Thuküdidész csapdája – Bodnár Zalán publicisztikája

„A 19. századi angol iskolák osztálytermeit egykor hatalmas világtérkép díszítette. Rajta a Brit Birodalomhoz tartozó területek égővörös színben jelentek meg, s e roppant látvány minden magyarázat nélkül is magával ragadta a Viktória-kori gyerekek képzeletét” – írta egy régebbi cikkében a Rubicon történelmi folyóirat.„A 19. századi angol iskolák osztálytermeit egykor hatalmas világtérkép díszítette. Rajta a Brit Birodalomhoz tartozó területek égővörös színben jelentek meg, s e roppant látvány minden magyarázat nélkül is magával ragadta a Viktória-kori gyerekek képzeletét” – írta egy régebbi cikkében a Rubicon történelmi folyóirat.

Az elmúlt két évtizedben az angol gyerekek és az angol futball hívei ugyanilyen áhítattal nézhették a Premier League csapatainak nemzetközi sikereit, hihetetlen globális expanzióját, és persze igencsak élvezhették a nyári és téli átigazolási időszak fejleményeit, hiszen főleg a televíziós jogdíjak és a globális piac révén mérhetetlen mennyiségű pénz áramlott az angol labdarúgásba, még az első osztály közép- és kiscsapatai is kis túlzással bárkit megvehettek a további három-négy topligából is (sokszor jóval piaci áron felüli pénzeket is kifizetve).

Az a régi Rubicon-cikk azonban így folytatódik: „Mára a birodalom beköltözött a történelemkönyvekbe, mint az angol múlt egy hosszú és izgalmas fejezete. Amint a birodalmi gondolat költője, Rud­yard Kipling énekelte: »Minden tegnapi pompánk mára annyi csak, mint amivé Ninive s Türosz lett«”.

Itt azért még nem tartunk a labdarúgás terén, az angol klubfutball továbbra is a sportág vezető nagyhatalma. De bizonyos szempontból a hegemóniája az idén nyáron megtört, és az is kétségessé vált, hogy meg tudja-e őrizni az elsőségét. Olyan új kihívó jelentkezett ugyanis, amelyet senki sem látott jönni, annak ellenére, hogy régóta tudvalévő, a potenciál ott van benne: Szaúd-Arábia.

Azok után, hogy az ötszörös aranylabdás Cristiano Ronaldót (Manchester United) már a télen szerződtette az Al-Naszr, a mostani nyári transzferidőszakban a szaúdi klubok már megszerezték csak Angliából Rijad Mahrez (Manchester City), Allan Saint-Maximin (Newcastle United), Jordan Henderson, Roberto Firmino (mindkettő Liverpool), N'Golo Kanté, Edouard Mendy, Kalidou Koulibaly (mindhárom Chelsea) vagy Rúben Neves (Wolverhampton Wanderers), a többi topligából pedig mások mellett Sadio Mané (Bayern München), Karim Benzema (Real Madrid), Jota (Celtic), Marcelo Brozovic (Internazionale), Szergej Milinkovics-Szavics (Lazio), Moussa Dembélé (Lyon) vagy Seko Fofana (Lens) játékjogát. És még csak augusztus eleje van, ráadásul Szaúd-Arábiában az átigazolási időszak két héttel tovább tart, mint Európa nagy részén, úgyhogy még jócskán bővülhet ez a már most is veretes névsor.

Egyrészt azt látjuk – annak ellenére, hogy Lionel Messi inkább az Egyesült Államokat választotta, és Kylian Mbappé végül nem csábult el –, hogy a szaúdi királyi család által pénzelt liga élcsapatai tulajdonképpen bárkit megvehetnek a világon, akire szemet vetnek. Már nem csupán azokat, akik levezetésképpen elmennek még az Arab-félszigetre pénzt keresni, hanem erejük teljében, pályafutásuk csúcsán lévő játékosokat is. Másrészt azt – mint a fenti csapatnevekből is látszik –, hogy a 2023-as szaúdi invázióval már a Premier League topklubjai sem tudják felvenni a harcot. Az átigazolási díjaknál és a fizetéseknél a szaúdiak mintha nem ismernének korlátot, ha kellett, kicsengették a kivásárlási árat, és kész. Olyan rámenősség és határozottság jellemzi a szaúdi vevőket, hogy az szinte „hadüzenettel” ér fel a klubfutball eddigi urainak.

Tíz éve már írtam egy nagyobb lélegzetvételű cikket a FourFourTwo magazinban A Birodalom visszavág címmel, amelyben úgy fogalmaztam: „Új idők járnak az egykori gyarmatosítókra – Sandokan, Gandhi vagy Pocahontas népét erőszakkal még térdre lehetett kényszeríteni, a Manszúr sejkeket már nem lehet. Az expanzió iránya visszájára fordult a futballban is: a Premier League már csak látszatra az angolok bajnoksága, valójában a tegnapi gyarmatok mai milliárdosainak játékszere. Az angolok mintha csak most döbbentek volna rá súlyos birodalmi örökségükre: a volt gyarmati területekről történő, milliós nagyságrendű bevándorlás révén a szigetország polikulturális, multietnikus társadalommá alakult, s ha nem vigyáz, elveszett birodalma lassan a maga képére formálja az anyaországot. Miért a labdarúgásban lenne ez másként, hiszen a sport gyakran a társadalom tökéletes tükörképe? A Premier League-ben kisebbségben vannak az angol klubtulajdonosok a külföldiekhez képest, a közvetlen élmezőnyhöz tartozó öt-hat egylet igazgatótanácsában is alig találni már angolt, nemhogy a játékoskeretében vagy a kispadján.”

Az azóta eltelt évtized már azokat a gondolatokat is meghaladta: immár új szakaszba léptünk, a szaúdi olajmilliárdosok már nem „csupán” befektetnek futballklubokba, tulajdonossá válnak Angliában és Nyugat-Európában, de most a szemünk előtt építenek egy saját szuperligát – javarészt az angol bajnokság kárára.

A nemzetközi felháborodás, hőbörgés persze óriási, sokan fejtegették az elmúlt hónapokban, milyen szörnyű az, hogy Szaúd-Arábia gátlástalanul elszipkázza a világ legjobb játékosait, „kirabolja” Európát, és olyan országban (mellesleg nem demokráciában) hoz létre „mesterségesen” világsztárokat felvonultató ligát, ahol a sportágnak nincsenek hagyományai, mély gyökerei.

A leghangosabban persze azok sírnak, akik eddig csinálták ugyanezt, akik egyedüliként rabolták le a világ játékosállományát. Nem is a dél-amerikai vagy kelet-európai egyesületek háborognak most, amelyeknek évtizedek óta az a kényszerű szerep jut a láncolatban, hogy amint kinevelnek egy tehetséget, már adhatják is tovább a sokszorosan tehetősebb nyugat-európai csapatoknak.

Európából nézve azért különösen fájó, hogy immár a klubfutballban is megjelent egy potens ellenlábas, mert a politikailag, gazdaságilag és még tudományosan is napról napra egyre súlytalanabbá váló öreg földrészen a labdarúgás dicsősége tartotta még eddig magát a kontinens utolsó nagy mítoszai közül. A futballról eddig még elmondhattuk azt, amit más téren már egyre halkabban merünk csak: hogy ebben még mindig mi, európaiak vagyunk a legjobbak. De ahogy a filmművészetben, az irodalomban vagy a zenében, a labdarúgásban is a friss szelek immár keletről fújnak. A sportág változásai gyakran követik a társadalmi változásokat, és a hatalomváltás lassan elkerülhetetlen. A kérdés csak az, hogy a Premier League és a további néhány topliga békésen belátja-e, hogy a hegemóniájának leáldozott, vagy kitör egy nagy futballháború, amely a nyugati klubok tulajdonosi viszonyait is forradalmian átalakíthatja.

Orbán Viktor miniszterelnök idei tusnádfürdői beszédében a politikai közbeszéd részévé tette a „thuküdidészi csapda” kifejezést is, amikor úgy fogalmazott az Egyesült Államok és Kína globális szembenállása kapcsán: „Ma úgy élünk, hogy napról napra haladunk az összeütközés felé. A kérdés, az egymillió dolláros kérdés, hogy elkerülhető-e az összeütközés? Erről egyre több tanulmány és könyv lát napvilágot. Én is ezekből dolgozom. Az egyik figyelemre méltó azt mondja, hogy az elmúlt háromszáz évben tizenhat olyan eset volt, amikor a világelső hatalom mellé, illetve elé egy új bajnok emelkedett. A rossz hír az, hogy a beazonosított tizenhat esetből tizenkettő háborúval végződött, és csak négy zajlott le békésen. A tapasztalat az, hogy az uralkodó nagyhatalom általában jobb indulatúnak, jobb szándékúnak látja saját magát, mint amilyen, és a kihívónak pedig gyakrabban tulajdonít rosszindulatot, mint indokolt lenne, illetve kellene. Következésképpen a szemben álló felek nem a másik szándékából, hanem a másik képességéből indulnak ki, vagyis nem abból, hogy mit akar tenni, hanem mire volna képes. És már kész is a háború. Ezt hívják Thuküdidész csapdájának, ő az, aki megírta a Spárta és Athén közötti peloponnészoszi háború történetét, és először azonosította be ezt a problémát.”

A klubfutball története során sohasem volt még olyan, hogy ne Nyugat-Európa legyen a vezető hatalom, de most új helyzet állhat elő. A nyugat-európai topligák (amelyek a vélhetően elkerülhetetlen európai Szuperliga csapatait adják majd a jövőben) és Szaúd-Arábia, illetve a feltörekvő közel- és távol-keleti országok közötti nagy futballháború kirobbanására is megvan tehát ez a 75 százalékos esély. Ha csak Nyugaton be nem látják, hogy a futballban is immár „két nap van az égen”, ahogy szintén Orbán Viktor fogalmazott Tusnádfürdőn, Kína és az Egyesült Államok világpolitikai szerepére utalva.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!