Ne tévedjünk, van szaga – Malonyai Péter publicisztikája

SOK KÖZÖM NINCS ahhoz, amit a közelmúltban megtudhattunk Révész Bálinttól, a másodosztályban biztosan első Nyíregyháza Spartacus tulajdonosától, de a nyíltságáért tisztelem őt. Elénk tárta ugyanis, hogy mennyit keresnek a futballistái. A legmagasabb összeg kétmillió forint, az átlag 600 ezer és 1.3 millió között van.

Jöttek is persze az összehasonlítások a magyarországi átlagbérrel (bruttó 605 100, nettó 416 ezer) például, nem részletezem, hiszen – ismétlem – nem az én dolgom. Ahhoz sincs közöm, hogy egyes információk szerint az NB I-ben (ahol nagy valószínűséggel nyártól a Nyíregyháza is tag lesz) 4.5 millió forint az átlagfizetés.

Révész Bálint tulajdonos, nem mellesleg sikeres vállalkozó, a cégadatok szerint bevétele több mint tekintélyes, így meggyőződésem, hogy valamennyi labdarúgójával annyi pénzben állapodott meg, amennyire taksálja őket. Ez munkaügyi kérdés, benne az érdekérvényesítés lehetőségével, az összeg pedig magánügy, magántőke a forrása.

Mielőtt továbbmennék, jó tudni, hogy egy felmérés szerint mifelénk a szűkös megélhetéshez 250, az átlagoshoz 350, a gondtalanhoz 600 ezer forint szükséges – a kutatók a munkavállalók között kérdezősködve jutottak az eredményhez.

Mifelénk sokan, sőt nagyon sokan szívesen turkálnak mások zsebében, bevallom, nekem nem kenyerem. Mondják, ha közszereplőkről, szűkebben a szórakoztatóipar jeleseiről van szó, nem lehetnek titkok, pedig dehogynem. Hidegen hagy, ki mennyit keres, ahogy másnak sincs köze ahhoz, én mire vittem, viszem anyagilag.

Nem beszélve arról, hogy már a kiindulópont is bizalmas, hiszen a futballistajövedelmeket (is) szerződés szabályozza. Ahol alap, hogy a felek szabadon állapíthatják meg a tartalmat, az egyező akarat a fontos, a jogoknál és a kötelezettségeknél bármit kiköthetnek, amit a törvény nem tilt (Ptk, 6:59 §.). Légy ügyes! – ezt ajánlja minden szakértő.

Erre a sportban, a futballban különösen nagy szükség van, a legjobbaknál különösen, hiszen nekik ügynökeik vannak, akiknél a jutalék az alapfizetéshez igazodik. A FIFA szabályzata szerint három és öt százalék közötti a díj, de ne feledjük, a játékos és a kijáró ember között is létezik megállapodás, az is pénzébe kerül a labdarúgónak.

Az pedig előfordul, hogy a játékos lead némi pénzt a klubjánál ennek-annak, aki hozzásegítette őt a szerződtetéshez. Ez persze sohasem nyilvános, ám itt lehetne, hiszen aligha valószínű, hogy létezik szerződés a vesztegető és a vesztegetett között, a viszony pedig sérti a jó erkölcsöt (már ha számít ez valamit mostanság).

Többnyire akkor érzik meg a pénz szagát a kívülállók, amikor nem megy a játékosnak, a csapatnak. Ilyenkor hangzik fel a lelátón, hogy „Dolgozzatok! Dolgozzatok!”, pedig dolgoznak ők, hiszen munkaszerződésük van, alkalmazottak. A jog egyébként lehetőséget ad(na) arra, hogy hivatalosan fellépjenek a gyengén teljesítő játékos ellen, azzal érvelve, hogy a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értékkülönbsége feltűnően nagy. A Kúria Polgári Kollégiuma szerint ilyenkor a „bíróságnak vizsgálnia kell a szerződéskötés körülményeit, a szerződés egész tartalmát, a forgalmi (érték)viszonyokat, az ügylet jellegéből fakadó sajátosságokat, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás meghatározásának módját”. Ha a szerződést megsemmisítik, „a bíróságnak olyan mértékű ellenszolgáltatást kell megállapítania, amely mellett az értékkülönbség már nem feltűnően nagy”.

Amikor a koronavírus-járvány betört a sportágba is, a legnagyobb klubok bércsökkentést kezdeményeztek játékosaiknál. Amelyikük nem vállalta, megkapta a magáét, pedig a kérdés (nálam) egyértelmű volt: van-e joga bárkinek megfeddni a fizetéséhez ragaszkodó alkalmazottat? Szerintem nincs. Itt már csak azért sem volt, mert az esetleges bércsökkentés a munkáltatók (klubok) büdzséjének volt hasznos. A futballistákon számon kérni a társadalmi gondoskodás igényét csak annyira megengedhető, mint bárki máson – rajtuk, rajtunk, rajtad, rajtam.

A felzúdulás azért lehetett nagy, mert gazdag, sőt dúsgazdag emberekről van szó, az irigység pedig ősi jog. Még úgy is, hogy a legnagyobbak – a futballban például Lionel Messi és Cristiano Ronaldo – horribilis juttatásukból gyakran áldoznak jótékony célra. Megtehetik persze, de a lényeg, hogy – megteszik.

A pénz persze mindig izgatta a közvéleményt, nem új a dolog. Kezdetben főként az amatőr-álamatőr-profi összefüggésben. A Nemzeti Sport például már 1910-ben kikelt az ellen a sportoló ellen, aki „eleinte csak tiszteletdíjakat követel, utóbb utaztatja és eltartatja magát, végül már költségátalányai oly összegekre rúgnak, hogy miniszteri fizetéssel egyértékűek. Az egyletek tűrik ezt, mert szükségük van a versenyzőkre, a szövetségeket meg az egyletek alkotják.”

Arról nem beszélve, hogy a futballban sok játékos kapott zsebbe pénzt a klubvezérektől, ám amikor eligazoltak volna, az adomány kölcsönné változott, és csak akkor mehetett, ha valahogy visszafizette.

Az álszentség nagy úr, végigkíséri a pénz szerepét a sportban. Az úszó Csik Ferencet, Berlin olimpiai bajnokát (1936) győzelme után az Egyesült Államokba hívták, ahol egy versenykörút jóvoltából heti 400 dollár és a bevétel öt százaléka ütötte volna a markát. A hírt közölték, de hozzátéve, hogy a szövetség részéről az elutasító válasz aligha lehet kétséges.

A pénzt mindenre rá lehet húzni, nem véletlen, hogy amikor a magyar világklasszis futók (Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László) edzőzsenije, Iglói Mihály a melbourne-i olimpia után nem jött haza, az Egyesült Államokban telepedett le, és azzal érvelt Hegyi Gyulának, hogy itthon nem találta meg a számításait, a magyar sport első embere így beszélt: „A fizetése több volt, mint egy miniszteré, nemrég kapott szocialista államunktól soron kívül lakást, és most azt mondja, hogy nem találta meg Magyarországon a számítását.” A pénzt, az anyagi javakat hozta elő Hegyi, tudva, hogy ez mozgatja meg legjobban az emberek fantáziáját.

Futballban a hetvenes-nyolcvanas években tudhatta a köz, hogy az NB I-ben 800 forint a pontpénz. Ennyi volt a hivatalos jutalom, nem éppen sok. Más kérdés, hogy a kiválasztottak kaptak némi pénzt az „asztal alól” is. Átigazoláskor, mesterhármas, kimagasló teljesítmény esetén. Brávácz Ottónak, a Videoton volt elnökének, aki nálam a korszak legkiválóbb sportvezetője, azért kellett folyamatosan szélmalomharcot vívnia, mert: „Nem voltam hajlandó hozzájárulni teljesítmény, azaz fedezet nélküli pénzek kifizetéséhez.”

A Népsport 1986-ban örömmel közölte, hogy a pénzek az asztal alól fölkerültek a lapjára, ám az utána következő félmondatban a lényeg: „Még ha nem is mind.” Ám témánk szempontjából érdekesebb a következtetés: „A pénz csak számolva jó. Tehát számoljuk, még inkább számon tartjuk a sportolók pénzét. Ha már nem tudjuk elvenni tőlük, legalább érezzenek bűntudatot miatta.”

Például Lehota István, a Dunaújváros futballistája, akiért az MTK 1986-ban tízmillió forintot ígért a klubnak. Ment volna, csak éppen már aláírt a Vasasnak 6.5 millióért. Két szék közül a földre esett, mert a Dunaújváros vérszemet kapott, a Vasastól is tízmilliót kért. Nem kapta meg, így Lehota maradt Dunaújvárosban, de a nyilvánosságra kerülő összeg (mai áron: 366 millió forint) miatt kapott eleget, amikor rosszul játszott („Lehota! Ha-ha-ha!”).

Az akkori nyilvánosság már a múlté, mostanság senki sem beszél arról, ki mennyit kap. Ami nálam rendben van, ám amint némi morzsához jut a közvélemény (Nyíregyháza) máris csámcsog rajta.

Vespasianus császár (69–79) igazsága is a múlté. Pecunia non olet (A pénznek nincs szaga) – kommentálta, hogy adót vetett ki a római illemhelyekre. Tévedett. Van neki. És ha megszimatolják, máris ítélkeznek.

Mert megérdemeljük – hogy maradjak az illatszeripar fordulatánál.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!