Vízszintmérés – Ballai Attila publicisztikája

Magánügy, hogy huszonöt éve a mostani, barcelonai az első vízilabda Európa-bajnokság, amelyen nem vagyok ott személyesen. Közügy – bár pontosan nem tudni, mennyire az –, hogy részben azért nem, mert e negyedszázad alatt ugyancsak ez az első kontinenstorna, amelyen férfiválogatottunk nem jutott be a legjobb négy közé. 1993-ban, Sheffieldben ezüsttel „rajtoltam”, onnantól tizenkét alkalomból tizenegyszer dobogón állt a csapat, csupán 2010-ben Zágrábban szorult le a negyedik helyre.

Idén az ötödikhez is bravúr kellett volna, de ennek híján ma az oroszok ellen a hetedik hely a tét. 2000-ben e szereposztásban még olimpiai döntő zajlott, ehhez képest 2018-ban az olaszok a csoportkörben 12–5-re intézték el a mieinket, a negyeddöntőben 11–1-re az oroszokat. Még egy-két éve is felfoghatatlan lett volna e különbség – a 12–5 a magyar vízilabda legsúlyosabb veresége világversenyen –, de a jelek szerint rendkívüli átrendeződés megy végbe az erőviszonyokban. Mivel ennek az oroszok is áldozatai, hogy ellenük mire jutnak ma fiaink, az az összképen érdemben már nem változtat.

Önmagában nem is a helyezés a legbántóbb, hiszen az volt már rosszabb, az 1986-os vb-n és az 1989-es Eb-n is kilencedikként zárt válogatottunk. Utóbbit, a bonni kilencedik helyet – a nyugatnémetektől 11–9-es, a csehszlovákoktól 9–8-as vereséggel – a kapuban Nemes Gábor, Kuna Péter, a mezőnyben többek között Vincze Balázs, Mészáros Csaba, Petőváry Zsolt, Gyöngyösi András, Tóth Imre, Tóth László szenvedte el. Minden bántó szándék nélkül, a barcelonai keretben – talán egy-két kivételtől eltekintve – nincsenek hozzájuk fogható játékosaink. 1986-ban, Madridban még erősebb garnitúra merült a magyar vb-históriában legmélyebbre; a 9. helyért Fortunát is joggal okoltuk, hiszen a négyes csoportokból ketten mentek tovább a legjobb nyolcba, és a mieink egy kvartettbe kerültek az olaszokkal és a házigazda spanyolokkal. Előbbiektől 9–8-ra, utóbbiaktól 7–5-re kaptak ki.

Akárhol akármekkora trauma is érte a magyar pólót, klassziskülönbség sohasem mutatkozott az ellenfél javára. Ezért nem tűnt önámításnak azt gondolni és mondani, hogy különleges isteni vagy emberi „színjátékok” kárvallottjává váltunk. Sokkal nehezebb ágra sodródtunk, amúgy is mindig mindenki minket akar megverni; a „latinokat” ráadásul tolják a játékvezetők, a délszlávok pedig mintha háborúba indulnának ellenünk; nem szakmai, hanem egyéb szempontok alapján válogatott a kapitány; szemérmetlenül elcsalták a sorsfordító meccsünket; még így is nyerhettünk volna, ha a döntő szituációban belőjük a négyest, később ötöst, ha a ziccernél a kapufáról nem kifelé, hanem befelé perdül a labda; ha a végén nem csúszik el egy blokk, vagy a kapusunk nem ugrik be mögé a rövid sarokba.

Az idei Eb-n semmi efféle mentség, magyarázkodás nem kínálkozik. A helyünkön vagyunk. Csapatunk úgy kapott ki az olaszoktól 12–5-re, a szerbektől pedig 8–5-re, hogy előbbi mérkőzés 0–6-tal, utóbbi 0–5-tel kezdődött. Sajnos igen kicsi túlzással élve, mire Vámosék összekapaszkodva belekiáltották a katalán légtérbe a hajrá, magyarokat, nagyjából végünk volt. És még csak nem is kárhoztathattuk különösebben a játékosokat, mert nem a szándékok, hanem a képességek közti különbségek döntöttek.

A csoportmérkőzések után úgy fogalmaztam, az egyenes kieséses szakasz választ ad arra, hogy a magyar válogatott jelen állapotában és összetételében a szerb, horvát, olasz vagy az orosz, német, holland kasztba tartozik-e. Az egyértelmű feleletet megkaptuk.

Azzal ne áltassuk magunkat, hogy alig egy hónapja válogatottunk a második helyet csípte el a világligában, hiszen hogy mást ne mondjunk, abból a mezőnyből a szerbek és az olaszok hiányoztak. A tavalyi vb-ezüst már relevánsabb érv, de akkor a mi csapatunk volt más. Egy éve Varga Dénes, Hosnyánszky és Hárai önmagában is óriási pluszt jelentett, ráadásul mellettük Vámosnak, Zalánkinak, Erdélyinek is jóval kevesebb figyelem és több levegő jutott az ellenfél védői részéről. De felesleges Vargáékat visszasírni, mert ideig-óráig kétségtelenül nagyot lendíthetnének, de a magyar vízilabda megváltását nem a harmincon túliaktól, hanem a húszon inneniektől remélhetnénk.

Igen ám, de kiktől? Märcz Tamás szövetségi kapitányt senki sem vádolhatja azzal, hogy ígéretes ifjoncok tömegét hagyta itthon, legfeljebb Nagy Ádámmal frissülhet a keret. Mivel árnyaltan fogalmazva az utánpótlás-világversenyeken sem tarolunk, nincs miért hurráoptimistának lennünk. Olyan áttörést, amilyet az 1976–77-ben született Kásás-, Kiss Gergely-, Biros-, Szécsi-féle aranygeneráció elért, ne várjunk. Nincs kitől, nincs miért. A csoda attól is az, ami, hogy nem ismétlődik évente.

Háromszoros olimpiai bajnokaink sok olyasmit tudtak a pólóból, ami megtaníthatatlan, amire születni kell. Ezt nem az edzőiktől kapták, hanem a gondviseléstől. A trénernek azt kell beleplántálnia a gyerekbe, ami megtanulható. De azt kötelező.

Nem egyszer hallani, hogy a dicsőséges 2000-es évtized miatt és után annyi kölyök jelentkezett nálunk pólózni aránylag változatlan vízfelület mellett, hogy a „mennyiség átcsap minőségbe” tétel úgy torzult: a mennyiség agyoncsapta a minőséget. Elgondolkodtató szempont, de ha így van, ez nem a medenceépítők, hanem a sportszakemberek felelőssége. Mert a magyar póló nem lehet elsősorban tömegsport.

A levált Montenegró nélküli szerb póló elitje kis túlzással nem áll másból, mint a Partizan Beogradból és a Tasmajdan uszodából, de ez is elegendő a csúcson maradáshoz. Köszönhetően a szakmai munkának. A szerb bekkek nem varázslattal, hanem lábtempóval tolják ki az ellenfelek centereit a mezőnypozíciókig – így viszont a még hátrébb szorított lövők el se látnak a kapuig –, gólra végződő akcióik döntő többségét is üzemszerű módon, tanítható, tanulható elemekből rakják össze.

Persze, számos sztárjuk légióskodik nálunk, mert a magyar klubok meg tudják és akarják fizetni őket, de nem ettől vezettek az Eb-negyeddöntőben 5–0-ra ellenünk. Ez nem csak a pénzről szól; ők az utánpótlás-nevelésben akkor teremtenek értéket, amikor azért még nem jár busás fizetség. Nekünk is erre az útra kell rálépnünk, azaz visszatalálnunk.

De ne fessük ébenfeketére a képet, nincs vége min-dennek. Azért sem, mert a magyar póló nem süllyedhet akkorát, mint mondjuk a hajdan ugyancsak dicső magyar labdarúgás. A két sportágban ugyanis gyökeresen más a versenyhelyzet. A 16 csapatos barcelonai mezőny is „lötyög”, az alsó két gárda, a török és a máltai a verseny komolyságát veszélyeztetően kilóg, de e tízen kívülieket, a grúzokat, szlovákokat, románokat, franciákat is hátratett kézzel illik verni. A hollandokkal, németekkel együtt tíz komoly csapatot számlál Európa, az amerikaiakkal, ausztrálokkal tizenkettőt a világ.

Ennek azért különleges a jelentősége, mert az olimpiát éppen tucatnyi együttes részvételével rendezik. Radikális szemléletbeli – és ebből adódóan valószínűleg financiális – átrendeződést az jelentene, ha a magyar válogatott egyszer lemaradna az olimpiáról. Ettől óvakodjunk. Más, hungarikumnak számító sportágban is túléltük, hogy oda az egyeduralmunk; kardcsapatban 1928 és 1960 között minden ötkarikás aranyat a magyar vívók nyertek, azóta viszont csupán egyszer, 1988-ban álltak a dobogó tetején. De legalább hisszük, hogy az esély igenis bármikor adott. Pólóban is minimum e kettőt, az esélyt és a hitet kellene megőriznünk. Barcelonában sajnos nem sikerült.

Félreértés ne essék, a fentiekben kizárólag a férfi szakágról polemizáltunk. Az Eb-fináléról egyetlen góllal lemaradt női válogatotté más történet. Illetve a kettő annyiban összefügg, hogy elgondolkodtató, a lányok sikerben, népszerűségben, eladhatóságban a fiúk helyére léphetnének-e, legalább átmenetileg? Vihetnék-e ők tovább a zászlót? Kosárlabdában, kézilabdában erre többször akadt példa, futballban, jégkorongban ez elvi lehetetlenség.

Attól tartok, a válasz pólóban is inkább nem. Ami a jövőben még tovább emeli a fiúk számára a tétet, a felelősséget.