Pajzsok és rések – Ballai Attila publicisztikája

Keskeny és ingatag palló a negyeddöntő, de valahogy végig kell menni rajta, mert vízilabda világversenyeken ez az egyetlen út, amely a csalódástól, élesebben fogalmazva a kudarctól a siker felé vezet. Az állítás persze kizárólag a pólóra és aktuális értékrendünkre érvényes, mert egyébként sportáganként, sőt sportágon belül koronként is változik a mérce.

Férfi kosárlabdázóink sohasem jártak vb-n, a férfi röpisek 1978-ban, a nők 1982-ben, labdarúgóink 1986-ban „szoktak le” erről (addig rendszeres résztvevők voltak), kosaras lányaink 1986 óta egyszer, 1998-ban tűntek fel az elitben. Ezért már nem is hiányoljuk őket onnan. Ha jéghokisaink olykor-olykor becsúsznak oda, vágyaink netovábbja, hogy ne essenek ki azonnal, de háromból még egyszer sem sikerült benn maradniuk. Két labdajátékot említhetünk hát, ahol önmagában nem érdem. hanem természetes állapot a stabil vb-tagság, ez a kézi- és a vízilabda. A kézis lányok 2003-ban még döntőt vívtak, és miután az utolsó, nem egészen kilenc percben hétgólnyi előnyt engedtek ki a kezükből, a fél ország hirtelen sportpszichológussá képezte át magát, „szakérteni” kezdett, és kimondatott, hogy nem ezüstöt nyertünk, hanem aranyat vesztettünk. Tíz évvel később, azaz éppen tíz esztendeje egy szinttel lejjebb, a későbbi világbajnok brazilokkal szemben „elengedett” negyeddöntő miatt borongtunk; akkor is jó dolgunkban, de akkor sem ok nélkül. Hiszen a hosszabbításban, egygólos vezetésünknél ziccerünk volt a plusz kettőhöz, de egyedül kapura törő játékosunktól „véleményes” lépéshibáért elvették a labdát. Az idén decemberi vb-n már nem a dobogó tetejére, nem is a négybe, hanem a legjobb nyolcba áhítozunk, de oda is két bravúr árán vezetne az út.

Mindez azt mutatja, miként változnak sportáganként az erőviszonyok, és ezekből adódóan az igényszintek. Keserves, de általános és szinte tőlünk független igazság, hogy – alig tízmilliós ország lévén, a konkurencia növekedésével – térvesztésünk folyamatos, bár egy-egy kiugróan tehetséges generációnak, korszakos edzőnek, szerencsés csillagállásnak köszönhetően mindig lassítható, helyenként meg is állítható, vissza is fordítható.

Az alábbiakban a vízilabda mikrovilágában követjük végig e tendenciát. A hőskorban joggal magasztalták és hasonlították egyértelmű és behozhatatlan előnyünket, a budapesti termálvizet a riói Copacabana kvarchomokjához. Amit amaz adott a brazil futballnak, azt emez a magyar pólónak. A mi fiaink naphosszat csiszolhatták a technikájukat a Csasziban vagy a Szigeten, miközben a német vagy az orosz gyerek az edzés végeztével vacogva menekült a medencéből a langyos zuhany alá. Érthető hát, ha a magyar játékosok, csapatok bűvészmutatványainak csodájára járt a világ – vagy éppen fél évszázada én, a főváros környéki kis srác is. Ebből az időből származik Rajki Béla tézise, amely szerint a magyar vízilabdában az ezüstérem kudarc, és a kapitány ennek szellemében, értelmében mondott le posztjáról az 1972-es müncheni olimpiai második helyezés után. Aztán másutt is egyre épültek az uszodák, és nyugaton, délen nemcsak a víz felmelegítésére, de a profivá vált sportolók megfizetésére is jutott elég pénzt. Versenyelőnyünk ezzel csökkent, de teljesen még el nem tűnt. Ennek, illetve a hagyományból táplálkozó értékrendnek számomra emlékezetes példáját adta Merész András női kapitány, aki a 2012-es hollandiai Eb-n a harmadik hely megszerzése után sehogy sem engedte magát a vízbe lökni, és amikor megkérdeztem, miért nem, csak annyit felelt: magyar pólóedző bronz­érem után nem fürdik.

Azóta ez is megváltozott. Már fürdik. Medencében, boldogságban egyaránt. A 2021-es tokiói olimpián ez is bebizonyosodott. Ez persze nem szemrehányás, hanem tényközlés. Ebből kiindulva kell értékelnünk az aktuális eredményeket, most éppen a hajrába forduló fukuokai világbajnokságon. Erre vonatkozott e publicisztika első felütése a negyeddöntőt illetően. Hiszen manapság az a határszakasz.

A lányok leszédültek ama bizonyos pallóról, de különösebb szemrehányásokkal én nem illetem őket, hanem szomorúan ismerem el: jobb csapattól kaptak ki. Némi hiányérzetem azért akad, mert a spanyolok sem futottak tökéletes formát, így ihletett, vagány, ha némi kontraszt is, fanatikusan racionális játékkal ezúttal felülkerekedhettünk volna az egyébként „laboratóriumi körülmények” között erősebb vetélytárson.

Mert bár majdnem minden mérkőzésen van egy alapesetben, összességében jobb együttes – a teljesen egyenlő erők küzdelme inkább elmélet –, ez nem azt jelenti, hogy az mindenképpen, automatikusan győzni is fog. Csupán azt, hogy tőle függ a végkifejlet. Ha egyénenként, csapatként hozza a formáját, a képességeit, ha kell, „beledöglik” a sikerbe, akkor nyer. Ha azonban nem, akkor jön el az ellenfél ideje. Miként azt Elek Gábor, a Ferencváros női kézilabdázóinak most már csak exedzője többször kijelentette, a Fradinak akkor lehetett esélye, ha rés nyílt a Győr pajzsán. Akkor viszont ezt az esélyt meg lehetett, meg is kellett ragadni, mert ritkán kínálkozott ilyen alkalom.

Visszatérve Fukuokába, férfiválogatottunk egyszer-egyszer ugyan megingott, de végig ment a negyeddöntő pallóján. Én a mieinket jobbnak látom az amerikaiaknál, tehát mindvégig úgy tartottam, a mérkőzés végkimenetele rajtunk áll. Különösen azok után, hogy az ellenfél legveszélyesebb játékosát, centerét ütésért végleg kiállították. Ettől még párszor a mi pajzsunkon is rés nyílt, és az „amik” most joggal okolhatják magukat, hiszen miközben szilajul küzdöttek, többször is visszakapaszkodtak, ha nem tesznek egyebet, csak belövik a három kihagyott ötméteresüket, ők mennek tovább. Ez persze legyen az ő bajuk. Én hadd közelítsek onnan, hogy Vogel sorsfordító pillanatokban bemutatott bravúrjaival, blokkokkal, Zalánki és Manhercz góljaival a fiúk mindig éppen akkor torlaszolták el a rést, amikor az amerikaiak betörtek volna rajta.

Ma, a spanyolok elleni elődöntőben már más a kiindulási helyzet. A végeredmény itt nem a mieinktől függ. Ha mind a két fél a tökéletes formáját futná, attól tartok, valószínűleg kikapnánk. De szerencsére egyáltalán nem biztos, hogy így alakul. Ráadásul a különbség kicsi, áthidalható. Nekünk biztató, vetélytársainknak intő jel, hogy a franciák elleni negyeddöntőt a sírból, az utolsó negyedben 4–6-ról hozták vissza. (Amúgy végre feltűnt egy új erő, a majdnem hetvenmilliós francia nemzet válogatottja, amely már a tavalyi, spliti Eb-n is belemart egy-két tradicionális nagyvadba, és ez lendíthet a sportágon, de ez más téma). Ha a mieink ma saját lehetőségeik felső határát súrolják, a nem mellékesen vb-címvédő ellenfél pedig, mint kedden, valamelyest elmarad ettől, akkor bizony győzhetünk, és győzni is fogunk.

Ha csúcsra járunk és nyerünk, az maga a tökély. Ha nem járunk csúcsra, de így is nyerünk, mert mondjuk a mi nyolcvan százalékunkkal szemben a spanyolok hetvenet mutatnak fel, az is pompás. Ha csúcsra járunk, mégis kikapunk – ismétlem, szerintem ez sem zárható ki –, én a magam részéről szomorkásan, de jól viselem majd. Ha nem járunk csúcsra, és azért kapunk ki, mert egyébként nyerhettünk volna, csalódott leszek.

Hiszen a vízilabda mégiscsak hungarikum, régi magyar hitbizomány. Ugyan nem érvényes már, hogy az ezüst kudarc, az sem, hogy bronznál nem fürdünk, de az még igen, hogy az igazi beteljesülést csak az aranyérem hozhatja meg. A dicső múlt még bennünk él, de már nem kötelez az „örökös” elsőségre.
A hitet és a reményt viszont alkalmanként, ahogyan fentebb fogalmaztam, szerencsés csillagállás esetén megadja rá. Mert amikor Varga Dénesék edzésre, meccsre, ma vb-elődöntőre indulnak, a szó szoros és átvitt értelmében is Németh „Ja­mesz”, Gyarmati, Faragó, Kásás nyomában járnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!