Színtelen, szagtalan – Ballai Attila publicisztikája

A viccbeli palacsintaevő-verseny győztese érezhette azt, amit napjaink válogatott vízilabdázói. Előbbinek az volt a jutalma, hogy miután degeszre tömte magát, befalhatott még egy palacsintát, utóbbiak a nemzetközi versenynaptárral telítődhetnek, minimum torkig. Csütörtökön ugyanis beindult, és egészen január 16-ig tart a férfi Eb (pólódöntő egy keddi, szürke téli estén önmagában faramuci időzítés, de ezen most lépjünk túl), február 2-án pedig máris rajtol a vb. Mondhatnánk, ez példátlan, de nem az, hiszen 2022-ben fordított sorrendben, majdnem hasonló ütemben követte egymást a kettő: az egyik július 3-án végződött, a másik augusztus 27-én kezdődött. Igaz, akkor legalább nyár volt, nem az új esztendő legeleje, amikor épeszű sportoló csak a déli féltekén teniszezik vagy vitorlázik, mifelénk az angol focistákon és újabban a dartshajigálókon kívül a többség az ünnepek során felkapott kilóktól igyekszik megszabadulni fokozatosan és óvatosan. Szakmai körökben így is általános megütközést keltett a másfél évvel ezelőtti pólós dupla, többen hangsúlyozták, még egyszer nem történhet meg, hogy több mint ötven nap legyen csupán két csúcs­esemény között; hát nem is fog, mert idén ötvenről tizenhét napra sikerült lefaragni a pauzát. „Mellékesen” nyáron itt az olimpia, és tavaly júliusra bezsúfoltak még egy vb-t.

Mintha nem is a harmadik évezredben volnánk, a kommunikáció és informatika olykor már bántóan magas fokán – a nemzetközi és az európai szövetség vezérei nagyjából úgy élik az életüket, mint két indián törzs az Amazonas mentén, amelyeknek halvány sejtelmük sincs egymásról és a tőlük függetlenül létező világról sem, így egészen addig azt sem tudják, hogy összeér a vadászterületük, amíg véletlenül az erdei tisztáson szembe nem találkoznak. Akkor aztán jön a csodálkozás: jé, nem csak mi vagyunk, ti is vagytok, kik vagytok, mit akartok?

Bár ez is komolyabb kifejtést érdemelne, arról most nagyobb terjedelemben szó se essék, hogy ha nem tör ki a közel-keleti háború, az eredeti tervek szerint Izrael rendezte volna az Eb-t. Egyrészt, a földrajzi tekintetben egyértelműen ázsiai ország Európa legrangosabb kontinentális viadalának adhatott volna otthont, másrészt, a póló enyhén szólva nem beágyazott arrafelé, népszerűsége és színvonala a futballénak és a kosárlabdáénak egy-két töredék százalékára tehető. Azaz a sportági vezérkar szabad akaratából száműzetésbe küldte volna az európai vízilabdaelitet.

Egyetlen pozitívumként a döntéshozók végre fel- és/vagy elismerték, hogy nincs tizenhat számottevő csapat, ezért két részre, A- és B-divízióra osztották a mezőnyt. Ha már idáig eljutottak, a „merjünk kicsik lenni” ezúttal kivételesen bölcs megnyilvánulásaként mindjárt lefaraghatták volna a létszámot és a játéknapokat. Igaz, így néhány tucat helyi zágrábi ínyencet megfosztottak volna például a Szerbia–Izrael 22–1-es férfimeccs látványosságától és szakmai hozadékaitól.

Nem is érdemes belegondolni, mi lenne a reakció, ha mindez futballban történne meg. Merthogy meg sem történhetne. Ahogyan kosár- vagy röplabdában sem. Amúgy sportági világbotrány söpörné el a tekintélyes sportdiplomata urakat. Nagy kár, hogy a pólóban nem működnek ezek az önvédelmi reflexek, így ott szabad a vásár.

Miközben a vízilabda Európa-bajnokság a földkerekség egyik legpatinásabb múltú csapatversenye. 1926 óta rendezik meg – a nyitó helyszín, mondani sem kell, Budapest volt –, míg kosárlabdában 1935, futballban 1960, kézilabdában 1994 az első kontinenstorna időpontja. Én magam több mint tíz póló Eb-ről tudósíthattam, ezekről számos feledhetetlen, nemcsak játékosok, hanem újságírók pályáját is bearanyozó élményt, emléket őrzök. Íme néhány, csak címszavakban. 1995-ben Bécsben, a Práterben, a labdarúgó-stadionban állították fel a döntőkre az uszodát, így több ezer magyar drukker futballhangulatban üvölthette ki magából a keserűségét az olaszoktól két nemben, két fronton elszenvedett vereség miatt. 1997-ben Sevillában megkezdődött a Kemény-éra díszmenete; minden idők legkülönlegesebb fináléjában Kásás Tamás mesterhármasával 3–2-re vertük meg a jugoszlávokat, játékosaink pedig a dobogó tetején állva, kedvenc vezérszurkolójuk és vendéglősük, Fejér Miki bácsi előtt tisztelegve, „Csikimártás, csikimártás!” rigmusban törtek ki, és a helyiek áhítattal hallgatták a hitük szerint ősi eredetű, misztikus magyar csatakiáltást. 1999-ben Michelangelo és Leonardo da Vinci után Biros Péter is Firenzében alkotta meg élete fő művét, hiszen öt gólt vágott a horvátoknak az Eb-döntőben, ezzel legádázabb vetélytársunk otthonában, hüledező olaszok tömegei előtt, példátlan lövőpárbajban 15–12-es diadalra vezette együttesünket. A 2001-es budapesti őrületet felidézni is felesleges, bár annyit mégis villantsunk fel belőle, amint a fiúk bronza feletti csalódást enyhítő női bajnokcsapatunk szövetségi kapitánya, Faragó Tamás a győzelem eufóriájában, afféle modern maratoni hírvivőként, papucsban hazarohant a Margitszigetről. Aztán jöttek a belgrádi, málagai, zágrábi nyári, legfeljebb kora őszi éjszakák – majd 2012-ben az első ballépés.

Eb januárban, Eindhovenben! Elkerülendő a londoni olimpiát. 2008-ban Málaga és Peking még megfért egymás mellett nyáron, de négy évre rá téli sportággá dermesztették a vízilabdát. Miként 2016-ban Belgrádban és 2020-ban Budapesten is. Bár e két utóbbi legalább a sportág emblematikus helyszíne, valljuk be, a 2001-eshez képest a 2020-as torna szinte így is illegalitásban zajlott – pedig megnyerték a fiaink.

Gyanítom, a mostani, horvátországit nem fogják. Varga Zsolt szövetségi kapitány ugyanis logikus lépéssel alapvetően a fiatalokra építette a keretét, miközben Vogel, Varga Dénes, Jansik, Vámos, Zalánki, Manhercz itthon készül a februári vb-re Nyéki Balázs másodedzővel. A lányok más helyzetben, balsikerű vb és kapitányváltás után, még olimpiai kvóta nélkül, ráadásul szokatlan vezetői felállásban, kettős hatalommal, két, korábban együtt soha nem dolgozó tréner irányításával vágtak neki az Eb-nek. Nekik több okból is nyomni kell, ahogyan a csövön kifér. Hogy a görögök elleni pénteki vereség után szombaton mire mentek a hollandokkal, azt e sorok írásakor még nem tudom.

Nem is baj, mert e publicisztika nem a magyar válogatottak, hanem a sportág egészének megpróbáltatásairól szól. A fentiekben felvázoltam az önsorsrontás egy módját, de tartok tőle, a megoldást nem én fogom megadni. Viszont nem is tőlem várják az érintettek – ami jó. Csakhogy nem várják senkitől sem, mert szerintük bizonyára minden rendben van – ami rossz. Így marad meg az olimpia évében a kék ég, kék víz, sárga labda bűvös, szemgyönyörködtető hármasából csupán a sárga labda, kiegészülve a fehér vagy szürke plafonnal, a színtelen vízzel, az ugyancsak színtelen, szagtalan eseménnyel.

Nyáron meg, az olimpia közeledtével az indulók nem győznek majd ellenfeleket kajtatni, felkészülési tornákat szervezni, hogy „meccsben legyenek” az ötkarikás rajtra. Kínálná magát az Eb, idén a labdarúgó Európa-bajnokság előtti két hétre.

Persze csak szerintem. Így aztán aránylag könnyű szívvel hagyom ki a horvátországi vagy hollandiai végjátékot; ebben az évben ugyanis, részben kényszerből, szétválasztották a két tornát, ami a hölgyek számára mentőöv nélküli, érdekes kísérletnek ígérkezik.

Februárban aztán irány Katar, a vb és egy „hamisítatlan vízilabdás nagyhatalom”! E tekintetben kifejezetten balszerencse, hogy meghiúsult az izraeli viadal. Onnan ugyanis simán át lehetne ugrani Dohába, mert a két világverseny közti néhány napra igazán kár lett volna hazahurcolkodni az Eb-ről – Európába.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!