Csapó Gábor 2010 őszén (Fotó: Nemzeti Sport)

 

Nem fogok én itt Csapózni, Gáborozni, a doktort is kihagyom a neve elől, egyszerűen azért, mert ő a „Dudi”. Volt, van lesz, amíg csak létezik az uszoda, s az ott honosak tudják, hogy mit lehet kezdeni egy labdával a vízben. És ha már itt tartok, azt sem sorolom fel, milyen eredményeket ért el világklasszis pólósként – nem az az ember, akit főként a különféle statisztikai adatok hordoznak a vállukon.

 
Életének 73. évében elhunyt Csapó Gábor
Csapó Gábor: Akinek nálam szebb élete volt, az festi magát – portré

Mert például a labda sem csak a vízben volt jó helyen nála. Kézzel, lábbal, ütővel is meghitt kapcsolatban voltak. Mondja erre ő, hogy nem volt különösebben tehetséges, de szerette, hogy csapatban van, az empátiája hatott, a szorgalma is, meg aztán az átlagosnál enyhén szólva is jobban átlátta, mi folyik körülötte, még a következményeket is sejtette.

Ha hívtam telefonon, rendre úgy fogadott, hogy „Éljen a Peti!”. Zavarba ejtő volt, még úgy is, hogy persze azonnal riposztoztam, nem túl fantáziadúsan („A Dudi éljen!”), de tudhattam, érezhettem, hogy komolyan gondolja. Ahogy én is, természetesen. De nem is ez a lényeg (legfeljebb nekem), hanem hogy utána hallgathattam, mit gondol a világról, nem csupán a sportban, egyébként is. Hallottam tőle olyan közgazdasági fejtegetést, ami meghaladta felkészültségemet (talán csapattársának, Magas István közgazdászprofesszornak kellett volna előadnia), de átjött a logika ott volt benne kristálytisztán.

De észnél is kellett lennie, mert – mint mondta – „túlművelt” nők játsszák a főszerepet az életében. Felesége három nyelvet tanít, s nem középfokon, lánya a Colorado Egyetemen a közgazdasági jog mestere. A megfogalmazás („túlművelt”) igazán „dudis”, ám tisztelet van benne. Még úgy is, hogy ő is több nyelven beszélt, sőt olvasott – szépirodalmat, mert a világ klasszikusai a szerző nyelvén az igaziak. „Ugyebár...” – tette hozzá.

Reneszánsz ember volt – az én fogalmaim szerint mindenképpen. Nincsenek sokan (nálam). Sinkó László jut eszembe mindig a témában, a hét esztendeje elhunyt színészlegenda is megfelel a reneszánsz minősítésnek. Nem mellékszál, hogy itt említem, hiszen Dudi otthon volt a művészvilágban. Leginkább a Fészek klub kártyapartijai jóvoltából, ám az ördög bibliája nála világi volt. Hiszen a römi, a bridzs, de még a póker is társasjáték, és a partik előtti, közbeni és utáni beszélgetések igazi kapcsolatokat jelentenek, ha nagyok között zajlik (Kálmán György és Benedek Miklós jut még eszembe a színészóriások közül Dudiról szólva).

Egy szó, mint száz, nem csupán a vízben otthon lévő, s parádés produkcióval a magyar pólót szolgáló Dudi létezett. Ez hozta, hozhatta meg a népszerűségét, ám személyes nagysága túlmutat a medencék világán.

Nem véletlen, hogy olyan edzőkre emlékezett vissza szívesen, akik többek voltak a szoros vagy a zónavédekezés tanítóinál. Például Kőnigh György, aki alapvetően nevelt, nem csupán képzett, vagy Rusorán Péter és Gyarmati Dezső.

Rusorán nem volt vagány, de szintén meg volt áldva empátiával. Tudomásul vette Dudi, gyakran éjszakába nyúló kártyaszenvedélyét, ezért akkor tartott neki edzést, amikor játékosa már kipihente magát. A válasz? Úgy szervezte a partijait, hogy a nagy meccsek előtti napon időben ágyba kerüljön.

Gyarmati Dezső más műfaj. Ő egy korábbi korszak minden hájjal megkent játékosa volt, rafinált, okos, vele ezen a húron pendültek együtt. Nem volt persze zökkenőmentes a kapcsolat, de ez természetes akkor, amikor nagy, sőt különleges egyéniségek találkoznak. De a cél (olimpiai, világ- és Európa-bajnokság) egy irányba terelte őket, ez már intelligencia, ön- és társismeret kérdése.

Olaszországi pályafutása erős emlék még nálam. Siracusában volt leginkább főszereplő, ott, ahová Enzo Genovese, Vito Genovese unokája vette meg. „Végül is a La Mafia” – mesélte. Más világ, kívülről, főként persze a filmek miatt, ijesztő környezet, de nem annak, aki fogékony a környezetére, ezért be tud illeszkedni mindenhová. A recept begyszerű: tudni kell, hogy hol, mi a szokás, mit illik és mit nem.

Már megint az empátia. Ösztönösen térek mindig ide vissza – vállalom. Azt pedig tudom, hogy most azok is könnyeket hullajtanak, akik szívesen hordtak össze róla szólva tücsköt, bogarat.

Lelkük rajta.

Dudié pedig odafönn, de ott is főszerepben.