Sosem maradsz egyedül – Csinta Samu publicisztikája

Egy ideig azt hittem, most egy kicsit megroppant a hitem. De ahogy alaposabban belegondoltam, talán mégsem annyira. Belátom, ez így meglehetősen ellentmondásosan hangzik, pedig alapjában véve nem az. Mindössze annyi történik ilyenkor, hogy a szurkolói lét és viselkedés maga az ellentmondásosság minősített esete.

Eredeti feljajdulásomat a Liverpool szurkolóinak legutóbbi akciózása váltotta ki. A stadionon kívülire, a Manchester City csapatbuszának megdobálására és tönkretételére gondolok, a gyengébb idegzetű „utasok" esetében alkalmas lehetett halálfélelem környéki érzések kiváltására. Egy profi futballista persze nem csak a buszablakon kinézve szembesült már az ellenfél vicsorgó, a gyilkos indulatok minden jelét magán viselő szurkolójával.

Számtalanszor látta már a puszta lehelettel is szívesen ölő, mindenféle testnedvek zuhanyát szabadon bocsátó név nélküli arcot, megtanult együtt élni vele. Aki meg képtelen volt elviselni az ellenséges lelátói hangulatot, legfeljebb átrándult semlegesebb közegben zajló sportágba. Titokban meg visszasírta azt a semmihez sem hasonlítható érzelemorkánt.

A szerdai BL-meccs előtti affér azért ütött meg mégis, mert Liverpoolban történt, elkövetői pedig annak a csapatnak a szurkolói, akiknek a hangulatteremtő képességét a műfaj etalonjának tekintem. Bizonyára sokan vitatkoznának velem, de hadd maradjak szubjektív, higgyék el, minden okom megvan rá: ellenfélként éreztem a bőrömön a klubhimnusz, a You'll Never Walk Alone (Sosem maradsz egyedül) leírhatatlan hatását.

A Pool-himnusz történetének részleteit akkor még nem ismertem, így aztán azt sem tudtam, hogy magyar vonatkozásai is vannak. Persze amikor Molnár Ferenc Liliom című műve alapján 1945-ben Richard Rodgers és Oscar Hammerstein megírta a Carousel című musicalt, korántsem szurkolói dalnak szánta. A férjét elveszítő várandós Julie vigasztalását, bátorítását kívánták dalba önteni, ami a darab zárásaként az immár végzős egyetemista lány, Louis ballagásán is elhangzik. A számot aztán utolérte az arra érdemes szerzemények sorsa: az Egyesült Államokban a végzős egyetemi osztályok búcsúztatásakor rendszerint felcsendül a melódia. Sikeréhez természetesen a második világháború közelsége is alaposan hozzájárult, hiszen a világégésben odaveszettek hozzátartozóinak, barátainak érzéseit hordozta, nekik nyújtott némi vigaszt. A dalt Elvis Presleytől Frank Sinatráig, Louis Armstrongtól a Pink Floydig sokan előadták, de a liverpooli banda, a Gerry & The Pacemakers hatvanas évek elején énekelt változata „költöztette be" a futballba. Mert bár a világ sok klubja tekinti saját himnuszának, valahogy mégis a Liverpool szurkolói változata vált klasszikussá.

Személyes találkozásunk nem az Anfielden volt, hanem Münchenben. És nem a labdarúgás, hanem az atlétika kapcsán. Mielőtt elkezdenének semmit sem érteni, következzenek a részletek. A sportágban magyar szempontból is szívmelengető Európa-bajnokságot rendeztek 2002-ben a bajor fővárosban – Annus Adrián révén a kalapácsvetés, Fazekas Róbertnek köszönhetően pedig a diszkoszvetés után szólt a Himnusz –, az Olimpiai Stadion előterében pedig hatalmas sátrak vonzották a versenyek előtt, alatt vagy helyett megéhező, megszomjazó népet. Miután a kollégáimmal képtelenek voltunk megfejteni, hogyan képesek a törékenynek tetsző dirndlis hölgyek egyetlen tálcán fél kézzel célba egyensúlyozni tizenkét hatalmas korsót és hat grillcsirkét, figyelmünket a meghirdetett szurkolói asztalifoci Európa-bajnokság felé fordítottuk.

Olyannyira, hogy be is neveztünk az egyeurós játékosok által ötcentes labdát kergető versenybe. Sem a sörfogyasztásunkkal, sem pedig a játékunkkal nem hoztunk szégyent a magyar színekre, míg valahol a negyeddöntő tájékán egy angol férfit sodort utamba a vakszerencse. A klasszikus sablonoknak – vörös haj, szeplős arc, nagy termet – teljes mértékben megfelelő versenytársat Liverpoolból hozta Münchenbe az atlétika szeretete vagy a puszta kalandvágy, természetesen korántsem egymagában. Így aztán pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy a sörözőfelületből játéktérré avanzsált hatalmas asztalt további asztalokra állva, egymásba kapaszkodva, sorfalként vették körül a derék britek, és megszólalt a You'll Never Walk Alone. A sátortető alatt néhány pillanatra megdermedt a világ, én meg egy ideig képtelen voltam egyenes vonalú mozgásra késztetni a játékosként funkcionáló pénzérmét. Az eredményt most hagyjuk, de ne gondoljanak semmi végzetesre, a szájam széle egészen más okból remegett még a meccset követő lakoma során is.

A későbbiekben ugyanis volt szerencsém megtapasztalni az Anfield hangulatát is, aki nem próbálta, feltétlenül írja fel a bakancslistájára. Talán ezért is hasítottak belém – a szurkolói világnézetnek legfeljebb a perifériájáig jutó civilbe – a City buszának ostromáról érkező képek. Változatlanul csúnya dolognak tartom, és bizonyára még mindig siratnám a vesztébe rohanó világot, ha nem került volna azonnal a mérleg másik serpenyőjébe a torinói eset. Tudják, amikor a Juventus-drukkerek megtapsolták Cristiano Ronaldo ollózását, pedig az a gól minden bravúrja ellenére vakvágányra tolta kedvenc csapatuk szerelvényét. És ne becsüljük le a portugál sztár reakcióját sem, aki keleti módra összetett kézzel, meghajolva köszönte meg az elismerést. Higgyék el, nem volt törvényszerű, hogy így történjék, hiszen Ronaldo kapott előtte hideget-meleget a BL-meccsen, szóval ragadtathatta volna másféle gesztusra is magát. Így viszont talán szándék nélkül is hozzájárult a szurkolói attitűd rehabilitálásához.

Amiről persze pillanatig sem állítom, hogy állandó segítségre szorulna, hiszen a szurkolói lét annyi lelket és kreativitást hordoz, amennyire nincs is mértékegység. Vegyük példának csak a határon kívülre rekedt honfi- és drukkertársainkat. Miután a szlovák bajnokságban hatóságilag üldözendő a magyar zászló lengetése, a dunaszerdahelyiek mérhetetlen leleményességgel kerülték meg a megalázó korlátozást: táblákra írták fel, hogy piros, fehér, zöld, és azokat emelték a magasba. Kalap le, fél térdre ereszkedés, halk ima dukál ilyenkor.

Nem kevésbé a székelyföldi Sepsi OSK szurkolói esetében, hiszen ember legyen a talpán, aki kétharmad bajnokságon át dühkitörés, odavágás, de még különösebb ellenszurkolás nélkül képes eltűrni a hatósági ellenőrzések során ellenük alkalmazott kettős mércét, az idegengyűlölő skandálásokat. Akinek kordában tartását – csakis az ő érdekében, természetesen – a karhatalom sokáig a legnagyobb biztonsági kockázati intézkedések kategóriájába sorolta, annak minden indokolt vagy indokolatlan szigorával. Ám aki mindezek ellenére legutóbb is száz kilométereket utazott kedvencei biztatásáért, miközben a lányok-asszonyok otthon hervadoztak, lévén húsvéthétfő.
Így működik ez, mondjuk ilyenkor, mint általában azokra a jelenségekre, amelyekre nincs körvonalazható magyarázatunk. Mint a természeti népek a különböző légköri jelenségek láttán, amelyek képesek egyetlen pillanat alatt tönkretenni addigi életüket, vagy ellenkezőleg, olyan kapukat kitárni, amelyeken át az élhetőbb élet, a melegebb napsütés isteni csodájára nyílik rálátás.

„Menj tovább, át szeleken/ Menj tovább, át az esőn,/ Akkor is, ha álmaid elvetetnek és tovaszállnak.../ Menj tovább, menj tovább reménnyel a szívedben,/ És sohasem maradsz egyedül…”

Aki hallotta, nem feledi. Aki énekelte, annak szívében sosem hallgat el. Akinek énekelték, az az unokáinak is elmeséli. A használhatatlanná vált buszt pedig tekintsük kivételesen járulékos kárnak.