Kötelez-e még a nemesi rang? – Ballai Attila publicisztikája

MÚLT VASÁRNAP FELHÍVOTT egy jól értesült kolléga, és megsúgta, hogy férfi vízilabda-válogatottunk szövetségi kapitánya, Märcz Tamás le fog mondani a hazai világbajnokság Montenegró elleni, kora délutáni helyosztója után. Az információt köszönve rávágtam, nincs ebben semmi meglepő, hiszen legjobb esetben is csak hetedikek lehetünk, ami a magyar póló esetében kirívóan rossz eset. Olyannyira, hogy a jövőre fél évszázados vb-históriában ennél csak egy rosszabb volt: az 1986-os, madridi 9. hely. Szélsőségesen balszerencsés sorsolással, egy csoportban az olimpiai bajnok olaszokkal és a házigazda spanyolokkal, de Gyarmati Dezső nem keresett mentségeket, tündökletes pályafutásának ez volt az utolsó világversenye. Az 1926 óta íródó Eb-történelemben az 1989-es 9., az olimpiák sorában az 1992-es 6. pozíció a mélypont, az előbbi után Kásás Zoltán mondott le, az utóbbi Konrád Jánost sodorta el.

Märcz Tamás azonban végül nemhogy nem távozott – sem önként, sem kényszerből –, hanem kijelentette, már összeírta annak a húsz játékosnak a nevét, akikkel nekivág az Eb-felkészülésnek. Én a helyében azért még nem kapkodnék. Ezt a Sportrádió péntek délutáni beszélgetős műsorában, a „Sportkörben” is hangsúlyoztam, amire néhányan nekem szegezték: mi a bajom Märczcel? A rövid válaszom úgy szólt, vele igazából semmi, bajom „csupán” a hetedik hellyel van. Azt pedig tagadhatatlanul az ő irányításával „szenvedte el” a csapat, ráadásul, ahogyan legutóbb fogalmaztam, a világpóló szentélyében, a Margitszigeten.

E tényt az általában logikusan és higgadtan nyilatkozó, érvelő tréner vb-értékelésében szinte hátrányként említette, mondván, ha nem Magyarország lett volna a helyszín, és felhatalmazást kap rá, akkor biztosan más összetételű, vagányabb keretet állít ki. Ezt viszont végképp nem értem. Az ukáz vagy javaslat nyilván nem úgy szólt, hogy be kéne válogatni néhány pipogya, teszetosza alakot, hanem úgy, hogy a pillanatnyilag lehető legerősebb garnitúrával vágjunk neki a tornának, ne Párizsra és 2024-re, hanem Budapestre és 2022-re készüljünk, ne a jövőt építsük, amikor a kezünkben a jelen, a hazai vb nem eszköz, hanem igenis szent cél. Hétezer magyar szurkoló előtt nem lehet más a határ, csak a csillagos ég. Ezért is meghökkentő a felvetés: a vb-n látottnál lett volna jobb felhozatal? Ha igen – kíváncsian várnám a kimaradó nyerő emberek névsorát –, súlyos hiba volt nem élni vele. Ha nem, mitől értünk volna el gyengébb összeállításban előkelőbb helyezést? Ezt az ellentmondást nem én fogom feloldani – tartok tőle, más sem –, azon ellenben érdemes eltűnődni, mennyiben határozza meg egy edző, szövetségi kapitány megítélését, sorsát az eredmény.

Sportága válogatja. Ahol nincs eredménykényszer, mert sem a „nemesi rang”, sem az aktuális esélyesség nem kötelez, ott egy-egy hanyatt esés után simán fel lehet tápászkodni, az érintettek leporolják magukat és egymást, minden és mindenki megy tovább, mint addig. Női labdarúgó-vb-selejtezőn tavaly a Hidegkuti-stadionban 7–0-ra agyonvertek minket a spanyolok, de senki sem követelte Margret Kratz szövetségi kapitány fejét, hiszen kitűnő, lelkiismeretes trénernek tartják. (Angliában zajlik az Eb, amelyről még senki sem hiányolta a mieinket, pedig nem tűnik eszelősen sűrűnek a mezőny.) Férfi kosarasaink a minap úgy kaptak ki a franciáktól, hogy egy 39–2-es, alig hihető söpréssel száguldottak át rajtuk, mégsem rengett meg alapjaiban a sportág, valódi vagy önjelölt szakértők sem fogtak élveboncolásba.

Vízilabdában azonban nem elég felkészültnek, intelligensnek, rokonszenvesnek, megbízhatónak lenni. Eredményesség nélkül mindez sajnos kevés. Amiként a tegnapi eredmény is ahhoz, hogy mentse a mai eredménytelenséget.

Eddig legalábbis így volt. Gyarmati, Kásás, Konrád „végzetét” már taglaltuk, őket az elmúlt két évtizedben négy mester követte a férfiválogatott élén. Horkai György az 1993-as és az 1995-ös Eb-n is döntőbe vitte a gárdát, amely az 1996-os atlantai olimpián százszázalékos teljesítménnyel zárt csoportja élén, a négy közé jutásért pedig 12–8-ra süllyesztette el a görögöket. Csakhogy az elődöntőben akadt egy szem rossz meccse, amelyen nem sikerült semlegesíteni egyetlen spanyol játékost, a négy gólt vágó Gómezt – e traumára ráment a bronz is –, így negyedikként zárt, ezért általános volt a vélekedés: Horkai nem maradhat. Pályázatot írtak ki a posztra, a kapitány leszögezte, az ő kandidálása az előző négy év munkája, de ez kevésnek bizonyult. Nem a négy esztendő, hanem annak az utolsó momentuma, a negyedik hely.

Jött Kemény Dénes. Vele pedig a magyar póló újjászületése, legfénylőbb aranykora a három olimpiai bajnoksággal. Ám Sydney, Athén és Peking után beütött London, az ötödik hely, és Kemény, a Komjádi Béla utáni második „honalapító” nem erőlködött, nem hivatkozott múltbéli érdemekre.

Ment, Benedek Tibor váltotta. És 2013-ban mindjárt vb-diadallal nyitott. 2016-ban, Rióban azonban a negyeddöntőt a lehető legkisebb különbséggel, ötméterespárbajjal elbukta csapata, és az újabb ötödik hely megint válsághelyzetet szült. Az ekkor már az elnöki székben ülő Keménytől megkérdeztem, nem érdemelne-e Tibi további bizalmat, mire ő azt felelte: dehogynem, a játékos-pályafutása és a kapitányi teljesítménye alapján is, de ha most automatikusan folytathatná, azzal azt üzenjük, minden rendben van, nálunk már az ötödik hely is belefér. Ettől még – így Kemény – Benedek újra pályázhat, és jó eséllyel nyerhet is, de Tokióig szóló menlevél nincs.

Märcz Tamás lett hát a befutó. A 2018-as, barcelonai Eb-fiaskótól eltekintve meg is szolgálta a bizalmat. A 2017-es, első budapesti vb-n ezüstérmet, a 2020-as, szintén hazai Eb-n aranyat, tavaly, Tokióban bronzot nyert a csapattal. 2008 óta az első olimpiai medáliát, kontinenstornán pedig 1999 után foglalta vissza a dobogó tetejét Magyarország.

Le a kalappal. Mindez azonban már a múlt, és vízipólóban eddig a jelen számított. Az pedig a hetedik hely. A hazai világbajnokságon. A legcsekélyebb bántó szándék nélkül teszem hozzá, hogy valójában hét, legfeljebb nyolc komoly csapat versenyében. Hiszen az oroszokat kizárták, Monte­negró masszív, de már nem a régi, az ausztrálok újabban lejjebb vannak, mint a térképen. A kilencedik helyért Japán–Grúzia párharc zajlott; az már egészen más szint, szinte szabadidős jelleg, ennyire lefelé azért ne nézzünk.

Előre annál inkább. Augusztus 27-én kezdődik Splitben az Eb, Märcz ennek kapcsán mondta, hogy húsz jelölt neve már ott van a fejében. A kérdés csak az, ennek mekkora jelentősége lesz. Hiszen bármely szövetségi kapitány, sportágtól és nemzettől függetlenül, alapesetben csupán arról határozhat, hogy adott szituációban feláll a kispadról. De hogy meddig ül, ülhet rajta, az nem tőle függ. Märcz azzal, hogy nem mondott le, a neki rendelt hatáskörrel nem élt; innentől az elnökség dönt.

Nem kizárólag róla, hanem a vb hetedik helyéről is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!