Londontól Kecskemétig – Ballai Attila publicisztikája

GERA VAGY TUCHEL? Ha mondjuk 2010-ben arra kellett volna tippelni, kettejük közül ki lesz valaha is angol labdarúgó szövetségi kapitány, első körben rávágom, egyikük sem, de ha mindenképpen választok, akkor már inkább Gera, aki annak az évnek a tavaszán a Fulham játékosaként európai kupadöntőt vívott, mintsem egy ismeretlen, riadt arcú fazon az egér­szürke Mainz kispadjáról.

Aztán elröppent majdnem másfél évtized, felvirradt 2024. október 16-a napja, és a két fent nevezett sportember aláírta új szerződését. Thomas Tuchel az angol válogatotthoz, Gera Zoltán pedig az NB I-ben sereghajtó Kecskeméthez. E két, egymással össze sem vethető edzői-menedzseri ív számos kérdést vet fel, elsősorban azt, mi kell ezen a pályán az érvényesüléshez, a sikerhez. Tehetség? Érzék? Taktikai és/vagy stratégiai szaktudás? Karakter? Karizma? Rátermettség? A döntéshozókra gyakorolt hatás? Szerencse? Mindezek együttesen? Könnyű – és nem logikátlan – lenne azt válaszolni, hogy minél több győzelem, de ahhoz, hogy az edző győzni tudjon, először is a kezébe kell kapnia egy csapatot. Mert anélkül nem megy. Valakinek valamiért ki kell szemelnie őt, neki pedig meg kell győznie ezt a valakit – és a többi illetékest –, hogy alkalmas, sőt, minden más jelölttel szemben ő a legalkalmasabb a feladatra. Először csak szavakkal, tervekkel, fellépéssel, szerencsés esetben játékosként felhalmozott bizalmi tőkével. A tettek, a meccsek ezután jöhetnek, ha már megvan a kispad.

Bár ilyen díjat sohasem adtak ki, a nemzetközi futballtörténelem legnagyobb „hipnotizőre” bizonyos Hirschl Imre lehetett. 1929-ben a Ferencvárossal, a csapat dél-amerikai túráján érkezett Buenos Airesbe. Senki sem tudta pontosan, milyen minőségben, mindenesként, de leginkább gyúróként. Annyira megszerette az argentin fővárost, hogy úgy döntött, ott marad, ezért a vendéglátókkal folytatott beszélgetések során előadta, hogy ő edző és testnevelő, de az FTC-nél nem teljesedhet ki, viszont örömmel járulna hozzá a helyi futball további felemelkedéséhez. Az akkori magyar labdarúgás és a Ferencváros hírnevének, valamint személyes varázsának köszönhetően hittek neki – és hamarosan ő lett az argentin liga első külföldi trénere. Egy kiscsapatot, a Gimnasia y Esgrimát története legkiemelkedőbb idényében felvitte a negyedik helyre, így rácsapott a nagy hírű River Plate, amellyel kétszer is bajnokságot nyert – idegenként ugyancsak először. Emlékét, dicsőségét Buenos Airesben névtábla őrzi.

Szintben és időben nagyot ugorva, José Mourinho a világhír felé rugaszkodásának pontos oka ugyancsak ismeretlen. Huszonnégy évesen abbahagyta a futballt, az edzősködés felé fordult, és még innen a harmincon oda került a Sportinghoz, a Lisszabonba szerződő Bobby Robson stábjába – tolmácsként. Igyekvő, értelmes és készséges „srác” volt, aki egy idő után szakmai meglátásokkal, meccselemzésekkel is felhívta magára a figyelmet, így Robson vitte magával tovább Portóba, aztán Barcelonába. Előbbi helyre még tolmácsként, utóbbira már szakmai segítőként. Sőt, miután Sir Bobby távozott a Barcától, a helyére érkező Louis van Gaal is megtartotta, és másodedzővé emelte. Ezzel „megérkezett”, a folytatás pedig már ismert.

De a kezdet nem. Miért éppen ő? Vagy hazai pályákra térve, miért éppen Verebes József? Játékosként mindössze három meccs a Fradiban, majd gyors távozás, máig tisztázatlan körülmények között, Oroszlány, Ganz-MÁVAG, észrevétlen visszavonulása után a 43. Sz. Állami Építőipari Vállalat sportszervezője, az MLSZ megbízásából a játékvezetők felkészítője, Kecskemét (akkor még vigasztalan másodvonal), semmi érdemi. Aztán egyszer csak Sülysápon kiszúrta a Videoton. Onnan már „könnyű” volt Győrbe szerződni és az ETO-val varázsolni. De előtte? Megint csak kellett valaki, aki már Sülysápon meglátta, megérezte benne a „Mágust”. Mert az volt, ha belépett az öltözőbe, ott azonnal minden megváltozott. Tanúsíthatom. Már a fénykorán túl járt, amikor 1993 februárjában, visszatérve Győrbe, megtisztelt azzal, hogy fiatal újságíróként behívott a csapat előtti székfoglalójára. (Manapság ez már hihetetlen, mégis így történt.) Beköszönt, és – az emlék hatása annyira élő, hogy szó szerint tudom idézni – azt mondta: „Maximális tiszteletem, uraim! Nem ismerek, ismétlem, nem ismerek az NB I-ben erősebb csapatot a Rába ETO-nál.” Az addig leszegett fejek hirtelen felemelkedtek. A tekintetek egyik feléből azt olvastam ki, végre itt a Mágus, a másikból nagyjából azt, „ez” nem normális. De az is egyfajta hatás. Működött is, mert az őszi idényben a 13. helyen végzett, a kieséstől fenyegetett gárdát végül felhozta ötödiknek.

Angol szövetségi kapitány mégsem belőle vagy – amire elméletben sokkal nagyobb esély kínálkozott – Mourinhóból lett, hanem Tuchelből. Eriksson és Capello után harmadik külföldiként érte e megtiszteltetés, amelyre olyan tősgyökeres angolok is hiába áhítoztak hajdan, mint Brian Clough, a Derby County, majd a Nottingham Forest csodatévője. (Rá történetesen azt mondták, szakmailag alkalmas lenne, de érdes nyilatkozatai miatt Anglia előbb-utóbb hadiállapotba kerülne fél Európával.) Szóval, miért Tuchel? Az elején kezdve, egyáltalán, tucatjátékosként, térdsérülése miatt már huszonöt évesen visszavonulva miért éppen rá bízták 2009 nyarán a Bundesliga 1.-be feljutó Mainzot? Amellyel ugyan derekas kilencedik, hetedik, sőt ötödik helyezést is elért, de ez önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy elvigye a Dortmund. Valamit még tudnia, mutatnia kellett. Aztán további magaslatokat hódított meg, míg angol kapitány lett, és ennél már nincs feljebb. Német, azaz régi brit szlenggel élve „kraut”, „káposztazabáló” létére. Hogy miért, azt Mark Bullingham, a szövetség, az FA vezérigazgatója ekképpen indokolta: „Találkoztunk a lehetséges nagyjából tíz jelölttel, és Thomas kimagaslott közülük, mivel világos elképzeléseket vázolt arról, hogyan kell dolgozni a játékosokkal.” Hiába, előbb beszélni kell, utána cselekedni. Tuchel ráadásul kritikusainak – a Daily Mail címlapján Anglia sötét napjáról írt, leszögezve, az angol válogatott élén mindig angolnak, egy hazafinak kellene állnia – is szívhez szóló üzenetet küldött: „Sajnálom, hogy csak német útlevelem van. De talán… érezték a Premier League és az ország iránti szenvedélyemet, és azt, hogy mennyire szeretek itt élni, itt dolgozni. …Ez a szerep életre keltette bennem a fiatalembert, és visszahozta a tinédzserkoromat.” A német ezzel kérkedés nélkül utalt vissza a Chelsea-nél töltött, BL-trófeával, UEFA-szuperkupával és klub-vb-címmel fémjelzett közelmúltbeli időszakára, amelyet a The Sun így elevenített fel: „Az angol futball ismét üdvözli a legrobbanékonyabb, legdinamikusabb, legkarizmatikusabb és legnyurgább edzőt, aki valaha szenzációt váltott ki a Premier League-ben.”

Legrobbanékonyabb, legdinamikusabb, legkarizmatikusabb – csupa felsőfok. Az angol kapitányi poszthoz ez bizony elengedhetetlen. És Tuchel előbb idézett három mondata is megfogja az embert; például engem is, aki a távolból sohasem szegődtem feltétlen hívévé, de kezdem érteni, érezni, mi a titka.

Azt ellenben nem tudom, Gera Zoltánnak edzői minőségében van-e titka. Ha van, eddig titkolta. A kontraszt Tuchellel, ha nem is szívderítő, látványos, hiszen ő aztán a lehető legmagasabbról indult. Ferencvárosi és angliai parádés játékosmúlt, majdnem százszoros válogatottság, angol nyelvismeret, hitelesség, népszerűség, nemzetközi tapasztalat. Számos behozhatatlannak tűnő – persze megszolgált – előny automatikus belépőt is jelentett a Fradihoz és az U21-es nemzeti együtteshez. Csakhogy egyik lehetőséggel sem sikerült élnie. Az Üllői úton már-már észrevétlennek tűnt, az utánpótlás-válogatott élén eltöltött négy és fél éve ellenben az eredménytelenség miatt kelthette fel a figyelmet. Menekülési útvonalnak jött az idén februárban a Vasas, elviselhető tavasszal, de a célként kitűzött feljutás nélkül, majd augusztusban, a negyedik forduló után, rögtön az első vereségnél a szerződésbontás. Mintha csak vártak volna rá, az ürügyre.

Most itt a Kecskemét. Vasárnap mindjárt az első meccsel a Puskás Akadémia ellen. Egyesek szerint máris az utolsó esély. Nem a Kecskemétnek, hanem Gerának. Szerintem ez túlzás. De kellene, nagyon kellene valami. Egy sikeres idény, egy edzői bravúrral elért győzelem, egy vagány húzás, gesztus, egy frappáns, emlékezetes jó duma. Egy „na ugye”. Egy kapaszkodó. Neki is, nekünk is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!