Rákóczi Ferenc: A vége csodálatos, abba belepusztulsz

„A verseny eleje kimondottan jól sikerült, a közepe rossz volt, a vége viszont ismét csodálatos lett, köszönhetően annak, hogy abba belepusztulsz – mondta a Nemzeti Sport Online BioTechUSA szponzorált Your Body rovatának Rákóczi Ferenc a rá jellemző iróniával. – Nem számítottam arra, hogy egy óra alatt már többet futok a táv felénél, akkor tizenegy kilométernél jártam. Jól mentem, így arra sem gondoltam, hogy ezt a tempót nem tudom megtartani a hátralévő tíz kilométer során. Pedig nem tudtam. Mondjuk, ez önmagában azért nem zavart meg annyira, mert nem akartam időt elérni, így mindegy volt számomra, hogy mikor érek célba. A hangsúly a táv teljesítésén volt.”

„Kétszer tíz métert azért sétálnom is kellett, amire pont szükségem is volt, hogy pszichésen összeszedjem magam, és tovább fussak. De ennyi elég is volt, amire szintén nem számítottam. Mármint arra, hogy csak ennyit kell belesétálnom a futásba. Az általam amúgy ismert füredi környezet, főként a Tagore sétány a várakozásoknak megfelelően nagyszerű volt, a rendezés és a hangulat csodálatos. Végre aktív futóként kóstolhattam bele valamibe, amiről már olyan sok szépet hallottam. És tényleg, valóban olyan jó élmény! Most még nem tudom a hogyan továbbot. Csak eddig láttam magam elé, kifejezetten erre a versenyre, erre a távra készültem. Lefutottam a félmaratont, a kitűzött célomat elértem. Az viszont biztos, hogy lesz tovább. Nem állok le, hiszen nincs bennem rossz utóérzés, a felkészülés és a verseny során sok pozitív visszacsatolást kaptam.”

A verseny előtti napokban az időjárás a márciust idézte, ám szombaton erre már semmi nem utalt. Tökéletes futóidő, 18-20 Celsius fok körüli hőmérséklet, felhőtlen ég, minimális légmozgás várta a résztvevőket.

„Nem foglalkoztam azzal, hogy hét közben lehűlt a levegő, erős szél és csapadék is volt. Nem vagyok az a típus, aki hagyja magát befolyásolni olyan körülményektől, amiről és ami ellen senki sem tehet. Ami van, azt elfogadom, ahhoz próbálok meg alkalmazkodni. Persze, azért ilyen időben lényegesen jobb volt futni.”

A futóversenyek sajátossága, hogy ismeretlenek ismerősként szurkolnak bárkinek, ami bizony mindig plusz energiát ad a futóknak, a (kilo)méterekkel küzdőknek. Független a sebességtől, az aktuális helyezéstől, a versenyzőknek mintha éppen annyi egészen közeli hozzátartozója lenne a pályán, ahányan indultak. Kiemelten igaz ez, amikor egy ismert embert lát közeledni a közönség.

„Persze, rengeteg plusz szurkolást kaptam, ami tényleg olyan rejtett energiákat mozgósít, amiről addig nem is tudta az ember, hogy megvan benne. Számomra az volt mégis a fárasztó, hogy akadt olyan nem rövid szakasz, ahol gyakorlatilag végig mosolyogva kellett felemelt kézzel pacsikat osztogatnom. Pedig a futásnál a kar is dolgozik, én pedig nem úgy készültem, hogy ez nekem kiesik. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor alighanem a mosolyom is erőltetettnek tűnhetett, hiszen koncentráltam a tempóra, a futótársakra, és éppen belehalni készültem a méterekbe, de leginkább a még előttem álló, rám váró szakaszba.”