Mozog a lánc – S. Tóth János publicisztikája

A pandémia miatt amúgy is meglehetősen zaklatott 2020-as NFL-bajnokságban nem hagyott mély nyomot a Washington Football Team és a Dallas Cowboys alapszakaszmeccse. A szurkolók kényszerű távolmaradása eleve hangulattalanná tette a találkozót, ráadásként némi esőt is a nyakukba kaptak a csapatok. Ám a texasiakat ez sem ébresztette fel; az első negyed mezőnygólja után egyetlen pontot sem tudtak összekaparni. Szellemeskedve mondhatnánk, a FedEx Fielden hagyták a skalpjukat, de hát az Egyesült Államokat végigszántó polkorrekt őrület elsöpörte a fővárosi klub a jogelődöt is ideszámítva 1933 óta viselt nevét (Redskins) és logóját (egy indián törzsfőnök feje – erről írt kollégám, Bodnár Zalán december elején e hasábokon), ezért maradjunk annyiban: sima vereséget szenvedtek.(egy indián törzsfőnök feje – erről írt kollégám, Bodnár Zalán december elején e hasábokon), ezért maradjunk annyiban: sima vereséget szenvedtek.

Ennek megfelelően nem is olyan meglepő, hogy a mérkőzés legizgalmasabb jelenete a partvonal mellett játszódott le. Mark Ingrao egyszer csak azt érzékelte, valami nincs rendben a felszerelésével. Ha az NFL világában amúgy jártas olvasóként nem tudnák beazonosítani a név tulajdonosát, ne pironkodjanak. Nevezett úriember a játékvezetők keze alá dolgozó washingtoni stáb, ahogy arrafelé nevezik, a „láncos banda” tagja; elegánsabban fogalmazva az egyik „nyalókás ember”. A „nyalókások” tartják és cipelik meccs közben azt a két oszlopot, amelyet egy tíz yard hosszú lánc köt össze; ez jelzi, mennyit kell még haladnia a támadó csapatnak az első kísérlet jogáért, plusz vitatott esetekben e segédeszköz segít a bíróknak megállapítani a megtett yardmennyiséget.

Mark Ingrao és kollégái az amerikaifutball-meccsek szürke eminenciásai. Főszerepet sosem kaphatnak, ám nélkülük nem lehetne lebonyolítani a találkozókat. Miközben a sportolók és az edzők egészségéért a világjárvány közepette szurkolók milliói aggódnak, a különféle sportágak közreműködőire szokás magától értetődően rendelkezésre álló kellékekként tekinteni. Akikre, ha fúj, ha esik, mindig lehet számítani. Némi reflektorfény legfeljebb rendkívüli helyzetekben jut nekik.

Az NFL „nyalókásainál” ez alapesetben sérülést jelent, amelyet egy alapvonalon túlra zuhanó futballistával történő ütközés okoz. Főhősünknek, Mr. Ingraónak is része volt hasonlóan fájdalmas élményben: öt éve hét öltéssel varrták össze a fejbőrét, és agyrázkódáskontrollon is átesett, amikor késve érzékelte a veszélyt, s a Tampa Bay Buccaneers egyik elszálló játékosa sisakjával meg- és ezzel ki is ütötte őt.

Olyasmivel azonban a derék washingtoni „nyalókás” sem szembesült karrierje során, ami a Cowboys elleni összecsapáson megesett: egyszerre csak azt érezte, hogy a maga után húzott „nyalóka” szokatlanul könnyű. Mint kiderült, miközben Ingrao és társa, Jennifer Hein „mozgatta a láncot”, egy játékos – a tettes kilétére nem derült fény – rátaposott a mérőeszközre, a lánc meg kiszakadt Hein asszony mérőpálcájából.

Mivel a gyors szemrevételezés alapján a javításra esély sem volt, a 62 éves Ingrao az egyetlen lehetséges megoldást választotta: sprintelni kezdett. A reklámszünetet kihasználva elrobogott a félpályához közeli tárolóhoz, ahol a korábban sohasem használt tartalékeszközök pihennek. Vállán a pótfelszereléssel visszavágtatott a helyére, s mire a két csapat visszatért a pályára – a nagy futásnak köszönhetően –, az Ingrao, Heinz duó is készen állt a folytatásra.

Manapság, amikor az NFL-mérkőzéseken minden játékszituációt legalább fél tucat kameraállásból rögzítenek, s számítógépes rendszerek segítik a játékvezetők munkáját a vitatott helyzetekben, legalábbis komikusnak tetszik a „láncos nyalókákkal” méricskélő emberek látványa. De ez (is) Amerika: a meccsek lejátszását segítő „láncos banda” túlélte a sportág minden eddigi változását és modernizálását. Immár több mint 114 esztendeje annak, hogy 1906. március 31-én egy elegáns New York-i hotelben a Harvard edzője, William T. Reid és a Yale Egyetem trénere, Walter Camp vezetésével összeült az Amerikai Egyetemközi Szabályalkotó Bizottság, amely számos radikális változásról döntött, elsősorban a brutális ütközésekből adódó balesetek megelőzése érdekében. E tanácskozáson született határozat arról is, hogy az addigi öt helyett tíz yardot kell megtenni a következő első kísérlet eléréséért.

A játékvezetők – szólt a verdikt – a megtett távolság ellenőrzéséhez két asszisztens segítségét vehetik igénybe, akik a méréshez „két, hat láb (183 centiméter) hosszú rudat használnak, amelyek az alsó végeiken tíz yard hosszú vaskos zsinórral vagy lánccal vannak összekötve”. Azóta az oszlopok kicsit megnőttek, nyolc láb (244 centi) magasak lettek, párnázottak, fluoreszkálók, a láncok narancssárgák, de a lényeg mit sem változott.

A 2020-as idény előtt a legtöbb „láncos stábhoz” legalább nyolcan tartoztak (a tartalékok nélkül), de a Covid–19 miatt csökkentették a létszámot, Washingtonban például ötre. A történelmet persze a koronavírus sem írhatta át: a „láncosok” különféle szerepkörei jobbára éppúgy öröklődnek, ahogy a klubbérletek is apáról fiúra szállnak. A főállásban informatikai céget működtető Hein asszony például harmadik generációs „nyalókás”, már a nagyapja is a partvonal menti személyzethez tartozott. Ahogy a New York Giants mérkőzésein majdnem négy évtizeden át dolgozó, NFL-szerte köztiszteletnek örvendő, a múlt hónapban elhunyt Tom Quinn is az apja, Ed révén került körön belülre.

Quinn papát a negyvenes évek közepén a munkatársai beszélték rá, hogy az egyik hétvégén ugorjon be, mert nem volt meg a létszám. A Giants azokban az években még a Polo Groundson futballozott, s a bolti eladónak annyira megtetszett a feladat, hogy állandó stábtag lett. Fia ott nőtt fel a pálya szélén – akkoriban kissé másképp festettek a biztonsági szabályok –, az ifjú Tom a fotóriporterek társaságában üldögélt a húszyardos vonal magasságában. Olyan legendákat látott közvetlen közelről futballozni, mint például Vince Lombardi – az ő nevét viseli manapság az NFL bajnokát megillető trófea –, vagy éppen a chicagói legenda, a visszavonulását követően kommentátorként és színészként is sikeres Dick Butkus.

Egy alkalommal Butkus alaposan ráijesztett az ifjú Quinnre azzal, hogy a bemutatásnál mellette elfutva mordult egy vészjóslót. Ezzel együtt az ESPN-nek adott (alighanem) utolsó nyilatkozatában azt mondta: gyerekkorában úgy érezte, apjának van a legszuperebb dolga az egész földkerekségen. Egyetlen fájdalma az volt, hogy sosem mozgatták együtt a láncot, mert miután a Giants 1976-ban Meadowlandsbe települt át, Ed papa felköltözött az emeleti időmérő stábhoz, fia pedig csak 1981-ben lett „láncos ember”.

A családi szál tehát nem egyedi vonás, sőt erősen jellemző az NFL-ben a háttéremberek esetében. S ez fölöttébb erős kötődés, a presztízs messze felülírja az anyagi szempontokat. Már csak azért is, mert az előző idényben összesen 15.26 milliárd dollár bevételt elkönyvelő 32 klub nem kényezteti el a „láncos bandák” tagjait. Többségük 75–100 dollárt kap alkalmanként a közreműködésért; a 150 dolláros washingtoni tarifa már-már csillagászati összeg.

Quinnt a Giants „láncosainak” főnökeként egy cent plusz sem illette meg, sőt, amikor a 2013-as bajnokság nagydöntőjét, a XLVIII. Super Bowlt a MetLife Stadiumban rendezték, késhegyre menő csatát kellett vívnia azért, hogy – pályafutása megkoronázásaként – ő is dolgozhasson a fináléban. Hivatalosan ugyanis az AFC-t képviselő Denver Broncos volt a házigazda, és a coloradóiak a szintén a MetLife-ot használó másik New York-i gárda, a Jets személyzetét választották közreműködőnek – végül hosszas viták árán öten választattak ki a Jets-stábból s négyen a Giantstől. Azt, hogy a 75–100 dollár méltó fizetség-e azoknak, akik nemegyszer mínuszokban ácsorognak órákon át a „nyalókákat” szorongatva, döntse el mindenki maga. Bár Tom Quinn állította, nem a fagy a legnagyobb ellenségük, hanem a szakadó eső. Pályafutása legszörnyűbb napjaként egy 2013-as, idény végi, már tét nélküli Washington Redskins elleni meccset említett, amikor négy órán keresztül zuhogott a nyakukba az égi áldás.

E megpróbáltatásoktól persze már megszabadulnak azok a stábok, amelyek fedett csarnokokban teszik a dolgukat – a „láncosokat” tudniillik mindig a hazai csapat adja. Noha ily módon a kötődés nyilvánvaló, a szabályok egyértelműek: semlegességet követelnek tőlük, így természetesen tiltott a házigazda meccs közbeni ünneplése, éltetése, s mindenféle trükközés, partizánkodás. Vitás esetekben kérhetik a játékvezetők segítségét, információkkal segíthetik a munkájukat, döntéshozatali joguk ellenben nincsen. Persze akadnak kivételes helyzetek.

Ilyen sztorit idézett fel a Sports Illustratednek a 72 éves Bob Wobbeking, aki hosszú időt töltött a Baltimore Ravens stábjában. Jó évtizede történt, hogy az egyik meccsen vette a bátorságot, s kijavította a játékvezetőt, aki egy büntetést követően rossz helyre tetette le a „nyalókát”. „Nagyra értékelte a segítségemet – lelkendezett Wobbeking. – A mérkőzés után bejött az öltözőnkbe, s nekem adta az egyik meccslabdát.”

A nyalókás könnyekig hatódott. Őt ezzel ki is fizették...