Többszörös szorzó – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2019.11.18. 00:00

Ezúttal is gratulálok Kincses Attilának, aki nyáron a portugál vízilabda-bajnokság legértékesebb játékosa és gólkirálya lett, s csapatával, a guimaraesi Vitóriával bajnok, erősítve ezzel a magyar póló hírnevét az Ibériai-félsziget országában. Brazíliában már nem áll ilyen jól sem ő, sem mi, magyarok. Szűkebben Bauruban (a város csapatában kezdett futballozni Pelé), ahol Sudár Attila olimpiai bajnok (1976) pólósunk alkot maradandót (ha már itthon nem kellett a tudása, a hozzáértése). Ezt a tőle kapott levélből tudom. Sudár, aki áldásos tevékenységét huszonnégy gyerekkel kezdte, s ma kétezer srácra terjed ki a figyelme. Köszönhetően Claudio Zoponénak, aki minden feltételt megteremt ahhoz, hogy a fiatalok ne az utcán, hanem az uszodában éljék az életüket. Mert ő is e sportág révén lett sikeres – és dúsgazdag – ember, a vízben és a labdával kapott indíttatást, ambíciót, erőt, hogy egyről a kettőre jusson. Sudár Attila jóvoltából, ha lehet, még nagyobb rangja lett a pólónak Bauruban, és a korábbi bajnok – erősítendő hírnevünket – időről időre meghív egy-egy magyar vízilabdázót vendégjátékosnak. Járt nála Decker Ádám, Vadovics Viktor, Nagy Ádám, hogy csak az ismertebbeket említsem, de a riói olimpia előtt vendégül látták a magyar férfi és női válogatottat is, és a baurui pólósok tanulhattak a mieinktől.

De vissza Kincses Attilához. Már korábban is szívesen ment volna Bauruba – írja Sudár –, de a vendégjátékra csak a nyáron kerülhetett volna sor. Megállapodtak: egy hét, játék a Brasil Openen, teljes ellátás és 1000 euró zsebpénz. Elküldték neki a repülőjegyet oda és vissza, minden rendben lévőnek tetszett, ám a hétfői indulás előtt szombat este Kincses üzent: nem tud menni. Miután a jegyet már nem lehetett lemondani, nagyvonalúan közölte, hogy az árát megtéríti. Még a számlát is elkérte, aztán… Néma csend. Sudár leveleire nem válaszol, a telefont nem veszi fel. Ennyi a történet. Apróság? Talán. De Sudárnak kellemetlen, hogy egy honfitársával ott járt pórul, ahol minden szempontból otthonra talált. Csorbult a feltétlen hit abban, hogy ránk érdemes figyelni, lehet számítani.

Ha külföldiekről van szó, minden történés többszörös szorzóval számít, ez így természetes. Persze a pozitív esetek is. Nem véletlen, hogy a Kincsesnél nagyobb, sokkal, de sokkal nagyobb tudású játékosoknak is meg kellett járniuk a hadak útját, mire kivívták a tehetségüknek, tudásuknak, magatartásuknak megfelelő rangot.

Kezdem a csúcson – Puskás Öcsivel. Szöllősi György róla szóló könyvében a csapattárs, a Real Madrid másik ikonja, Alfredo Di Stéfano azt mondja, „Csak a legjobbakat tudom Panchóról mondani, emberként és játékosként is. Ritkaság, hogy ez egy emberben találkozik, de nála találkozott.” Don Alfredo nyilván elfelejtette, hogy amikor Puskás a Realhoz került, nem fogadta valami szívesen. Lekezelő volt vele szemben, dagadtnak, hájpacninak hívta, nem értette, mit keres mellette. Ha hozzávesszük, hogy az edző, Luis Antonio Carniglia sem volt oda érte (enyhén szólva), képzelhető, mennyit kellett nyelnie Öcsinek, mekkora akaratra volt szüksége ahhoz, hogy aztán a Real ikonja legyen. Eljusson odáig, hogy Di Stéfano így emlékezzen rá: „Hogy kövér volt-e? Ilyen volt az alkata, köpcös. De nem volt elhízva. Egy izomgolyó volt.” Hiába, az idő, az emlékek mindent megszépítenek, de hogy így lehessen, azért Puskásnak kellett tennie a legtöbbet. Pontosan tudta, hogy a Real öltözőjében Di Stéfano a – Puskás.

Akárcsak Nyilasi Tibor az Austria Wienben. Itthon ő volt „a” Nyíl, Bécsben az elején csupán egy Magyarországról érkező futballista. Ott Herbert Prohaska volt „a” Nyíl, akinek minden szava számított. Klasszis, ezt tudták róla, ezért szerződtették. Aztán felmérve az erőviszonyokat, nagyon hamar kulcsember lett az öltözőben (is). Jellemző, hogy – mint mesélte – Prohaska még olyan műhelytitkokat is elárult neki, mint hogy ha nyer a csapat, nyugodtan sétáljon végig a Kärtner Strassén, pénztárcát nem kell vinnie magával, hiszen a drukkerek behívják a boltjukba, válasszon valamit… Ha viszont kikap a csapat, jobb, ha nem mozdul ki a lakásából. Egy szó, mint száz, Nyilasi otthon lett Bécsben. Persze, kellett hozzá a produkciója is, ám az nem labdafüggő, hogy Prohaska azóta is jó barátja, nem véletlen, hogy a hatvanadik születésnapján ő volt a meglepetésvendég Bécsben, az osztrák klasszis még azon is jót nevetett, hogy zöld dobozba csomagolt ajándékot kapott tőle, miközben az Austria lila-fehér. És úgy véli: „Nyilasi egyszerűen mindent tudott.” Ám nem csupán a csapat köreiben vívott ki elismerést, az örök riválist, a Rapid Wient korábban edző Vlatko Markovic szerint „Olyan magától értetődően könnyed és egyszerű a futball, amikor Nyilasi Tibornál van a labda.”

Ne feledjük, mindez (Puskás, Nyilasi) idegenben, a határainkon túl történt, ahol eleve léteznek (anya)nyelvi korlátok, arról nem beszélve, hogy rengeteg olyan történet, vicc, emlék van a köztudatban, amit alig vagy csak magyarázat után ért az érkező. Olyan ez, mint ahogy nálunk el kell magyarázni, hogy mi is volt az Ifipark, vagy mit jelent a „Lepsénynél még megvolt” vagy az „Egy óra múlva itt vagyok” kitétel, ki volt a Tenkes kapitánya – hogy csak az elsőre nekem beugró fordulatokat említsem.

A sport persze más, ott van közös nyelv (még ha a tolmács szerepe eleinte főszerep is), a közeg mindenhol nevel, az íratlan szabályok is nevelik az ifjút. Kétségtelen, a világ változik, ma már olyan nyitott, hogy egyszerűbb az átjárás, ezzel együtt – olvasom egy blogban – aki külföldön dolgozik, annak hazatérve a határon át kell állítani a gondolkodását az itthonira, s ez persze fordítva is igaz. Külföldön már nem azok vagyunk, akik itthon voltunk, kétféle énünk van. Ami persze nem mereven elhatárolható, eszünkbe sem jut, ösztönös és persze intelligencia és neveltetés kérdése. Ezzel együtt – írja a blog szerzője – külföldön egy másik életünk van, amit nem viszünk haza.

Volt idő, amikor egy-egy tizenéves újonc csókolommal köszönt az öltözőben az idősebbeknek, akiken sok múlott, hogy befogadják-e egyáltalán. Hogy ne csupán futballpéldával szolgáljak, a nemrég nyolcvanesztendős olimpiai bajnok birkózó, Varga János rendre elmeséli, hogy amikor először lépett be a tatai edzőtábor kapuján, az akkor már olimpiai ezüstérmes, világbajnok Polyák Imre ráakasztotta a Ramszesz becenevet, amit előlegezett bizalomnak fogott fel. És persze igyekezett rászolgálni, hozzáteszem, enyhén szólva is sikerrel.

Az uszodának is megvan a törvénye, a maga moralitása. Emlékszem, az Újpesti Dózsa 1986-ban bajnok pólócsapatának volt olyan – nem is rossz – játékosa, akit nem fogadtak el a többiek, ki is kopott az együttesből. Margitszigeti neveltetésem során nagyon hamar megtanultam, az uszoda kiköpi magából azt, aki nem frankó, magyarán az eredményekkel egyenértékű, hogy ki milyen srác. Rengetegen vannak, akik nem vitték a legtöbbre, ám akceptálta őket a közeg, mert egyébként rászolgáltak. Tudják, a mi kutyánk kölyke effektus.

És ez mindenhol így van, legfeljebb a hely jellegétől függően más és más a fontos. Maradva a pólónál és visszatérve a kiindulópontomhoz, a baurui főnök, Claudio Zopone azt vallja a vízilabdáról, idézem: „Ebben a sportágban szorulnak a legjobban egymásra a játékosok, ez a legnehezebb sportágak egyike, és ez nevel legjobban az életre. (…) Nem számít, ha valaki gyenge fizikummal kezd hozzá, mert ha odateszi magát és a feje a helyén van, akkor jut valamire.”

Kéretik ebbe a keretbe belehelyezni Sudár Attila levelét. Nem érdemes szaporítani a szót, a következtetés egyértelmű. A történethez meg hozzátartozik, hogy meglehet, szigorú vagyok, maradi, ám igyekszem az érvek mentén haladni. Ezért az elmúlt hét keddjén 8:36-kor írtam egy e-mailt Kincses Attilának, megkérdezvén, mi a véleménye az esetről. Választ nem kaptam, a hiánya – egyértelmű felelet.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik