt még nem, na de a sok futás természetesen sok somlóival jár.

Február végén vettem észre: nahát, túl vagyok az újrakezdés utáni ezredik kilométeren. Mi legyen az idei cél? El lehet menni a hosszabb távok, a tizenöt-húsz kilométerek felé, de próbálhatok faragni az időből is, mert mekkora királyság lenne, mondjuk, a huszonöt perc körüli ötezer méter. Mindkettő vonzó, de úgy, hogy valójában egyik cél sem érdekel különösebben – mert érdemesebb talán olyasfajta egyszerűséggel futni, hogy minden egyes hazaérkezés után elégedetten dobhassuk le az agyonizzadt pólót, mondván: de rohadt jó volt ez is.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik