Elsőre a legjobb magyar eredményt érte el az UTMB leghosszabb távján
Rutinos UTMB-versenyzőnek számít, a százötven kilométeres TDS-távot már sokszor teljesítette, de a leghosszabb, százhetven kilométeres pályán most futott először.
Igen, a most éppen százötvenhárom kilométeres TDS-en már hatszor indultam, ami nemzetközi szinten is magas szám, de a klasszikus UTMB-távon most voltam ott először – mondta a Csupasportnak Belus Tamás. – Ugyan a TDS valamivel rövidebb, de arányaiban szintesebb, nehezebb, technikásabb pálya, emiatt sejteni lehetett, hogy az UTMB jobban megy nekem.
Folyton mondogatták a barátaim, hogy engedjem már el ezt a minden évben TDS-t, és menjek végre az UTMB-re. Így aztán három éve mindig beadtam a jelentkezésem a leghosszabb távra, és idén végre ki is sorsoltak. A célom a biztos teljesítésen kívül a harminc órán belüli célba érés volt, ami sokáig a rossz idő ellenére sem tűnt lehetetlennek.
Már az első éjszaka nagyon keménynek bizonyult, viharos szél, szakadó eső, a magasabb részeken hóval és jéggel… Ilyen rossz időben még sohasem voltam versenyen, és más rutinos futók is azt mondták, hogy ilyet korábban alig, vagy sosem tapasztaltak itt. A rajttól kezdve órákon keresztül szakadt az eső, majd a hó, még az is benne volt, hogy lefújják a versenyt, ez nem történt meg, de az útvonalat kicsit módosították a szervezők. A másik célom a top húsz volt a korcsoportomban, ez össze is jött, a tizenhetedik helyen értem célba. Így megy ez a terepultrában, az ember számolgat, tervez, kalkulál, de mindig jön valamilyen nehézség, amelyet vagy megold, vagy nem. Nekem ezúttal az összeset sikerült megoldanom.
Ráadásul rögtön elsőre a legjobb magyar időeredményt érte el az idei versenyen.
Örülök, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok neki, mert ez mindig attól függ, kik jönnek el tőlünk az adott versenyre. Sokáig Kormos Krisztián barátommal, egy korábbi UTMB-teljesítővel együtt haladtam, ő sajnos idén fél távig jutott, és sportágunk legendája, Wermescher Ildikó is nem sokkal mögöttem ért be, fölényesen megnyerve saját korcsoportját. Végül a tíz magyar indulóból hatan értünk célba Chamonix-ban.
Éjszakai vihar és gyomorprobléma hátráltatta. Mit lehet tudni ezekről?
Péntek este hat órakor rajtoltunk, egyből elkezdett esni az eső és órákig csak zuhogott. Sok helyen volt nagy sár, aztán ahogy egyre magasabbra értünk, az esőt felváltotta a hó, havas eső és a szél is elkezdett nagyon erősen fújni. Rövidnadrágban futottam, de az első nagyobb frissítőponton hosszú ujjú felsőt húztam, és persze volt rajtam esőkabát is. Aztán amikor felértünk kétezer méter fölé, egy nagyon szeles kitett részen a szervezők megállították a mezőnyt, és szóltak, hogy itt kötelező felvenni a hosszú esőnadrágot.
Szerintem ez nagy szervezői hiba volt, már nem az, hogy előírták a hosszú viseletet, hanem hogy pont itt állítottak meg minket. Ahogy megálltunk és elkezdtem előszedni a zsákokból a ruhákat, pillanatok alatt teljesen átfagytam, és így volt ezzel körülöttem mindenki más is. Mindenki remegett, másodpercek alatt megdermedtek a kezek, nekem még a cipőt is le kellett vennem, hogy fel tudjam venni a nadrágot.
Borzasztóan kihűltem, alig bírtam járni, remegett és görcsölt mindenem, enni sem tudtam, mert hiába álltam volna meg, a kezeimet egyáltalán nem tudtam használni. Egy megoldás volt, gyorsan olyan helyre kellett érnem, ahol fel tudtam kicsit melegedni. Alacsonyabbra érve enyhült a hideg és a szél, akkor már valamivel jobb lett a helyzet, a következő frissítőpontra pedig viszonylag jó állapotban, de eléggé legyengülve érkeztem. Szerintem a szervezőknek azon a kitett részen vagy tovább kellett volna engedniük minket, vagy korábban kellett volna szólniuk, és szélvédettebb, melegebb helyen kellett volna megállítaniuk a mezőnyt, például az előző frissítőponton. Ez volt számomra messze a legnehezebb része a versenynek: átkelni, aztán leereszkedni arról a hegyről a hóviharban és lefelé küszködni az izomgörcsökkel.
Aztán szombaton jöttek a gyomorproblémák…
A szombat már szuper volt, sütött a nap, ragyogóan alakult minden, a fél távnál lévő Courmayeurbe is harminc órán belüli részidővel érkeztem. Folyamatosan jöttem fel a mezőnyben is, a 470. helyről már a 200. körül tartottam. Csakhogy az energetikámat nagyon felborította az a hajnali pár óra, utána pedig pánikszerűen próbáltam enni, bevinni a kiesett szénhidrátot, talán ez terhelte túl a gyomromat. Hasmenés kínzott, ami nemcsak a sok megállás miatt baj, le is gyengíti a futót.
Pozitívum, hogy a helyezésem még így sem esett vissza sokat, főleg azért, mert így is volt egy-egy óra, amikor fel tudott szívódni, amit ettem. Ilyenkor újra nagyon jól ment a futás, megint tudtam előzgetni. Sajnos innentől ez a gond a verseny végéig elkísért, úgyhogy a táv első felében az időjárás jelentette a nehézséget, a másodikban pedig ez. Az útvonal elképesztően gyönyörű volt, tényleg, méterenként képeslapot lehetett volna csinálni, néha szinte el sem hittem, amit látok, úgyhogy hiába a nehézségek, így is nagyon élveztem az egészet. Azt már korábban tudtam, hogy a Mont Blanc francia oldala nagyon szép, de az olasz-svájci oldal nekem még annál is jobban tetszett.
Mit lehetett kezdeni a hasmenéssel?
Muszáj volt teljesen belenyúlni a frissítésbe. Hiába a jól bevált izó, a máskor gond nélkül csúszó gélek, szeletek, ilyenkor változtatni kell. Úgyhogy visszavettem a tempóból, s hiába nem szeretek ilyet csinálni, de a frissítőpontokon leültem, és sok meleg ételt ettem, levest, tésztát, sült krumplit, sült csirkét, sőt, az utolsó két ponton két háromdecis sört is bevetettem. Utána pedig lassan kezdtem csak újra futni, hogy tudjak emészteni, energia legyen az elfogyasztott ételből. Persze ez nem ideális, de így legalább tovább tudtam menni, és egy ilyen hosszú versenyen már önmagában a teljesítés is nagy érték, tudtam neki örülni.
Az UTMB a világ egyik legnépszerűbb versenye: ön szerint miért van ez így?
Inkább azt mondanám, hogy egyértelműen a világ legnépszerűbb versenye. Az UTMB olyan, mint a kerékpárban a Tour de France, ilyenkor a világ legjobb terepfutói mind Chamonix-ba gyűlnek, nyomukban a sportág lelkes amatőr bázisával, több mint tízezer futóval.
Már önmagában a százmérföldes táv és a tízezer méter feletti szintemelkedés is vonzó, mindez a földrész legszebb magashegyi környezetében. És akkor a verseny hagyományait, a mezőny erősségét és a rengeteg helyszíni szurkolót nem is említettük. És nemcsak az élmezőny kapott ebből az elképesztő buzdításból, jutott belőle bőven nekem is. Hatalmas élmény volt.
Nézzünk egy kicsit előre: milyen célokat tűzött még ki maga elé?
Sok éve tartom magam ahhoz, hogy a fix UTMB után már nincs beírva semmi sem a naptáramba, úgyhogy meglátjuk, mihez lesz kedvem, ha kipihentem az elmúlt heteket. Az október elején rendezett Vadlán Terep Ultrán azért lehet, hogy újra elindulok, lesz a terepultra országos bajnokság, és néhány kisebb versenyen is felbukkanhatok. A jövő év még nagyon képlékeny, de mint minden évben, a Bükki Hard, az Istria100, az Ultra-Trail Hungary és az UTMB valamelyik távja most is biztosnak tűnik. Aztán hogy jön-e a hetedik TDS, vagy újra a klasszikus táv lesz belőle, az majd kiderül...
