A gorilla megtiszteltetése – Malonyai Péter publicisztikája

Ritkán szólal meg, azért is, mert ritkán kérdezik. Pedig nem tett némasági fogadalmat, nem karthauzi szerzetes, a hétköznapokon semmiképp, nyugodtan írhatom, hogy jó a dumája, hiszen nem csupán uszodai ember, margitszigeti is.

Sárosi Lászlóról beszélek, aki ma 75 esztendős.

Vízilabdázó – még mindig az, hiszen aki egyszer labdát vett a kezébe és vízbe szállt, élete végéig az marad.

Legenda. Elvégre olimpiai bajnok (1976), mellette kétszer ötkarikás érmes (1968: bronz, 1972: ezüst), volt világbajnok (1973) és Eb-győztes (1974) csapat tagja.

Vezér. A medencében mindenképp, hiszen irányítóként hajtanak fejet előtte mindenütt a világon, de egyébként is, mert eddigi életútja utánozhatatlan, ám érdemes megpróbálkozni a másolással, lévén a részeredményektől is csak több lehet az ifjú.

Nála a génekkel sem volt hiba. Elvégre a Sárosi famíliában a labda történelmileg családtag. Egyik nagybátyja Sárosi György, a „Gyurka”, minden idők egyik legjobb magyar, de nem csak magyar játékosa (a World Soccernél benne van a legjobb százban az elmúlt évszázad futballistái között), a másik a testvér, Béla, szintén csillaga volt a Fradinak a háború előtt. És persze a papa, idősebb Sárosi László, aki hasonlóképp megtette a magáét a labda körül, a görög póló megteremtőjeként is beírta magát a sportág történetébe. A két nagybácsi még legálisan távozott Magyarországról, az apa már úgymond disszidált, joggal tartva attól, hogy nem hosszabbítják meg külföldi munkavállalási engedélyét, inkább kint maradt. Mindig csak gyerekekkel foglalkozott, hősünknek is ő volt az első edzője.

„Gyurkával” látom én leginkább a párhuzamot vele, hiszen a futballsztár szellemesen játszott, előre gondolkozott, és nem utolsósorban fontosnak tartotta, hogy diplomája legyen. A Fradiba igazolva egyből beiratkozott a jogi egyetemre is. Ahogyan unokaöccse az állatorvosira. Már válogatott pólósként, az Ú. Dózsa irányítójaként, tehát napi két edzés között vállalva a felsőfokú tanulás nehézségeit. Igaz, akkoriban természetes volt, hogy a vízilabdázó tanul, mindennapos eset. Ő azonban – rá jellemzően – felismerte, miért engedték az edzők, hogy tanuljanak, pedig miatta kimaradt jó néhány edzés. Nos, a mesterek azt gondolták, hogy a professzoroknál nincs visszabeszéd, tudomásul kell venni a rigolyáikat, s hátha ebből ők is hasznot húzhatnak a tréningeken, a meccseken.

Logikus elmélet, csak hát a pólósokat nem olyan fából faragták, hogy ne ismerjék fel a szituációk közötti különbséget, ne tudnák, hogy mikor, hol és kivel állnak szemben. Ő sem tett lakatot a szájára, még úgy sem, hogy voltak következményei is. Néha. De átmenetileg, mert szükség volt rá a válogatottban, így csak néhány hétre zár(hat)ták ki a keretből.

Három olimpián járt, mindháromnak más volt a tanulsága – neki. A mexikóvárosi bronzra (1968) úgy emlékszik, a túlzott sportszerűségük is kellett ahhoz, hogy ne végezzenek előrébb. „Volt egy nagy dilemmánk, megverjük-e a szovjeteket a csoportban vagy sem. Ha ugyanis kikapunk, pontosabban nem teszünk meg mindent a sikerért, elkerülhetjük a jugókat. Aztán győztünk, mert kérdés volt, nem esünk-e össze, ha visszaveszünk a lendületből” – mesélte. A Szovjetuniót megverték, a jugóktól tényleg kikaptak.

A müncheni (1972) sorsdöntő, szovjetek elleni meccsről határozottan állítja, hogy a román bíró, Cornel Marculescu csalt. Ráadásul olyan vérlázító módon, hogy „a szovjeteket is megzavarta az erős támogatás, pocsékul játszottak. De: az ezüst reális, sokat tudtunk, de annyit nem, hogy Rajki Bélával nyerhessünk.” Béla bácsi ugyanis akkoriban már nem tanított, csak úgymond összerakta a csapatot. Ebből azt a tanulságot szűrte le, hogy „a sportolónak túl kell járnia az edzője eszén, ha az nincs éppen csúcsformában”. Így aztán a csapatkapitány, Bodnár András vezérletével külön edzéseket tartottak, hogy ne égjenek le. Sárosi szerint Béla bácsi tudta ezt (az uszodában nincsenek titkok), de bölcsen hallgatott. „Néha ez a legjobb edzői húzás, bár nem divatos” – tette hozzá.

A montreali (1976) arany sétagalopp volt – a Gyarmati Dezső-féle társasággal. Úgy véli, nem akkor lett olimpiai aranyérmes, amikor a legjobb éveit élte a vízben, ezt 1970 és 1974 közé teszi. A bajnokegyüttesben hátrébb kellett lépnie, mert úgy kívánta a taktika, de ez nem okozott neki gondot, elvégre a vízilabda – csapatjáték.

Gyarmatiról azt mondja, hogy fantasztikusan meccselt, remekül motivált, ráadásul, legalábbis Montrealig, nem bolondult meg a nagy tornák előtt, ami egyébként szokásuk az edzőknek. Ezért is állítja, hogy nem csupán a sportolók, az edzők mellé is elkél a pszichológus, vagy inkább elkelne.

Montreal után lemondta a válogatottságot, a Dózsában még játszott, később szeniorként is, szép lassan, fokozatosan iratkozott ki a pólóból. Hogy miért búcsúzott el 29 esztendősen, arra plasztikus magyarázata van: „Tíz esztendőn át voltam válogatott, úgy éreztem, már nem sokat tudnék hozzátenni a csapat játékához, képtelen vagyok újat kitalálni. Ha például egyedül úszom kapura, és bevillan, hogy már mindenhová belőttem, és mindenhonnan kihagytam, ha tehát kívülről látom magam, régen rossz” – hangzik a cáfolhatatlan indok.

Ezzel együtt nagy változások tanúja volt a sportágban, két félidő helyett jött a négy negyed, aztán a csere, az időre szóló kiállítás, és talán a legnagyobb: a nehéz bőrlabdákat felváltotta a Voigt. Megfelelt valamennyi kihívásnak, ez azért természetes.

Beválasztották az elmúlt évszázad magyar vízilabda-válogatottjába, ami mifelénk rang („Amikor megtudtam, meg voltam sértve, hogy miért nem az évezredébe...” – tréfálkozott), de tudja, hogy az ilyen szavazások csak játéknak jók, hiszen sokan nem férnek oda, pedig rászolgálnának, csak éppen limitált a létszám.

Idézgetem itt a múltat, miközben ő csak legyint a „Bezzeg az én időmben...” kezdetű szóáradatra, indoka egyszerű: „A fiatalok mindig fiatalok, az idősek idősek.” A maiaknak éppen úgy életre szóló élmény az uszodai közeg, csak éppen a szokások mások. Ugyanakkor megfogalmazása szerint a „háttéranyag” nem nagyon változik: „A háttéranyag nálam mindent jelent, ami nem edzés, a lyukfocitól kezdve a szép lányok megszólításán át az öltözői zrikálódásig” – érvel.

Végzett állatorvosként volt az egyetem adjunktusa, majd magánrendelőt nyitott, s úttörője lett a hazai állatfogászatnak. Akadtak legendás esetei, például, amikor hívta az állatkert, mert Lieselnek, a huszonnégy éves gorillának lyukas lett a foga. Kemény munkának ígérkezett, de nem lett az, a fogat ki kellett húzni, és az altatólövedéknek köszönhetően egyszerű lett az eset. Már amennyire egyszerű egy gorilla szájában matatni. Szegény állat nem is tudhatta, mekkora megtiszteltetés éri, hogy egy világklasszis szabadítja meg a fájdalomtól. Egyébként gyökérkezelt vadászgörényt is, de ez csak érdekesség, hiszen egyértelmű: „Ha orvos vagy, gyógyítanod kell, és kész, arra esküdtél!”

A kérdésre, hogy miért nem lett inkább általános orvos, nemigen tudja a választ. „Talán nem volt bennem akkora elhivatottság, hogy általános orvos legyek, talán az állatorvoslást sokoldalúbb munkának láttam” – emlékezett, de biztos benne volt, hogy jól érezte magát a Dózsában, nem akart átigazolni az OSC-be, ami kötelező lett volna, ha a Semmelweis Egyetemre megy.

Ami a jelent és a jövőt illeti, megfogalmazása logikus: „Volt negyven évem a pólóban, negyven az állatorvoslásban, a nyugdíjaslétre is negyven esztendőt szánok.”

Úgy legyen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Ritkán szólal meg, azért is, mert ritkán kérdezik. Pedig nem tett némasági fogadalmat, nem karthauzi szerzetes, a hétköznapokon semmiképp, nyugodtan írhatom, hogy jó a dumája, hiszen nem csupán uszodai ember, margitszigeti is.

Sárosi Lászlóról beszélek, aki ma 75 esztendős.

Vízilabdázó – még mindig az, hiszen aki egyszer labdát vett a kezébe és vízbe szállt, élete végéig az marad.

Legenda. Elvégre olimpiai bajnok (1976), mellette kétszer ötkarikás érmes (1968: bronz, 1972: ezüst), volt világbajnok (1973) és Eb-győztes (1974) csapat tagja.

Vezér. A medencében mindenképp, hiszen irányítóként hajtanak fejet előtte mindenütt a világon, de egyébként is, mert eddigi életútja utánozhatatlan, ám érdemes megpróbálkozni a másolással, lévén a részeredményektől is csak több lehet az ifjú.

Nála a génekkel sem volt hiba. Elvégre a Sárosi famíliában a labda történelmileg családtag. Egyik nagybátyja Sárosi György, a „Gyurka”, minden idők egyik legjobb magyar, de nem csak magyar játékosa (a World Soccernél benne van a legjobb százban az elmúlt évszázad futballistái között), a másik a testvér, Béla, szintén csillaga volt a Fradinak a háború előtt. És persze a papa, idősebb Sárosi László, aki hasonlóképp megtette a magáét a labda körül, a görög póló megteremtőjeként is beírta magát a sportág történetébe. A két nagybácsi még legálisan távozott Magyarországról, az apa már úgymond disszidált, joggal tartva attól, hogy nem hosszabbítják meg külföldi munkavállalási engedélyét, inkább kint maradt. Mindig csak gyerekekkel foglalkozott, hősünknek is ő volt az első edzője.

„Gyurkával” látom én leginkább a párhuzamot vele, hiszen a futballsztár szellemesen játszott, előre gondolkozott, és nem utolsósorban fontosnak tartotta, hogy diplomája legyen. A Fradiba igazolva egyből beiratkozott a jogi egyetemre is. Ahogyan unokaöccse az állatorvosira. Már válogatott pólósként, az Ú. Dózsa irányítójaként, tehát napi két edzés között vállalva a felsőfokú tanulás nehézségeit. Igaz, akkoriban természetes volt, hogy a vízilabdázó tanul, mindennapos eset. Ő azonban – rá jellemzően – felismerte, miért engedték az edzők, hogy tanuljanak, pedig miatta kimaradt jó néhány edzés. Nos, a mesterek azt gondolták, hogy a professzoroknál nincs visszabeszéd, tudomásul kell venni a rigolyáikat, s hátha ebből ők is hasznot húzhatnak a tréningeken, a meccseken.

Logikus elmélet, csak hát a pólósokat nem olyan fából faragták, hogy ne ismerjék fel a szituációk közötti különbséget, ne tudnák, hogy mikor, hol és kivel állnak szemben. Ő sem tett lakatot a szájára, még úgy sem, hogy voltak következményei is. Néha. De átmenetileg, mert szükség volt rá a válogatottban, így csak néhány hétre zár(hat)ták ki a keretből.

Három olimpián járt, mindháromnak más volt a tanulsága – neki. A mexikóvárosi bronzra (1968) úgy emlékszik, a túlzott sportszerűségük is kellett ahhoz, hogy ne végezzenek előrébb. „Volt egy nagy dilemmánk, megverjük-e a szovjeteket a csoportban vagy sem. Ha ugyanis kikapunk, pontosabban nem teszünk meg mindent a sikerért, elkerülhetjük a jugókat. Aztán győztünk, mert kérdés volt, nem esünk-e össze, ha visszaveszünk a lendületből” – mesélte. A Szovjetuniót megverték, a jugóktól tényleg kikaptak.

A müncheni (1972) sorsdöntő, szovjetek elleni meccsről határozottan állítja, hogy a román bíró, Cornel Marculescu csalt. Ráadásul olyan vérlázító módon, hogy „a szovjeteket is megzavarta az erős támogatás, pocsékul játszottak. De: az ezüst reális, sokat tudtunk, de annyit nem, hogy Rajki Bélával nyerhessünk.” Béla bácsi ugyanis akkoriban már nem tanított, csak úgymond összerakta a csapatot. Ebből azt a tanulságot szűrte le, hogy „a sportolónak túl kell járnia az edzője eszén, ha az nincs éppen csúcsformában”. Így aztán a csapatkapitány, Bodnár András vezérletével külön edzéseket tartottak, hogy ne égjenek le. Sárosi szerint Béla bácsi tudta ezt (az uszodában nincsenek titkok), de bölcsen hallgatott. „Néha ez a legjobb edzői húzás, bár nem divatos” – tette hozzá.

A montreali (1976) arany sétagalopp volt – a Gyarmati Dezső-féle társasággal. Úgy véli, nem akkor lett olimpiai aranyérmes, amikor a legjobb éveit élte a vízben, ezt 1970 és 1974 közé teszi. A bajnokegyüttesben hátrébb kellett lépnie, mert úgy kívánta a taktika, de ez nem okozott neki gondot, elvégre a vízilabda – csapatjáték.

Gyarmatiról azt mondja, hogy fantasztikusan meccselt, remekül motivált, ráadásul, legalábbis Montrealig, nem bolondult meg a nagy tornák előtt, ami egyébként szokásuk az edzőknek. Ezért is állítja, hogy nem csupán a sportolók, az edzők mellé is elkél a pszichológus, vagy inkább elkelne.

Montreal után lemondta a válogatottságot, a Dózsában még játszott, később szeniorként is, szép lassan, fokozatosan iratkozott ki a pólóból. Hogy miért búcsúzott el 29 esztendősen, arra plasztikus magyarázata van: „Tíz esztendőn át voltam válogatott, úgy éreztem, már nem sokat tudnék hozzátenni a csapat játékához, képtelen vagyok újat kitalálni. Ha például egyedül úszom kapura, és bevillan, hogy már mindenhová belőttem, és mindenhonnan kihagytam, ha tehát kívülről látom magam, régen rossz” – hangzik a cáfolhatatlan indok.

Ezzel együtt nagy változások tanúja volt a sportágban, két félidő helyett jött a négy negyed, aztán a csere, az időre szóló kiállítás, és talán a legnagyobb: a nehéz bőrlabdákat felváltotta a Voigt. Megfelelt valamennyi kihívásnak, ez azért természetes.

Beválasztották az elmúlt évszázad magyar vízilabda-válogatottjába, ami mifelénk rang („Amikor megtudtam, meg voltam sértve, hogy miért nem az évezredébe...” – tréfálkozott), de tudja, hogy az ilyen szavazások csak játéknak jók, hiszen sokan nem férnek oda, pedig rászolgálnának, csak éppen limitált a létszám.

Idézgetem itt a múltat, miközben ő csak legyint a „Bezzeg az én időmben...” kezdetű szóáradatra, indoka egyszerű: „A fiatalok mindig fiatalok, az idősek idősek.” A maiaknak éppen úgy életre szóló élmény az uszodai közeg, csak éppen a szokások mások. Ugyanakkor megfogalmazása szerint a „háttéranyag” nem nagyon változik: „A háttéranyag nálam mindent jelent, ami nem edzés, a lyukfocitól kezdve a szép lányok megszólításán át az öltözői zrikálódásig” – érvel.

Végzett állatorvosként volt az egyetem adjunktusa, majd magánrendelőt nyitott, s úttörője lett a hazai állatfogászatnak. Akadtak legendás esetei, például, amikor hívta az állatkert, mert Lieselnek, a huszonnégy éves gorillának lyukas lett a foga. Kemény munkának ígérkezett, de nem lett az, a fogat ki kellett húzni, és az altatólövedéknek köszönhetően egyszerű lett az eset. Már amennyire egyszerű egy gorilla szájában matatni. Szegény állat nem is tudhatta, mekkora megtiszteltetés éri, hogy egy világklasszis szabadítja meg a fájdalomtól. Egyébként gyökérkezelt vadászgörényt is, de ez csak érdekesség, hiszen egyértelmű: „Ha orvos vagy, gyógyítanod kell, és kész, arra esküdtél!”

A kérdésre, hogy miért nem lett inkább általános orvos, nemigen tudja a választ. „Talán nem volt bennem akkora elhivatottság, hogy általános orvos legyek, talán az állatorvoslást sokoldalúbb munkának láttam” – emlékezett, de biztos benne volt, hogy jól érezte magát a Dózsában, nem akart átigazolni az OSC-be, ami kötelező lett volna, ha a Semmelweis Egyetemre megy.

Ami a jelent és a jövőt illeti, megfogalmazása logikus: „Volt negyven évem a pólóban, negyven az állatorvoslásban, a nyugdíjaslétre is negyven esztendőt szánok.”

Úgy legyen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!