Másodszor is legyőztük Montenegrót, a hetedik helyen végeztünk
Kikaptak a magyar lányok a döntőben, ám büszkék lehetünk az ezüstéremre is

Vasárnap kora délután küldtem el a szerkesztőnek ezt az írást, még azt követően vívták a férfi vízilabda-világbajnokság döntőjét, bronzmeccsét és az 5. helyért zajló összecsapást, de nem hamarkodtam el semmit, mert csapatunknak ezeken a mérkőzéseken már nem jutott szerep. Ugyanis a hetedik helyen végzett. A magyar vízilabda-válogatott. A férfi. A világbajnokságon. A Margitszigeten, a világpóló szentélyében.

Azért ezt még szokni kell. Vagy mégsem?

A lányok bravúros és szenvedélyekkel teli ezüstérmének fényében illetlenségnek tűnhet a fiúkkal kezdeni, de nem érdem, hanem időrend szerint haladok. Éppen az mondandóm lényege, hogy a férfiak, akik már az 1912-es olimpián ott voltak, az első, 1926-os budapesti Eb-t pedig megnyerték, az 1980-as évek közepén ébredező női szakághoz képest jó háromnegyed évszázaddal korábban rajtoltak, ám ez az örökre behozhatatlannak tetsző előny, illetve hátrány 2022 nyarának fülledt budapesti éjszakáiban valahol eltűnt.

Különleges helyzet, de nem példa nélküli. Kézilabdában effélét élhettünk át 1995-ben, azt is két világbajnokság gerjesztette. A férfiak májusban, Izlandon minden idők leglehangolóbb, legszürkébb, legérzelemmentesebb produkciójával a csoportjukból sem jutottak tovább a legjobb tizenhatba, a nők ellenben az év végi, részben hazai rendezésű tornán, a döntő felé vezető úton magukba bolondították a fél országot. Egészen addig tartotta magát a tézis, hogy a kézilabda és a női kézilabda más sportág, és a kettőt ne nagyon keverjük, azóta ezt valahogy elvétve sem hallani.

A magyar női vízilabda-válogatott utolsó három vb-mérkőzésén kísértetiesen hasonló utat járt be, mint hajdan Kökényék, Pádárék, és mivel a két ­szakág világbajnokságát, miként ez pólóban megszokott, egyazon időben és helyszínen rendezték, még élesebbé vált a kontraszt, elősegítve az áttörést.

Férfi vízilabdázóinkról gyakran mondjuk, írjuk, hogy kilencszeres olimpiai, háromszoros világ- és tizenháromszoros Európa-bajnokok, pedig ez tévedés, mert ők nem azok. Az elődeik igen. A mai­ak egy évszázad felhalmozott tőkéjéből élnek, a szó szoros értelmében is, mert szárazföldi viszonyok között, a szerződéshosszabbításról tárgyalva vagy a medenceparton sétálva ez még hat. A vízben azonban a dicső múlt előnye elvész, ott már csak a jelen van. Nem érvényes már Rajki Béla alapvetése, amely szerint a magyar vízilabdában az ezüstérem kudarc. Nem érvényes Merész András nekem szánt sziporkája sem: azt kérdeztem tőle, miért nem engedte magát a sikeres bronzmeccset ünnepelve a vízbe rántani, mire azt felelte, magyar pólóedző harmadik hely után nem fürdik.

Férfi nemzeti együttesünk a Kemény-éra három aranya után következő három olimpián kétszer az 5., egyszer a 3., az előző három vb-n a 6., a 2., a 4., most a 7. helyen zárt, és a bronz bizony megért egy testületi fürdést, az ezüst pedig egyáltalán nem tűnt kudarcnak. A legutóbbi, 2020-as budapesti Eb-elsőség az elmúlt kilenc esztendő egyetlen győzelme, de ne feledjük, hogy a 2018-as kontinenstornán Barcelonában úgy lettünk nyolcadikok, hogy az olaszoktól 0–5-ös első negyed után kaptunk ki 12–5-re, majd a szerbektől 0–4-es után 8–5-re. A most véget ért vb-n senki sem verte pépesre a mieinket, de ne áltassuk magunkat: a meghatározó negyeddöntőben az olaszok a 11–10 dacára bántóan egyértelmű diadalt arattak, a meccs érdemi része 11–7-nél véget ért. Onnantól már legfeljebb a kudarc fokát lehetett volna mérsékelni – nem sikerült.

Märcz Tamás szövetségi kapitány nem vibráló egyéniség, de őrült hibákat a válogatás során nem követett, nem is követhetett el, nagyjából ezek vagyunk, ennyit tudunk. Csapatunk sajnos olyan volt, mint közege, a víz: színtelen, szagtalan. És attól tartok, ez nem kisiklás, hanem az új nyomtáv. A régi „nagyok” már visszavonultak vagy – mint Varga Dénes – kifelé mennek, az újakat én alig látom. A szűk élmezőnynek hála, egy-egy szerencsés sorsolás, kiugróan jó, erőn felüli játék így is bármikor éremesélyt jelenthet.

Túldramatizálni egyébként sem áll szándékomban a történteket. A média első reakciói is visszafogottak, ebben a sportágban nincsenek kivezényelt kivégzőosztagok. A férfiválogatott hazai mérkőzései emellett egy ideje inkább társasági eseménynek számítanak. A múlt szerdai, olaszoktól elszenvedett vereség során végig az volt az érzésem a tribünön, hogy a Balaton Sound és a Fishing on Orfű mellett az országban jelenleg zajló harmadik fesztivál részese lehetek, a remek hangulat garantálva van. Amikor kiesésünk nyilvánvalóvá vált, az előttem ülő két pár felhőtlen kacajok közepette szel­fizgetett, az egyik lány a többieket arra kérte, most olyan örülős képet vágjanak, mintha simán nyernénk, máskor olyat, mintha nagyon kikapnánk. Egy négyzetes oszlop alakú ifjú hölgy – ennek azért van jelentősége, mert legalább a fél pályát kitakarta –, valamivel korábban, 7–11-nél átmenetileg visszatért a büféből, és harsányan újságolta: megvannak a perecek!

Női csapatunk mérkőzésein ennél nagyobb, tartalmasabb örömök is értek minket. Itt mintha a fentiek ellenkezője játszódna le, a társasági esemény sporteseménnyé emelkedett. Régen a rokonok, hozzátartozók, játszótársak ücsörögtek a lelátón, és úgy járta, a jelentős edzők közül csak az vállal munkát női csapatnál, akinek leány gyermekei vannak. A válogatott 1984-ben vívta első hivatalos mérkőzését, és az 1985-ös Eb-n mindjárt ezüstérmet szerzett; ez nem elsősorban kirobbanó fejlődéséről, hanem a konkurencia „erejéről” árulkodott. Az 1994-es római vb-aranyat sem önmagában, hanem a fiúk ötödik helyének ellenpontjaként értékeltük, én magam akkor e sorokat írtam helyszíni tudósításomban: „Férfimeccseken nevelkedett, öreg pólós rókák elfelejtik, hogy itt »csak« lányok játszanak, kiabálni és pirulni kezdenek. ... A győztesek szimultán nyilatkoznak többféle adónak és lapnak, most először tűnnek tanácstalannak. »Mit mondtál?« – kérdi az egyik interjúalany a másikat. »Csak makogni tudtam« – feleli amaz. ... Eljutottunk abba a korábban hihetetlennek tetsző állapotba, hogy egy női meccs jobban érdekelt minket a férfiak játékánál.” Ez továbbra is, sokáig hihetetlen állapotnak tűnt. Még a második vb-siker (2005) alkalmával is, pedig az sem volt akármi: a női póló őshazájában, Észak-Amerikában, Montrealban az elődöntőben Kanadát vertük meg, a döntőben pedig az Egyesült Államokat.

A gyengébb nem egyre erősödött. Már nem csak lányos apukák tűntek fel a kispadokon, nem kizárólag tehetségtelen úszók váltottak pótcselekvésként a pólóra, a tribün „háztáji” jellege is megszűnt. Olyannyira, hogy a szombati döntőben – de már kedden, az ausztrálok ellen, a négy közé jutásért – is telt ház, hatezer néző, sőt szurkoló biztatta a csapatot, és senkit sem láttam perecért rohangálni. Az egyeduralkodó, a legutóbbi három olimpiát és most már négy vb-t megnyerő amerikaiak szövetségi kapitánya, Adam Krikorian is így lelkendezett: „Sohasem játszottunk ehhez még csak hasonló méretű és hasonlóan lelkes közönség előtt sem. Erre nem lehet felkészülni, egyúttal úgy voltunk vele, hogy akár nyerünk, akár veszítünk, ebben a hangulatban játszani szenzációs élmény marad.”

És a magyar női válogatott mostantól rendre ebben a hangulatban játszhat, mert ezen a vb-n a döntőn kívül mindent megnyert, amit vízen és szárazon csak meg lehetett. Vannak karizmatikus játékosaink, akik igazi egyéniségek, akik a meghatározó szituációkban nem mástól remélik a megoldást, van egy közösség, amelynek a kisugárzása talán műszerekkel is mérhető, van egy szövetségi kapitányunk, Bíró Attila, akiről az jut eszembe, amit a női kézilabda hőskorának emblematikus mesteréről, Török Bódogról meséltek az övéi: a bajban elég volt kinézniük a kispadra, mert onnan hitet, erőt, nyugalmat, bizakodást meríthettek. Elfogadom, ez az egyik bogaram, de számomra ­jelzésértékű, hogy a társaság a vb-felkészülés egy részét Erdélyben töltötte – nem kifejezett vízilabda-fellegvár, az már igaz –, és a lányokat rabul ejtette a Székelyföld, miként ők is rabul ejtették a székelyeket. Ez már lélek dolga – csakúgy, mint az egygólos meccsek megnyerése vagy elvesztése.

Bíró Attila pontosan fogalmazott, amikor kijelentette, a vb a női szakág és a teljes sportág ünnepe volt. Én pedig mostantól úgy hiszem, várnak ránk még ünnepek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!