Gladiátorok módjára – Ballai Attila publicisztikája

Adódik a párhuzam, hiszen kedden Barcelona–Ferencváros mérkőzéssel rajtol a labdarúgó Bajnokok Ligája 2020-as csoportköre, ma huszonöt esztendeje, 1995. október 18-án, első BL-szereplése alkalmával pedig a másik spanyol hérosz, a Real Madrid otthonában vendégeskedett az FTC. Itt azonban véget is kellene vetni az azonosságoknak. Ama 1995-ös találkozón ugyanis 3–0-s félidő után 6–1-es verést mértek Raúlék Telekékre, és a játék képe megfelelt az eredménynek. Vincze Ottó éppen a szombati Képes Sportban vallott arról, hogy ekkor érezte a leginkább kiszolgáltatottnak magát, ezért Novák Dezsőtől várta, hogy a szünetben belenyúl a meccsbe, de hiába.
Adódik a párhuzam, hiszen kedden Barcelona–Ferencváros mérkőzéssel rajtol a labdarúgó Bajnokok Ligája 2020-as csoportköre, ma huszonöt esztendeje, 1995. október 18-án, első BL-szereplése alkalmával pedig a másik spanyol hérosz, a Real Madrid otthonában vendégeskedett az FTC. Itt azonban véget is kellene vetni az azonosságoknak. Ama 1995-ös találkozón ugyanis 3–0-s félidő után 6–1-es verést mértek Raúlék Telekékre, és a játék képe megfelelt az eredménynek. Vincze Ottó éppen a szombati Képes Sportban vallott arról, hogy ekkor érezte a leginkább kiszolgáltatottnak magát, ezért Novák Dezsőtől várta, hogy a szünetben belenyúl a meccsbe, de hiába.

E múltidézéssel végképp nem a Fradit és híveit riogatnánk a keddi összecsapás előtt, az emlékezés még némi biztatással, tanulsággal is járhat. Annál is inkább, mert e 90 perc mellett csupán egy „negyedmeccsnyi” – az Ajax elleni hazai hajrá, amikor a 67. perc 1–1-éről 1–5-re romlott az állás – időre lógott ki a BL-ből az FTC. A madridi összeomlás fő okait utólag sem árt elemezni, és két konzekvencia kapásból adódik.

Az első, hogy a Bernabéu-stadiont nem futballpályának, harctérnek tekintették a fiúk, hanem szentélynek, amelybe csendes áhítattal illik belépni is. Tanúsíthatom, e süllyesztett katlan aljáról, a gyepről körültekintve nagyon kicsinek és esendőnek, sebezhetőnek érzi magát az egyszeri vendég. Egy évvel korábban, a régi, mállófélben lévő portói Das Antas alagsorából a felszínre kaptatva ugyanez a hangulat rántotta görcsbe az embert. Kis túlzással, mint az ókori Róma gladiátorait a Colosseumban, annak tudatában, hogy odakint, az arénában vár rájuk a „fenevad”, és úgysincs menekvés. „Üdvözlégy, császár, köszöntenek a halálba menők.” A legjobb, ami történhet, a túlélés. Ez Portóban 0–6, Madridban 1–6 formájában öltött testet. A hatás alól alig szabadulhat valaki. Jellemző, hogy a Bernabéuba betoppanva a bolgár játékvezetők, Uzunov sporttárs és segítői a kötelező terepszemle helyett rajongó turisták balkáni hevületével kezdtek fotózkodni, és ez sem emelte a magyar játékosok eltökéltségét, harci kedvét.

A királyi gárda misztikuma persze nem 1995 októberében született, szinte örök. Hivatalos kupameccsen, az 1958. áprilisi BEK-elődöntőben, első magyar csapatként az európai elithez tartozó Vasas 4:0-ra kapott ki Madridban, és mindennél többet elárul az anekdota, amely szerint a mérkőzés előtti edzésen Berendiék azt méricskélték, hogy a tizenegyespont csupán kilenc méterre van a kaputól, és amikor ezt szóvá tették a már madridinak számító Puskás Öcsinek, ő így felelt: „Nyugi, azt nem nektek festették fel.” Nem bizony. Aztán a Vasas a visszavágón 2:0-ra nyert, de két héttel az 1–6 után a Fradi is úgy ment 1–1-re a Reallal az Üllői úton, hogy a spanyolok kapaszkodtak a döntetlenért.

Ha két csapat között a különbség ennyire helyszínfüggő, akkor az nem sportszakmai, hanem lelki, mentális alapokra vezethető vissza. Különösen igaz ez az 1990-es évek Ferencvárosára, amelynek döntően magyar többségű kerete, számos saját nevelésű vagy nagyon fiatalon szerződtetett játékosa az Üllői úton „az én házam az én váram” hitével és tartásával harcolt, erőt merítve minden ismerős, kedves részletből, tekintetből, buzdításból. Külhoni frontokon viszont olykor összecsuklott.

Valószínűleg még sohasem tálalt összesítés következik arról, hogy 1992–1998 között, az egyenes kieséses szakaszban, a csapat búcsúját jelentő párharcban micsoda kontraszt feszült az idegenbeli és hazai teljesítmény között. Az alábbi felsorolásban az esztendő, a versenyforma, az ellenfél feltüntetése után előbb a vendégként, majd pályaválasztóként elért eredmény látható. (1996-ból duplázással, hiszen a BL-selejtezőből az UEFA-kupában landolt az FTC.) 1992, BEK-selejtező, Slovan Bratislava: 1–4, 0–0. 1993, KEK, Tirol Innsbruck: 0–3, 1–2. 1994, KEK, Porto: 0–6, 2–0. 1996, BL-selejtező, IFK Göteborg: 0–3, 1–1. 1996, UEFA-kupa, Newcastle: 0–4, 3–2. 1997, UEFA-kupa, OFI Kréta: 0–3, 2–1. 1998, UEFA-kupa, AEK Athén 0–4, 4–2.

Hét párharc idegenbeli mérlege 7 vereség, 1–27-es gólkülönbség. A hazai 4 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség, 13–8.

E jelenség időben és térben is tetszés szerint tágítható. Mert miközben megvoltak a korszakos idegenbeli bravúrok – az 1937-es KK-fináléban, Rómában 5:4 a Lazio, az 1965-ös VVK-döntőben, Torinóban 1:0 a Juventus fölött, az 1974–75-ös KEK-menetben 1–1 Liverpoolban, 2–2 Belgrádban, százezer néző előtt, a hajrában emberhátrányban –, így a fejre állások is.

Miként többi élklubunk esetében is. Gyermekként fel nem foghattam, hogy az Újpesti Dózsa 1975-ben a BEK-ben aratott 4–0-s Megyeri úti diadal után hogyan kerülhetett már a szünetre 4–0-s hátrányba az FC Zürich otthonában, és nem örültem felhőtlenül az 1–5-tel elcsípett továbbjutásnak. 1982 őszén azon ámultam, a Liege-ben beszedett 0–5 után Verebes Mágus és a Rába ETO hívei miért áltatják magukat és minket azzal, hogy nincs még lefutva a BEK-visszavágó, ám amikor Győrben a 68. percben Burcsa 3–0-ra növelte az előnyt, elérhető közelségbe került a csoda. A Budapesti Honvéd 1987-ben az UEFA-kupában a 65. percre 5–0-ra kivégezte a Panathinaikoszt, ám engedte 5–2-re magához térni, majd Athénban keserves 1–5-tel kizuhant.

Hajdan, a szigorúan őrzött országhatárok és nemzeti csapatok időszakában egy idegenbeli meccs sokkal inkább volt ugrás az ismeretlenbe, a bizonytalanba. Ám miután a klubfutball nemzetközivé vált, míg az Európán belüli mobilitás – ha éppen nincs koronavírus – olyan intenzívvé, hogy a frankfurti reptér a Deák téri metróhoz hasonlatos átszállóhely lett, ez is gyökeresen megváltozott. Tokmac Nguen vagy Isael lelkében jóval kisebb ellentét feszül a Groupama Aréna és a világ bármely létesítménye között, Rebrov mesternek meg igazán nem kell elfogódottan belépnie a Camp Nouba, hiszen például 1997-ben a Dinamo Kijev csatáraként járt már ott, és ő alakította ki a katalánokat sokkoló 0–4-es végeredményt.

Összességében tehát jogos remény, hogy a Ferencváros kedden nem veszíti el a kezdőrúgás pillanatában több góllal a mérkőzést. A fentiek mellett – és miatt – egyébként is a mai FTC eredményesebb idegenben, ráadásul az üresen kongó lelátó jobban zavarhatja a hazaiakat.

A bevezetőben említett másik tényező, amely jelentősen javíthatja a „túlélési” esélyeket: aprólékosan fel kell készülni az ellenfélből. Ez természetesen alapvetésnek tetszhet, de az 1995-ös madridi 1–6 alkalmával Novák Dezső ezt részben elmulasztotta. Ugyan több videón is végigpörgette a Realt, ám Madridban már kizárólag a saját csapatával és a maga gondjával foglalkozott, így az összecsapást megelőző kedd délelőtti Real-tréningre nem ment el, és egyetlen megfigyelőt sem küldött. Pedig kollégája, Valdano mester aztán nem titkolózott, 200, 300 pezetás belépőkért özönlött a nép a lelátóra. Köztük három magyar újságíró is, így láthattuk, hogy az edzés utolsó húsz percében a másnapi kezdő tizenegy a fakóval gyakorol. Ezért a szerdai reggeli után kissé feszengve jegyeztem meg a két ék mögötti labdaelosztó szerepkörbe várt Redondo semlegesítését tervezgető Nováknak, hogy az argentin nem is fog játszani, abban a pozícióban előző nap Michael Laudrup parádézott. Dezső bácsi elsőre felfortyant, de másodjára alakított a hadrenden.

Akkoriban, az informatika mostanihoz képest kisded állapotában megesett, hogy egyetlen felvétel, egy idegenbe szakadt hazánkfia információja, a „szájhagyomány” adta a felkészülés alapját, de a Real elleni hazai 1–1 bizonyította, hogy lehetett ezt másként is. A gyerekember, a tizennyolc éves Raúl már nem zilálhatta szét szinte egymaga a saját tapasztalataiból építkező Fradit.

Mert egy csapat védekezett tervszerűen ellene – és Messi vagy Cristiano Ronaldo esetében is ez az egyetlen megoldás. A lelki és taktikai felvértezettség sokkal inkább a gyengébb, esélytelenebb félnek adhat tartást, biztonságot, és manapság már az idegenbeli pálya fűszálainak dőlésszöge is feltérképezhető. Szerintem Rebrov már lépett ez ügyben. Ettől persze lehet még négy, öt a vége, de nem feltétlenül lesz annyi. Hiszen az ilyen mérkőzésekre igaz: a gyengébbnek mindent meg kell tennie a sikerért, de a végkifejlet sokkal inkább attól függ, az erősebb mennyit tesz érte.