Tudás híján oda a büszkeség – Moncz Attila publicisztikája

JÁTSSZUNK EL A GONDOLATTAL, megtörténhetne-e nálunk, és ha igen, miképp reagálnánk arra, hogy a román Edward Iordanescu lett a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya vagy a szerb Igor Milanovics a honi vízilabda-válogatott főnöke? Természetesen a második eset a sokkal kevésbé valószínű, elvégre a pólósoknak még sohasem volt külföldi szakmai vezetőjük, ráadásul ebben a sportágban még tudásexportra is bőven futja. Futballban azért nem állunk ennyire jól, külföldön ugye jelenleg „sehol senki” (a jegyzett csapatoknál dolgozó magyar vezetőedzők száma nulla), magyar bajnoki címet magyar edző legutóbb 2014-ben nyert (Kondás Elemér a Debrecennel) és 2015 óta véglegesített „hazai” szövetségi kapitányunk sem volt, mindössze Szélesi Zoltánnak jutott két meccs beugróként. De szerintem még a fociban sem merik meghúzni, hogy a legnagyobb riválistól igazoljanak valakit a „kirakatcsapat” élére.

Ennek tudatában érdemes ízlelgetni, hogy az angol labdarúgó-válogatottnak 2025. január elsejétől a német Thomas Tuchel a szövetségi kapitánya. Az angol (bulvár)sajtó egy része persze máris tüzet okád (ebben mondjuk az is benne lehet, hogy a német tréner érkezése az egyik legjobban őrzött titok volt, hiszen már a szerdai bejelentés előtt nyolc nappal aláírta a szerződését, de semmi sem szivárgott ki!), az angol futball sötét napja bélyegzéstől indulva elég széles a kritikai paletta, de most már senki sem mert olyan messzire menni, mint a „háromoroszlánosok” első külföldi kapitányának kinevezésekor. A svéd Sven-Göran Eriksson 2000. novemberi érkezésekor Jeff Powell, a Daily Mail veterán rovatvezetője minden tiszteletet mellőzve így írt: „A szövetség eladta a velünk született jogunkat a hétmillió síelő és kalapácsvető nemzetének, amely a fél életét teljes sötétségben tölti.” De akadt az FA székháza előtt John Bullnak öltözött tüntető szurkoló, mémek tengere és a nemzeti büszkeség elvesztését hangoztatók tömkelege.

Most, Tuchel jövetele hírére utcára vonulásról szó sincs, sőt még olyan mértékű ellenszenv kifejezéséről sem, mint a 2013-as Bayern München–Borussia Dortmund BL-döntő előtt történt. Akkor a szintén nem a fajsúlyos témáiról híres The Sun címlapján világháborús összehasonlítás „virított”, amelyen azt ábrázolták, most két csapat táborának fél nap alatt sikerült, ami hajdan Adolf Hitlernek fél év alatt sem ment. Elfoglalni Londont… Ezen történelmi ellenség hazájából választottak most kapitányt a futball tanítómesterei.

És azért talán ez is megmutatja, mennyire hiánycikk a hazai tudásbázis az angol labdarúgásban. A húszcsapatos Premier League-ben mindössze három együttes élén dolgozik angol menedzser (Eddie Howe, Newcastle; Sean Dyche, Everton; Gary O’Neil, Wolverhampton), angol bajnoki címet Howard Wilkinson (Leeds United) személyében legutóbb 1992-ben nyert hazai erő, míg angol klubtrófeát Harry Redknapp Portsmouthszal aratott 2008-as FA-kupa-győzelme óta nem szerzett egyetlen „tanítómester” sem. De még ennél is elképesztőbb a kép, ha a nemzetközi klubsorozatokat nézzük: angol vezetőedző legutóbb 1997-ben ünnepelhetett diadalt (Bobby Robson lett első a KEK-ben a Barcelonával), míg a BEK/BL-ben, illetve az Európa-liga jogelődjében, az UEFA-kupában 1984-ig kell visszalapozni angol tréner megdicsőüléséig (az előbbit Joe Fagan nyerte meg a Liverpoollal, az utóbbit pedig Keith Burkinshaw a Tottenhammel). Úgy, hogy 1997-et követően a különböző nemzetközi kupákban összesen 13 alkalommal ért fel angol együttes a csúcsra, azaz nagyjából kétévente egy! Angol szakembernek az elmúlt 21 évben, 2003 ősze óta mindössze 44 (!) mérkőzés jutott vezetőedzőként a Bajnokok Ligájában.

Eközben a hamarosan hivatalba lépő Tuchelnek (1.96-os meccsenkénti pontátlag mellett!) egymagának jutott 67 fellépés az elitligában, megspékelve a Chelsea-vel 2021-ben aratott Bajnokok Ligája-diadallal. A válogatottnál is a győzelem ígéretével kezdett első sajtótájékoztatóján („Mindent elkövetek azért, hogy meglegyen a második csillag is az angol válogatott mezén”), és egyáltalán nem zavarja, szerződése csak másfél évre, a 2026-os világbajnokságig érvényes. Magyarán: nyersz, vagy mehetsz Isten hírével. Elvégre a CONCACAF-zónában zajló torna idején már 60 éve lesz annak, hogy Anglia megszerezte első és máig egyetlen nemzetközi trófeáját, a vb-címet. Ha pedig rosszmájú akarok lenni, a 18 hónap csak átlagos periódus Tuchel legújabb kori karrierjében – előző két állomáshelye közül a Chelsea-nél 20, a Bayern Münchennél pedig 15 hónapot húzott le. Az pedig mindenütt (így korábban például Mainzban és Dortmundban is) igaz volt, hogy ­legalábbis feszült körülmények között távozott.

Adva van tehát egy problémás, ugyanakkor hatalmas szellemi tőkével felvértezett edző, akinek szerződtetésével most az angol szövetség vállalta ugyanazt és ugyanúgy a kockázatot, mint 2023 tavaszán a Bayern München. Az FA vezérkara, akárcsak anno Hasan Salihamidzic, a Bayern ­sportigazgatója, attól félt, hogy valamelyik nagycsapat elhappolja előle Tuchelt (ezúttal a Manchester United volt a rettegett „rivális”), ezért inkább lecsapott rá. Még azt a rizikót, de inkább ostobaságot is elfogadva, hogy a következő két Nemzetek Ligája-mérkőzésen Gareth Southgate nyári távozása óta megbízott kapitányként dolgozó Lee Carsley irányítja a gárdát.

Ez az, ami egyébként még egy fegyvert adott a Tuchel érkezését bírálók kezébe. Merthogy manapság egész jó sikerrecept, ha valakit az egyik utánpótlásgárdából emelnek át a felnőttek élére. Spanyolország az idén a korábban az U19-es és az U21-es nemzeti csapattal is csúcsra érő Luis de la Fuentével lett Európa-bajnok, míg Argentínát az U20-as alakulattól „átemelt” Lionel Scaloni segítette világbajnoki (2022) és két Copa América-címhez (2021, 2024). Carsley-nak pedig tavalyról már van egy U21-es Eb-aranya a „háromoroszlánosokkal”. Részben neki köszönhető, hogy Tuchel Európa egyik legtehetségesebb keretével vághat bele a munkába. És itt érkezünk el a mostani választás egy újabb hibapontjához. A német edzőnek ugyanis többek között, legalábbis a mindenható Uli ­Hoeness szerint, azért nem volt maradása a ­Bayernnél, mert kijelentette, nem képes továbbfejleszteni Jamal Musiala, Aleksandar Pavlovic vagy éppen Alphonso Davies játékát. Na most, az angol válogatottnál az ő kortásaik közül például Jude Bellinghammel, Cole Palmerrel és Rico Lewisszal is együtt kell dolgoznia. És itt nem működik az, ami általában az eddigi nagycsapatainál, hogy akire rámutat, azt jó eséllyel meg is veszik neki. (Kivéve talán a szinte a megőrülés határáig követelt „Holding Sixet”, a labdaszerző középpályást a bajoroknál.) Azt hagyjuk is, hogy a napi munka megszállottjaként teljesen más stílusú feladatokra kell berendezkednie, a Bayernnél tapasztaltakhoz képest alighanem még hektikusabb közegben. Amelyet hosszú távon nem lehet olyan poénnal leszerelni, mint a sajtótájékoztatón elejtett „…sajnálom, de csak német útlevelem van” mondattal. Inkább eddze magát arra, hogy ha lesz rajta sapka, az lesz a baj, ha nem, akkor pedig az.

Ugyanakkor reményt adhat az angoloknak, hogy a női válogatottnál a legutóbbi kísérlet fényesen bevált. A Lionesses első, nem a szigetről érkező szövetségi kapitánya, a holland Sarina Wiegman 2022-ben az Európa-bajnokság megnyerésével az első nagy trófeájához segítette az együttest.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!