Egyszerű jelen idő – Ballai Attila publicisztikája

Bíró Attilát leváltották a női vízilabda szövetségi kapitányi posztról. Egyhangú szavazással. A szövetség elnökségének szerdai ítélete kissé szíven ütött, mert „Birgét” emberként kifejezetten kedvelem, és bár egy ideje ritkán találkozunk, igazán „jó srácnak” tartom, edzőként pedig tisztelem, eredményeit elismerem. A döntést ugyanakkor elfogadom, megértem, sőt, ha nem az érintett és a saját magam, hanem a sportág egésze szempontjából nézem, szomorkásan és őszintén vallom meg, helyesnek értékelem. Egyszerűen csak azért, mert – amint azt már nem egyszer leírtam – a nemesi rang kötelez. Nem lehetünk hatodikak. Illetve lehetünk – a nyári, fukuokai vb-n a lányok lettek is -, de komolyabb következmények nélkül nem.

Júliusi publicisztikám alapállításait felidézve, ugyan nem igaz már, hogy a magyar póló számára az ezüstérem kudarc (Rajki Béla, 1972), az sem, hogy magyar edző bronzérem után nem fürdik (Merész András, 2012), de a mindenkori szövetségi kapitány szerződésében ma is benne foglaltatik, hogy a megállapodás következmények nélkül felbontható, ha az év fő viadalán az általa irányított válogatott nem végez az első négy hely valamelyikén. Ez pontosan összecseng azzal, amit e fent citált írásban úgy fogalmaztam meg: keskeny és ingatag palló a negyeddöntő, de valahogy végig kell menni rajta, mert vízilabda-világversenyeken ez az egyetlen út, amely a csalódástól, élesebben fogalmazva a kudarctól a siker felé vezet.

Bíró Attila csapata – ez az általános, gyakran pongyola fordulat ezúttal nem túlzó, hiszen 2015 óta dirigálta a nemzeti együttest – a vb-n e pallón megingott és leesett, 12–9-re kikapott a spanyoloktól. Bár a rendes játékidőben ez volt az egyetlen veresége, méghozzá a későbbi ezüstérmestől, mondhatjuk, mumusától – az 5. helyért az amerikaiak szétlövésben kerekedtek fölénk –, és ennyi még bele is férhetne, ezúttal sajnos összességében sem mutatott biztató képet a társaság. Egyetlen érdemi csoportmeccsén, a nyitányon zilált 11–10-zel gyötörte át magát Kanadán, majd a sima győzelem dacára huszonegy gólt szedett be Japántól (26–21), ami az ázsiaiak kétségtelen kamikáze stílusa dacára inzultussal ért fel. Ráadásul nem egyszeri baleset volt a fukuokai vb, az a bizonyos palló a tavaly szeptemberi, spliti Eb-n is a rossz oldalra, az ötödik helyre vetette le együttesünket. Amely akkor is a negyeddöntő, akkor is a spanyolok, és akkor is egyértelmű verés (11–15) áldozatává vált.
Mint nyilatkozataiból is kiviláglott, Bíró Attila mindent tisztán látott és érzékelt, nem keresett átlátszó, bugyuta mentségeket. Miként játékosként sem, soha. Emlékszem, egy ízben kiábrándítóan, lélek és ötlet nélkül pólózott a Fradi, én ezt meg is írtam, mire ő a következő meccs előtti melegítéskor odaúszott hozzám, a medence sarkába, és azt mondta: „Gratulálok, pont így volt.” (Ráadásul Erdély és a Deep Purple híve, hajdan össze is futottunk koncerten, és csak annyit szólt, nem lepi meg, hogy itt találkozunk. Szóval csupa piros pont.) De a hatodik hely mindettől még hatodik hely. A múlttal nincs baj – „Birge” 2016-ban rögvest Eb-arannyal nyitott, jött még mellé vb-ezüst, Tokióban olimpiai bronz -, szerintem a jövővel sem feltétlenül lenne, ezért sem csatlakozom az „alig egy évvel Párizs előtt” kezdetű, korán aggodalmaskodó érveléshez. Csakhogy mindig ma van, a sport különösen jelen idejű műfaj, azon belül nekünk a vízilabda még inkább. Most lettek hatodikak a lányok, most, ennek alapján kellett dönteni.

Az elvárás és az eredmény összevetése alapján. Örök szabály, minden verseny előtt, minden sportoló vagy csapat elé elérhető, de nem automatikusan ölébe hulló, hanem ösztönző, és soha nem bénítóan, handabandázóan vakmerő, de nem is elandalítóan szerény célt kell kitűzni. Pólóban adódik, hogy ez a legjobb négy. Egyrészt, aranyat, döntőt már nem lehet megkövetelni, hiszen nem vagyunk a világ előtt. Másrészt, a nyolcba kerülés a relatíve szűk konkurencia ismeretében szinte magától értetődő, onnan csak szökőár, kirívó balszerencse és/vagy pocsék produkció sodorhatja ki a mindenkori magyar csapatot. Ehhez adalékként: Fukuokában a nőknél a 9. helyért Franciaország–Izrael vetélkedés zajlott – úgyhogy nincs is miről beszélni.

Férfiválogatottunk a tavalyi, hazai rendezésű vb-n a hetedik helyen horgonyzott le, akkor és ott a kilencedik pozícióért a japánok küszködtek a grúzokkal. Gyakorlatilag közfelkiáltással szüntették meg Märcz Tamás kapitány szerződését. Egy szakvezetővel korábban, a 2016-os, riói ötödik hely konzekvenciái talán nem voltak ennyire egyértelműek. Hiszen a mieink egyetlen mérkőzést sem veszítettek – a negyeddöntő ötméterespárbajban ment el –, ráadásul a sportág bálványa, Benedek Tibor állt a kapitányi hídon, és 2013-ban mindjárt vb-címmel nyitott. Nem is menesztették azonmód, csak éppen nem hosszabbították meg automatikusan a szerződését, hanem a posztra pályázatot írtak ki. Kemény Dénes akkori szövetségi elnökkel sokat beszélgettünk e dilemmáról, és ő támadhatatlanul úgy érvelt: feltehetően Tibi a legalkalmasabb e tisztségre, ha kandidál, nagy valószínűséggel újra el is nyeri, de ha most levél sem rezdülne, úgy folytathatná, annak az lenne az üzenete, hogy az ötödik hellyel minden rendben van, miközben természetesen nagyon nincs. Kemény szájából ez azért is hangzott hitelesen, mert ő maga három olimpiai arany után, a 2012-es londoni ötödik hely miatt meg sem várta, hogy tárgyaljanak a jövőjéről. Az ő elődje, Horkai György az 1996-os, atlantai negyedik helyezésbe bukott bele. Akkor még a négybe jutás is kevés volt, azóta kicsit lejjebb adtuk. De csak kicsit.

Bölcs belátás ugyan általában többet ér minden más adománynál, de a sportban bizonyos szituációkban nincs helye mérlegelésnek. Mert az nem a megfontoltság, hanem a bizonytalanság, a gyengeség jele. Egyértelmű helyzetek egyértelmű döntésért kiáltanak. Ezért teljesedett most be Bíró Attila sorsa. És más sportágból merítve példát, ezért kellett a Klaksvík elleni, Üllői úti, arcpirító 0–3 után azonnali hatállyal meneszteni a Ferencváros futballcsapatának trénerét, Sztanyiszlav Csercseszovot. Persze, megint bajnokságot nyert vele a Fradi, az Európa-ligában pedig az egyenes kieséses szakaszig, a nyolcaddöntőig vezetett az út, és a kontinentális porondon legutóbb majdnem fél évszázada járt hasonló magasságban az FTC. De ez tavasszal volt. Augusztusban pedig momentum nélkül nyelt be itthon egy sima hármast a feröeriektől. Csercseszov mégsem mondott le, valószínűleg anyagi megfontolásból, de Kubatov Gábor klubelnök ezzel ellentétes, szakmai és morális szempontokat előtérbe helyezve azonnal leszögezte: így ne tovább! A Ferencváros ezzel persze súlyos milliókat bukott, de a presztízsén esett keserves veszteséget a legrövidebb időn belül és módon a lehetséges minimumra csökkentette.

Félreértés ne essék, Bíró Attila nem Csercseszov. Nekem végképp nem. Az ő keze közül nem folyt ki a csapat. Ezért sincs rá garancia, hogy nélküle jobb lesz. Az amerikaiak és a spanyolok összességében erősebbek a mieinknél, de a hollandoktól, az olaszoktól és a görögöktől, talán még az ausztráloktól is bármikor kikaphatunk. Ha ez a negyeddöntőben történik meg, ismét leesünk ama bizonyos pallóról.
Garancia arra már inkább van, hogy Bíró Attila edzőként hamarosan újra megtalálja a helyét. Ha én klub- vagy szakosztályvezető lennék, már hívnám is. Azokkal ellentétben, akiket pusztán a pozíciójuk tesz azzá, és amint elveszítik, veszendőbe megy mindenük – ez persze nem az edzők, szövetségi kapitányok sajátossága, hogy a saját portánkon söprögessünk, a média világában, valamint a sportvezetők között is számos példát találni erre a típusra –, másokat a teljesítményük, személyiségük minősít, emel fel. Tisztségek, címkék nélkül is.

Bíró Attila tegnap úgy ébredt, hogy már nem ő a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Viszont megmaradt Bíró Attilának. És erre ma is, hosszú távon is lehet építeni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!