Királyfi helyett – Ballai Attila publicisztikája

Erről egyrészt még nem lenne szabad írni; tényszerűen végképp nem, hiszen az ügyben tények egyáltalán nem ismertek. Másrészt miről írnánk, ha nem arról, ami az elmúlt hétvégén úgy robbant be a magyar légtérbe, akár egy ufó: nem tudjuk, miből és miért jött, azt még kevésbé, merre tart, de napok óta szinte mindenki erről beszél, kérdez, válaszol, kombinál. Az eredeti „információ” szerint két sztársportoló hónapokig szexuálisan zaklatott egy 11 éves kislányt. Még aznap kiderült, hogy a sportág a vízilabda, és néhány órán belül nyilvánosságra került a két név is. Két teljes név, miközben eljárás alá vont, alapos gyanúval terhelt többszörös rablógyilkosokat csak monogrammal jelölnek a jogerős ítélet meghozataláig.

E pillanatban ez a legtaszítóbb az egészben, hogy mindössze a két személy a konkrétum. Ettől vált visszafordíthatatlanná a folyamat, hogy az érintettekre úgy tapadt rá a hír vagy álhír, mint a csuromvizes fürdőköpeny. Ezért az ezernyi bizonytalanság mellett én most csak abban az egyben vagyok biztos, hogy a nevek kiszivárogtatása hibás, vétkes, bűnös, így legalább erkölcsi értelemben büntetendő lépés volt – nem is elsősorban a média, hanem a forrás részéről; de erről majd később, a végén.

Miként lapunk eddig, a kezdőbetűket most én is mellőzöm, mert csak azt tudjuk, kivel történt – vagy nem történt –, de arról sejtelmünk sincs, pontosan mi. Egyetlen fogódzónk egy gyermek levele, amelynek szövegét nem ismerjük, mert nem hozták nyilvánosságra – szerencsére –, csupán utalnak rá. A két sportembert évtizedek óta ismerem, tisztelem, kedvelem, mégis óvakodom attól, hogy esetükben határozott véleményt – nemhogy ítéletet – hirdessek. Mert bár elárulhatom, mindezt nem tudom elképzelni róluk (miközben az sem világos, mit kellene vagy nem kellene elképzelnünk), de általános értelemben éppen erre találták ki a csalódás fogalmát: valakiről hosszú ideig nem tudunk elképzelni valamit, amit aztán mégis megtesz.

Kezdjük is a képzelettel, a fantázia birodalmával! Hiszen – ismétlem, nem az adott ügyről állítom ezt – a gyermekek lelkében, fejében az mesésen vagy olykor rémesen keveredik a valósággal. Külön világban (is) élnek, és abba alkalmanként nyerhetünk bebocsátást. Ezt pontosan tudom, ugyanis iker leányaim lassan tizenhat évesek lesznek, feleségem pedig utánpótlás-sportolók generációit nevelte fel.
Minimum az 1943-as filmbemutató és Eisemann Mihály slágere óta közismert, hogy „Holdvilágos éjszakán/Miről álmodik a lány?” Természetesen arról, „Hogy jön egy királyfi tán/Hófehér paripán.” Aztán változtak az idők, az új nemzedékek már nem feltétlenül királyfit vártak, és nem hófehér paripán. De a téma örök. Sohasem felejtem el, hajdan, amikor számomra a fiúk és a lányok közti különbséget még csak az jelentette, hogy utóbbiak nem tudnak és nem is szeretnek focizni, egy velem egykorú leányzó, ma már úgy mondanám, kacér tekintettel (akkor még nem sejtettem, milyen az) elmesélte egy álmát.

Nagyjából így hangzott: „Valahol a dzsungelben voltam, egyedül, fura hangokat hallottam, futni kezdtem, felfelé egy dombra, hátranéztem, és láttam, hogy fűszoknyás bennszülöttek kergetnek, és már majdnem utolértek, amikor anyám sajnos fölébresztett.” Sajnos? Akkor még fel nem foghattam, hogy került ebbe a történetbe ez a szó. Újabb fél emberöltőt lépve, feleségem csapatában kézilabdázott egy nem túl mutatós, befelé forduló, tizenegy-két éves kislány. Aki egyszer csak, mintha kivirult volna, elkezdett folyamatosan mosolyogni – inkább bazsalyogni –, magas sarkú cipőben érkezett edzésre, és úton-útfélen mesélte, az a változás oka, hogy jár egy fiúval, nagy a szerelem. A többiek irigykedtek, ő részletesen leírta a srácot, a találkozásaikat, odáig jutott a dolog, hogy feleségem úgy döntött, leül a gyerekkel, és figyelmezteti az első kapcsolatban rejlő veszélyekre. A kis hölgy ekkor tágra nyílt szemekkel bevallotta, kapcsolatuk tulajdonképpen abban merül ki, hogy a neten párszor levelet váltottak, a személyes randevú még nem történt meg, de izgatottan várja.

Hazudott volna? Inkább álmodozott. Királyfiról, fűszoknyás bennszülöttről, közösségi hálóról lelépő, hús-vér srácról, egyre megy. Amíg nem okoz vele kárt senkinek, ez így normális. Ha viszont egy gyermek „rémálmodik”, és azt valóságként éli meg, vagy úgy interpretálja, ki kell vizsgálni, mi történt.

Mert minden képzetnek van alapja. A lelkében, a családjában, a környezetében. Nem biztos, hogy ott a baj, ahol mondja és láttatja – de valahol, valamivel baj van, az nyilvánvaló. Ha anya és apa vak és süket, remélhetőleg akad egy pedagógus, egy barát, egy rokon, akit nem hagytak cserben az érzékszervei. Ha az sincs, az áldozat valahogyan világgá kiáltja a keserveit; mondjuk egy levél formájában. Onnantól beléphet a képbe egy gyermekpszichológus, a gyermekvédelem, szélsőséges esetben, ha indokolt, a nyomozó hatóság. Végül, ha minden tisztázódott, következhet az érintett körrel, körben a történtek és a következmények közlése.

Csakhogy a múlt héten kirobbantott esetben ez az utolsó lépés lett az első. Ha a kislány teljes egészében vagy részben igazat állított, az iszonyatos. Ha viszont egyetlen szava sem igaz, az bizonyos tekintetben még iszonyatosabb. Mert két ártatlan embert, a magyar sportkedvelők ezreinek két bálványát szennyezte be, és nincs az a szer, nincs az a szó, ami a mindent leegyszerűsítő, szelektív memóriájú közvélekedésben ezt meg nem történtté tehetné.

Egyrészt azért nem, mert az ártatlanság általános értelemben és érvénnyel sajnos bizonyíthatatlan. Ha azzal vádolnának meg, hogy gyermekkoromban rendszeresen loptam a gyümölcsöt a szomszéd fáiról, nem tudnám megdönthetetlen érvekkel cáfolni. Legfeljebb azt igazolhatnám hitelt érdemlően, hogy 1986 júliusában nem követtem el e vétket, mert három barátot is állíthatnék, akik tanúsítanák, hogy éppen akkor Nyugat-Európában túráztunk. De hogy júniusban vagy augusztusban sem loptam? És legostobább népi „bölcsességünk” szerint nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.

Másrészt a felmentő ítéletek, a cáfolatok a médiában, a közvéleményben sohasem „szólnak” akkorát, mint a gyanú. Ami lelkünkből, irracionális tartományból ered, ezért ha valakit, valamit befont, puszta ésszel, formál logikával gyökerestül ki nem irtható.

Majdnem napra pontosan másfél évtizede saját telkén vették őrizetbeés rendelték pedofília vádjával előzetes letartóztatásba az ismert utánpótlás-úszóedzőt – egy akkor hétéves tanítványa vallomása alapján. Nem egészen két hétre rá, másodfokon azonnal szabadlábra helyezték a gyanúsítottat, akit az uszoda előtt rokonszenvtüntetés várt. Nevének említésekor mégis, mind a mai napig ez a történet villan be elsőként, nem véletlen, hogy én is idézem. Részben bizonyára azért, mert később megismertem a sportágat váltó leányt; értelmes, kedves, kicsit rejtőzködő, ábrándosan borongós tekintetű gyermeknek láttam. Érthető, mert így vagy úgy, de örök trauma érte; vagy azért, mert nem bűnhődött meg eléggé az, aki ocsmány visszaélést követett el vele, vagy azért, mert később felismerte, igaztalanul vádolt meg és tett tönkre egy tiszta embert.

Visszatérve aktuális témánkhoz, itt nem vertek bilincsbe és nem tartóztattak le senkit. Ha az ártatlanság vélelme megillette volna a két exsportolót, a közvélemény számára még nem is létezne ez az ügy. De valaki, aki bizonyára másra esküdött fel, mégis kiszivárogtatta a két nevet. Persze lehet a bulvármédiát okolni, de az csak az olykor nem túl ízléses, ám tömegigényt kiszolgáló munkáját végezte. Aki bűnt követett el, az valószínűleg a másik oldalon kushad, vagy az ügy hivatalos szereplőjeként, vagy a megvádoltak vízi/szárazföldi ellenfeleként. Elsőként az ő kilétét kellene felderíteni és nyilvánosságra hozni. Minden erőfeszítés árán. Mert e keserves történet egyetlen garantálható vétkese pillanatnyilag ő.

Az eddig napvilágra került információkkal sokat veszített két ember, egy klub, egy sportág, a sport. Ehhez jöhet még egy gyermek és egy család. Ha megismernénk az informátor nevét, és ez elrettentő hatással lenne néhány lókötőre, azzal legalább mindjárt nyernénk is valamit.