Látvány és nézhetetlenség – Kun Zoltán publicisztikája

Azért is jó az olimpiát nézni reggeltől estig, vagy esetünkben hajnaltól délutánig, mert sok olyan sportággal találkozhat az ember, amelyről korábban nem nagyon hallott. Talán nem mindenki van képben, hogy például a tizenhárom éves japán kislány gördeszkában vagy görkorcsolyában lett-e bajnok, hiszen egy tiniből mindkettőt kinéznénk. Az egyik tv-csatornán olimpiai hegymászásról beszéltek: mivel a Fudzsira még nagymamakorban is könnyedén fel lehet kapaszkodni, gondoltam, ezt a versenyszámot a japánok kiszervezték a Himalájába, de nem, ez inkább sportmászásnak nevezett falmászás lesz, amit kisgyerekes családban otthon is mindenki sokat gyakorolhat. És persze annak is megvan a maga bája, amikor a közösségi médiában szinte anyázásig fajul annak a vitának az eldöntése, hogy tekvandó vagy taek-won-do a sportág hivatalos neve, amelyben Salim Omar ötödik lett.

Tényleg remek a sok-sok új látnivaló, hiszen kétségtelen, egy-két régebbi sportág már nem ugyanazt az élményt nyújtja, mint évtizedekkel ezelőtt. Hogy a televízió mekkora úr, azt jól mutatja az úszódöntők dél­előttre helyezése (gyanítom, sokan vannak, akik órákig számolgatták, hogy a nyavalyában lehet ekkora időeltolódás az uszodában Tokió többi részéhez képest...), hiszen az amerikai NBC képes volt annyit fizetni, hogy a teljes úszóvilág a tényleg abnormálisnak tetsző időponthoz igazodjon. Nálunk az M4 Sport és a Duna mellett öt webes adón lehet teljes ötkarikás őrületbe kerülni, és az Eurosportnál is négy különböző csatornára kapcsolhatunk. Van lehetőség bőven, ami az olimpiafüggő nézőnek tökéletes, mert most már tényleg ő dönti el, melyik sportágat választja.

A nagy kérdés persze, melyik sportág mennyire tudja kiszolgálni a nézőket. Természetesen elfogultak vagyunk sok versenyszámmal az izgalom, a szurkolás miatt, de a NOB számára sajnos nem a magyarok millióinak jókedve a lényeg, hanem a televíziós nézhetőség.

És mi kell a nézőnek?

Mondjuk, hogy értse is, amit lát.

Talán a lesszabállyal a többség tisztában van, arról is sokan hallhattak, hogy ha a labda a félpályáról kerül a kosárba, az három pontot ér, az úszásban pedig az a győztes, aki a leggyorsabban tudja le a távot. Remek. De mi van például az általunk imádott vívásban?

A vívásban, amelyben szereztünk most három érmet, a legsikeresebb sportágunk, és amelynek döntőit nyilván sok százezer honfitársunk követte. Kisebb részük szakértőként a vívókat nézte, a jóval nagyobb pedig laikusként a lámpákat. Hogy hátha éppen az gyullad ki, amelyik nekünk jó, és akkor már csak azt kell kiszurkolni, hogy az elektromosság hitelét a zsűrielnök se kérdőjelezze meg. Csakhogy minden harmadik tus után videózás jött, ami kínos, mert megerősíti a nézőt, hogy nemcsak ő, a kívülálló képtelen helyesen értelmezni a történteket – hanem még a bíró (zsűri) sem. Még nehézkesebbé teszi a helyzetet a három szakág közti különbség, mikor van együttes, a test mely részén ül a találat, és mi az a sokat hallott konvencionális fegyver. Mi, magyarok sem nagyon tudjuk, 38 olimpiai vívóarany után – hogyan várhatnánk el, hogy az igazi fogyasztó (értsd: nagyvilág) is megértse, érdekesnek találja ezt a sportágat? Pedig most tényleg elégedettnek kellene lennünk, hiszen a korábbi csonka olimpiák után visszatért a teljes vívóprogram, de tartok tőle, kell ide még a lobbi, hogy ez hosszú távon így is maradjon.

A cselgánccsal talán éppen az volt a baj, hogy az egyszeri négyévenkénti szurkoló nem tudta, miért jár a koka, a jukó, a vazari (jó, az ippon talán még érthető, a hátára esve nyekkenjen egy nagyot az ellenfél polgártárs). Most kétségkívül egyszerűsödött a szabályrendszer, maradt a vazari és az ippon, meg néha megintik az embert, ha nagyon nem csinál semmit. Így viszont sikerült száműzni egy másik nagyon fontos televíziós elemet: a fordulatot. Mert azt láttuk, hogy a kék és a fehér versenyző kellő szorgalommal rángatta egymást, néha elkezdtek egy-egy akciószerűséget, ha netán valamelyik sikerrel járt, az az esetek óriási többségében már győzelmet jelentett (tudja valaki, hány olimpiai cselgáncsmeccs volt, amelyen a vazarira a másik fél egy ipponnal válaszolt?). És mivel nagyon kicsi a fordítás esélye, mindenki óvatosabb, visszafogottabb volt, nem akart hátrányba kerülni, várt az úgymond aranypontra, ezáltal a négyperces mérkőzés nem is enyhe unalomba fulladt. Szinte már azt is írhatnánk, hogy Tóth Krisztián a cselgáncsban látottakhoz képest elképesztően fordulatos meccsen szerezte meg azt a bronzot – neki két intése is volt, és mielőtt megkapta volna a leléptetést jelentő harmadikat, inkább összehozta a győztes dobást.

Ha már tévé, ne hagyjuk ki a siker újabb összetevőjét: az emberi tényezőt, vagy mondjuk úgy, gyarlóságot. Hogy az is győzhessen, aki az elején kap egy óriási pofont, hiszen az ellenfele is képes arra, hogy hibázzon. Ettől szép a sport. Ha egyfolytában gépeket akarnánk nézni, a mozik napi 24 órában vetítenék a Terminátort – de nem vetítik. Ám ott van a sportlövészet, amelyben már a tízes sem elég tí­zes, mert tovább kell tizedelni, aki meg netán lő egy-két kilencest, annak nem sok esélye marad a jó eredményre. A televízióban a lövészet pláne nézhetetlen – a nyolc (hat, hét, öt...) döntős közül jó esetben is kettőt mutatnak, a lőlapon hirtelen felvillan egy lyuk, meg mellette egy törtszám, amit matekfaktosok gyorsan le is tudnak fordítani, hogy ez akkor most mire elég, a többi versenyző eredményét legfeljebb a kommentátortól tudjuk meg. Igen, 2021-ben, amikor az emberiség piacképes része mindent, de mindent azonnal látni akar a kis személyes kütyüjén.

Ezzel pedig eljutottunk a látványig, ami szintén nem elhanyagolható tényező egy tévés sikersportág esetében. A csapatsportok többsége ilyen szempontból nehezen támadható (talán éppen a vízilabda van hátrányban a víz alatti láthatatlanság miatt), lehet imádni a teniszt, de jó úton jár a triatlon és a tollaslabda is. Berecz Zsombor miatt szeretjük a vitorlázást. Sokkal többet vártam a most bemutatkozó gördeszkázás első felétől, mert körülbelül olyan látványosra sikerült, mint a súlyemelés, ami azért nem feltétlenül dicséret. A BMX-et ilyen szempontból nem érheti kritika, ott azonban a több durva bukás ronthatja a szakág megítélését.

Pusztán élvezeti szempontból így a tekvandó (ne anyázzunk: nem taek-won-do) az egyik személyes kedvenc, mert pörgős, fordulatos, látványos – probléma vele, hogy a kívülállók közül nagyon kevesen tudják, melyik akcióért hány pont is jár. Jól kitalálták a hegyikerékpáros futamokat is: Vas Kata Blanka miatt ez persze pláne érdekes volt nekünk, az esős pálya is hozzátette a plusz élményfaktort, laikusként nézve kicsit hosszúnak tűnik a hatvan-hetven perces verseny. Ha győztest is kellene hirdetni, az a kajakszlalom. A másfél perc egy-egy versenyzőre tökéletes idő, a zubogó mesterséges folyó azonnal ad a nézőnek egy nyaralásfílinget, hibázni a legügyesebbek is tudnak, a szabályok lényegét, a kapuk színét pedig néhány mondatban össze lehet foglalni. Hogy az aktuális érmesek verseny közben valóban felállhatnak a dobogóra, az is jópofának tűnik, bár mondjuk a tetején sokáig szobrozó szlovák fiú aligha nagy örömmel adta át a helyét, amikor az utolsóként rajtoló cseh vetélytársa megelőzte.

Természetesen nehéz kiemelni egy-egy sportágat, hiszen másnak az asztalitenisz, a műugrás vagy a torna adja az igazi szépséget. A legtöbben maguk a versenyzők is úgy érzik, nagyjából jó ez így, ahogy van. Ám nem ők vagy nem az edzők, vezetők döntenek – minden esetben a néző ítél, és ma már egyre kevésbé az európai néző. A NOB törekvése egyértelmű: fiatalos, látványos sportágak behozása az olimpiára, miközben a résztvevők száma jelentősen csökkenjen. Így vagy eljutunk addig, hogy birkózásban, cselgáncsban nyolc sportoló indulhat súlycsoportonként, vagy markánsan kevesebb lesz a nem annyira nézett sportágakban a kiosztható aranyak száma.

És bármennyire szeretünk a gyerkőccel dobálgatni a strandon, azért csak nem kellene lecserélni a kardvívást a frizbire.

Tényleg remek a sok-sok új látnivaló, hiszen kétségtelen, egy-két régebbi sportág már nem ugyanazt az élményt nyújtja, mint évtizedekkel ezelőtt. Hogy a televízió mekkora úr, azt jól mutatja az úszódöntők dél­előttre helyezése (gyanítom, sokan vannak, akik órákig számolgatták, hogy a nyavalyában lehet ekkora időeltolódás az uszodában Tokió többi részéhez képest...), hiszen az amerikai NBC képes volt annyit fizetni, hogy a teljes úszóvilág a tényleg abnormálisnak tetsző időponthoz igazodjon. Nálunk az M4 Sport és a Duna mellett öt webes adón lehet teljes ötkarikás őrületbe kerülni, és az Eurosportnál is négy különböző csatornára kapcsolhatunk. Van lehetőség bőven, ami az olimpiafüggő nézőnek tökéletes, mert most már tényleg ő dönti el, melyik sportágat választja.

A nagy kérdés persze, melyik sportág mennyire tudja kiszolgálni a nézőket. Természetesen elfogultak vagyunk sok versenyszámmal az izgalom, a szurkolás miatt, de a NOB számára sajnos nem a magyarok millióinak jókedve a lényeg, hanem a televíziós nézhetőség.

És mi kell a nézőnek?

Mondjuk, hogy értse is, amit lát.

Talán a lesszabállyal a többség tisztában van, arról is sokan hallhattak, hogy ha a labda a félpályáról kerül a kosárba, az három pontot ér, az úszásban pedig az a győztes, aki a leggyorsabban tudja le a távot. Remek. De mi van például az általunk imádott vívásban?

A vívásban, amelyben szereztünk most három érmet, a legsikeresebb sportágunk, és amelynek döntőit nyilván sok százezer honfitársunk követte. Kisebb részük szakértőként a vívókat nézte, a jóval nagyobb pedig laikusként a lámpákat. Hogy hátha éppen az gyullad ki, amelyik nekünk jó, és akkor már csak azt kell kiszurkolni, hogy az elektromosság hitelét a zsűrielnök se kérdőjelezze meg. Csakhogy minden harmadik tus után videózás jött, ami kínos, mert megerősíti a nézőt, hogy nemcsak ő, a kívülálló képtelen helyesen értelmezni a történteket – hanem még a bíró (zsűri) sem. Még nehézkesebbé teszi a helyzetet a három szakág közti különbség, mikor van együttes, a test mely részén ül a találat, és mi az a sokat hallott konvencionális fegyver. Mi, magyarok sem nagyon tudjuk, 38 olimpiai vívóarany után – hogyan várhatnánk el, hogy az igazi fogyasztó (értsd: nagyvilág) is megértse, érdekesnek találja ezt a sportágat? Pedig most tényleg elégedettnek kellene lennünk, hiszen a korábbi csonka olimpiák után visszatért a teljes vívóprogram, de tartok tőle, kell ide még a lobbi, hogy ez hosszú távon így is maradjon.

A cselgánccsal talán éppen az volt a baj, hogy az egyszeri négyévenkénti szurkoló nem tudta, miért jár a koka, a jukó, a vazari (jó, az ippon talán még érthető, a hátára esve nyekkenjen egy nagyot az ellenfél polgártárs). Most kétségkívül egyszerűsödött a szabályrendszer, maradt a vazari és az ippon, meg néha megintik az embert, ha nagyon nem csinál semmit. Így viszont sikerült száműzni egy másik nagyon fontos televíziós elemet: a fordulatot. Mert azt láttuk, hogy a kék és a fehér versenyző kellő szorgalommal rángatta egymást, néha elkezdtek egy-egy akciószerűséget, ha netán valamelyik sikerrel járt, az az esetek óriási többségében már győzelmet jelentett (tudja valaki, hány olimpiai cselgáncsmeccs volt, amelyen a vazarira a másik fél egy ipponnal válaszolt?). És mivel nagyon kicsi a fordítás esélye, mindenki óvatosabb, visszafogottabb volt, nem akart hátrányba kerülni, várt az úgymond aranypontra, ezáltal a négyperces mérkőzés nem is enyhe unalomba fulladt. Szinte már azt is írhatnánk, hogy Tóth Krisztián a cselgáncsban látottakhoz képest elképesztően fordulatos meccsen szerezte meg azt a bronzot – neki két intése is volt, és mielőtt megkapta volna a leléptetést jelentő harmadikat, inkább összehozta a győztes dobást.

Ha már tévé, ne hagyjuk ki a siker újabb összetevőjét: az emberi tényezőt, vagy mondjuk úgy, gyarlóságot. Hogy az is győzhessen, aki az elején kap egy óriási pofont, hiszen az ellenfele is képes arra, hogy hibázzon. Ettől szép a sport. Ha egyfolytában gépeket akarnánk nézni, a mozik napi 24 órában vetítenék a Terminátort – de nem vetítik. Ám ott van a sportlövészet, amelyben már a tízes sem elég tí­zes, mert tovább kell tizedelni, aki meg netán lő egy-két kilencest, annak nem sok esélye marad a jó eredményre. A televízióban a lövészet pláne nézhetetlen – a nyolc (hat, hét, öt...) döntős közül jó esetben is kettőt mutatnak, a lőlapon hirtelen felvillan egy lyuk, meg mellette egy törtszám, amit matekfaktosok gyorsan le is tudnak fordítani, hogy ez akkor most mire elég, a többi versenyző eredményét legfeljebb a kommentátortól tudjuk meg. Igen, 2021-ben, amikor az emberiség piacképes része mindent, de mindent azonnal látni akar a kis személyes kütyüjén.

Ezzel pedig eljutottunk a látványig, ami szintén nem elhanyagolható tényező egy tévés sikersportág esetében. A csapatsportok többsége ilyen szempontból nehezen támadható (talán éppen a vízilabda van hátrányban a víz alatti láthatatlanság miatt), lehet imádni a teniszt, de jó úton jár a triatlon és a tollaslabda is. Berecz Zsombor miatt szeretjük a vitorlázást. Sokkal többet vártam a most bemutatkozó gördeszkázás első felétől, mert körülbelül olyan látványosra sikerült, mint a súlyemelés, ami azért nem feltétlenül dicséret. A BMX-et ilyen szempontból nem érheti kritika, ott azonban a több durva bukás ronthatja a szakág megítélését.

Pusztán élvezeti szempontból így a tekvandó (ne anyázzunk: nem taek-won-do) az egyik személyes kedvenc, mert pörgős, fordulatos, látványos – probléma vele, hogy a kívülállók közül nagyon kevesen tudják, melyik akcióért hány pont is jár. Jól kitalálták a hegyikerékpáros futamokat is: Vas Kata Blanka miatt ez persze pláne érdekes volt nekünk, az esős pálya is hozzátette a plusz élményfaktort, laikusként nézve kicsit hosszúnak tűnik a hatvan-hetven perces verseny. Ha győztest is kellene hirdetni, az a kajakszlalom. A másfél perc egy-egy versenyzőre tökéletes idő, a zubogó mesterséges folyó azonnal ad a nézőnek egy nyaralásfílinget, hibázni a legügyesebbek is tudnak, a szabályok lényegét, a kapuk színét pedig néhány mondatban össze lehet foglalni. Hogy az aktuális érmesek verseny közben valóban felállhatnak a dobogóra, az is jópofának tűnik, bár mondjuk a tetején sokáig szobrozó szlovák fiú aligha nagy örömmel adta át a helyét, amikor az utolsóként rajtoló cseh vetélytársa megelőzte.

Természetesen nehéz kiemelni egy-egy sportágat, hiszen másnak az asztalitenisz, a műugrás vagy a torna adja az igazi szépséget. A legtöbben maguk a versenyzők is úgy érzik, nagyjából jó ez így, ahogy van. Ám nem ők vagy nem az edzők, vezetők döntenek – minden esetben a néző ítél, és ma már egyre kevésbé az európai néző. A NOB törekvése egyértelmű: fiatalos, látványos sportágak behozása az olimpiára, miközben a résztvevők száma jelentősen csökkenjen. Így vagy eljutunk addig, hogy birkózásban, cselgáncsban nyolc sportoló indulhat súlycsoportonként, vagy markánsan kevesebb lesz a nem annyira nézett sportágakban a kiosztható aranyak száma.

És bármennyire szeretünk a gyerkőccel dobálgatni a strandon, azért csak nem kellene lecserélni a kardvívást a frizbire.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!