Lánchíd, tetőolvadással – Csurka Gergely publicisztikája

„Már megint túltoltátok” – bökte oda feröeri barátom, Rokur, aki amúgy a kis szigetország szövetségének elnöke, és mellesleg az európai szövetség vezérkarában a médiáért felelős tisztviselő. Rokur járt már egy rakat világversenyen, amit viszont a Duna Arénában kapott, látott, attól úgy másik ezer idelátogató külföldi társaságában alélt el, mintegy.

Elvégre a különböző világversenyek szervezői igyekeznek valami egyedit nyújtani – már ha telik rá, és/vagy van elég kreatív szürkeállomány –, a 2009-es római vb gigantikus poszterei a mai napig külön szintet képviselnek például, ahogy az antik szobrokból formázták az úszókat, pólósokat, műúszókat, műugrókat. Barcelonában is mindig kitalálnak valamit, elvégre a katalánoknál, Gaudí városában valóban hemzsegnek a kreatív és alkotó elmék. Aztán van, hogy szimplán a létesítménnyel sikerül ütni mindent, mint mi 2017-ben a Városligetbe telepített műúszóuszodával, illetve a pólóvilág Mekkájának számító Hajóssal bármikor (lásd még a nem általunk, hanem a külföldi pólósok körében alaptörvénnyé emelt axiómát: nem számítasz addig igazi vízilabdázónak, amíg nem játszottál egy meccset a Margitszigeten).

Meg hát itt van nekünk a Duna Aréna, amit sikerült úgy összerakni, hogy ma már nagyjából a világ egyik legjobbjaként hivatkoznak rá. Nem annyira csicsás kívülről, mint a pekingi Vizes Kocka, ebben belül úsznak, mégpedig baromi gyorsan, ott meg kalandparkot üzemeltetnek immár. Ilyen uszodakomplexumot egyébként olimpiákra szoktak felhúzni – hogy mi megépítettük a 2017-es világbajnokságra, annak már akkor csodájára járt mindenki (pláne, hogy mennyi idő alatt vezényelték le az egészet Fürjes Balázsék; erre szokták mondani: ne próbálják ki otthon…). Lehet, hogy rém furán hangzik, de a vizes vb-k 1973 óta íródó történetében a budapesti volt az első, ahol az úszást klasszikus fedett uszodában rendezték – addig többnyire nyitott ötvenesekben, idővel pedig multifunkcionális csarnokokba telepített ideiglenes medencékben tempózott a világ krémje

Ugyanakkor az olimpiai uszodákat sem sikerült mindig eltalálni: az atlantait épphogy, bár arra azóta sem járt senki, a sydney-i jól sikerült, csak rém messze van, az athéni a többi ottani létesítményhez hasonlóan zúgó kapufa, 10 ezres fix lelátóval, ha időnként kinyitják valami nagyobb versenyre, egy hónap kell, amíg kitakarítják és felfűtik. A pekingiről szóltunk, a londoni pedig a skála másik végén van az athénihez képest – addig vágták a költségeket, hogy amikor az olimpiát követően visszaalakították a végleges méretére, kiderült, hogy jelentősebb viadalok befogadására teljes mértékben alkalmatlan. 2016-ban próbálkoztak egy úszó Eb-vel – 800 jegyet tudtak eladni esténként, a többit vitte a kötelező (médiatribün, tévések, csapatok, VIP). „Miénk Európa legnagyobb élményfürdője” – mondta az akkori brit elnök az angolokra mindig is jellemző fanyar humorral, miközben körbevitt egy kisebb csoportot az Eb előtt. Többen bólogattak, és közben igyekeztek nem hasra esni abban a kábelkötegben, ami a melegítőmedencét és a versenymedencét összekötő folyosó felét foglalta el, miután a tévések nem tudták máshová rakni; merthogy efféle funkcióra nem gondoltak a tervezők.
A Duna Arénában éles kontrasztként nagyjából minden a helyén van, még azután is, hogy a 2017-es lelátóméret nagyjából a 40 százalékára csökkent. Ötezren így is beférnek, ha meg csak a fél medence van használatban, 3500-as kapacitással lehet számolni; így is fel tud forrósodni annyira hangulat, hogy csupán néhány fok hiányozzék ahhoz a ponthoz, amikor elkezd leolvadni a tető. Ehhez csupán annyi kell, hogy a 4×200-as női gyorsváltó folyamatosan az 1-2. helyen menjen, Sárkány Zalán pedig faképnél hagyjon mindenkit, önmaga számára is váratlanul. (Kós Hubertnél is eget verő ricsaj töltötte be a teret, de annyival ment a többiek előtt, hogy a 200 hát elsősorban lélekemelő volt, kevésbé izgalmas.)

Hanem hogy mindenki elkerekedett szemmel járkált a nulladik nap óta, azt elsősorban az uszodába telepített díszletnek köszönhettük. Látványelem akadt már korábbi világversenyeken is, fényjáték, gömbök, lángnyelvek, füst (igaz, a brutális oxigénigény miatt az úszók azt kifejezetten gyűlölik, ha megreked a légtérben) – Lánchíd azonban még nem állt a medence végében. Meg másfajta híd sem. Sem Tower Bridge, sem a Golden Gate, sem a Sóhajok hídja, de még az Eiffel-torony sem, meg a Hofburg sem.

Hogy a résztvevők kapnak mindent, amit lehet, az errefelé évek óta alap. Még a 2006-os Eb-n, a Margitszigeten például ingyen Túró Rudi volt a versenyzőknek – teljes három napig, aztán az edzők szóltak, hogy a szervezők vigyék el a frizsidereket, mert a külföldi úszók két pofára zabálják a számukra teljesen ismeretlen, ám annál ízletesebb desszertet, ami dietetikai szempontból minimum aggályos, pláne húsz perccel a 200 gyors középdöntője előtt.

Vagy említhetnénk Craig Huntert, a világ úszósportjának angol urát – azaz a technikai bizottság nagyszerű vezetője –, aki sokadszorra is közölte, egy dolog, hogy itt milyen flottul megy a versenyszervezés, meg hogy minden helyén van az uszodatérben, viszont a pogácsa, amit naponta kapnak frissen a versenyirodában, az visz mindent, úgyhogy felőle akár az összes vb-t Budapesten lehetne rendezni. (Nem, nem ezért nem zárták ki az óriási országos csúcsot repesztő női vegyes váltót, Komoróczy Lora tényleg feljött a delfinezésből 14.95 méternél az előfutamban.)
Szóval a Lánchidat látva mindenki hanyatt esett a gyönyörtől, és nem véletlenül, mert ilyen, hogy nem csupán látványként, de komplett díszletként jelenjen meg egy város jelképe, mégpedig aktívan, elvégre ezen zajlottak az eredményhirdetések… Ilyen még soha, de tényleg sohasem volt. (2017-re készülve hosszan járták körbe azt a lehetőséget, hogy a Lánchíd legyen maga az óriástoronyugró-létesítmény, ám az alant hömpölygő Duna szintjének kiszámíthatatlansága és a folyó vízminősége okán végül ez abba a kategóriába került, amire azt szokták mondani: működésképtelen elképzelése mindenkinek van.) S hogy az érmeken is megjelenő Lánchíd valóban nyomot hagy, és nem csupán az emlékezetekben, annak alátámasztása gyanánt ott a friss hír, amely szerint a vb férfi legjobbja, a három aranyat nyerő svájci Noe Ponti a hazaérés lendületével tetováltatta magára a hidat.

Ja igen, meg hogy volt itt 30 világcsúcs is, igaz? Mondanám, hogy papírforma, de ha azt veszem, hogy a megelőző hat és fél évben született 33, most meg hat nap alatt 30, akkor azért mégiscsak megemelkednek a szemöldökök. Mivel azonban ez valóban a világ egyik leggyorsabb medencéje – három méter mély, négy oldalán feszített víztükörrel, merthogy a rajtkövek felőli rövid oldalakon is van hely a hullámok elnyelésére –, nagyon mégsem csodálható.

Illetve… Azért csak ne menjünk el a világ vezető úszóportálja, a Swimswam vb-t megelőző elemzése mellett, abban ugyanis azt találták leírni, hogy a medence paraméterei sem rosszak, de igazából a (döntő mértékben magyar) szurkolók játsszák a legnagyobb szerepet az itteni parádézásban. Merthogy, mint fejtegették, „ilyen hangulatot úszóversenyeken csak nagyon ritkán tapasztalni”, és hogy szerintük a tetőt olvasztó szurkolás, a lelátóról áradó irdatlan energiák adnak olyan pluszerőt az úszóknak, hogy azok a legjobbat hozzák ki magukból.
Erről egyébként bármikor megkérdezhetik Pádár Nikolettet, Ugrai Pannát, Molnár Dórát és Ábrahám Minnát, meg persze Sárkány Zalánt (illetve a 2017-ben sosem látott bronzéremig száguldó férfi gyorsváltó tagjait, vagy a 2022-ben újabb kozmikus világrekordot repesztő Milák Kristófot). Ők is azt fogják mondani: még az ő, abszolút az úszásra hangolódott, egyébként mindent és mindenkit kizáró világukba is beszüremlik az őrjöngés, ami a tribünökön kerekedik, mihelyst magyar éremesélyt mutat az eredményjelző.

Vagy ott van Kós Hubert, aki olyasmit csinált, amit úszó még soha. Már nem az arénában, hanem úgy egyáltalán. Hogy valaki a bemutatásnál, a medencetérbe belépve integet vagy magasba emelt karokkal lép be, megszokott. Utána azonban mindenki a ruhalevételbe, sapka-, szemüveg- és rajtgépigazításba temetkezik, vagy csapkodja magát cefetül. Ehhez képest Hubink a 200 hát döntőjén, a rajt előtt nagyjából egy perccel, a vetkezés közepén elkezdte a karjaival hergelni a közönséget, mint egy feljövőben lévő focicsapat játékosa. Megveszekedett futballmániás lévén ez nem meglepő, plusz imádja is játszani (szédületes érzéke van hozzá, csak hát olimpia előtt kénytelen volt moratóriumot tartani, mert ugye egyetlen rossz mozdulat a gyepen, és minden elveszik a vízben) – na de ez mégiscsak egy világbajnokság volt…

Viszont a zsúfolásig telt Duna Arénában, ahová mindenki miatta jött ki. „Hülye lettem volna ezt kihagyni – vigyorgott utóbb. – Tudod, mikor adatik ez meg legközelebb?”

Igaza van, muszáj kiélvezni a helyzetet. És tényleg akkor kell, amikor lehet, elvégre innentől legalább két és fél évet kell kibekkelni, amíg Budapesten elkezdődik a 2027-es olimpiai kvalifikációs vizes világbajnokság.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!