Színház

Először a Nem! Nem! Soha! cím jutott eszembe, ha már a szervezők a nemzeti összetartozás napjára időzítették a hivatalos bejelentést, hogy Nagy László visszatér a válogatottba. Nyilván kommunikációs baki, hogy június 4. a legjobb időpont s a Thália Színház a legmegfelelőbb helyszín, hogy a Nagy come back nyilvánosságra kerüljön. Ha véletlen az egybeesés, akkor is benne bujkál az üzenet: tartozzunk össze azon a napon, amikor Trianonra emlékezünk és még Nagy Laci is visszatér. Persze lehet, hogy túlzottan áttételesen értelmezem az időpontok egybeesését, s lehet, hogy szó sincs ilyesmiről, nem előre kigondolt szlogen, hogy az összetartozás napján legyen végre megbékélés a Nagy-ügyben. Csupán a véletlennek tudható be, hogy a magyar történelem legtragikusabb napjának évfordulóján zárul le az utóbbi három esztendő leggusztustalanabb sportsztorija.

A részletek unalomig ismertek, ez most már a végeredmény.

Ha azok szempontjából nézem, akik ezt nyélbe ütötték, valóban lett megbékélés, pontosabban az a pénz, amiért érdemes minden elvet feladni. Már régóta hallatszottak szirénhangok, hogy Naggyal eredményesebb lenne a válogatott. A Nemzeti Sportban meg is írtam, nem az a kérdés, hol van (volt, lesz) Nagy Laci, hanem az, hol van Odüsszeusz. (Aki nem hagyta, hogy embereit s magát a szirének éneke tőrbe csalja.)

Nem ér ennyit a sportág hitele, hogy egy összevissza nyilatkozgató világklasszis visszatérjen a magyar válogatottba, miközben a bejelentés alatt úgy fogja a nemzeti mezt, mintha csak egy gazdag klub dresszét tartaná a kezében. Ám a mozdulatot azért ne írjuk a véletlen számlájára: akik összedobták a lóvét ehhez a tranzakcióhoz, azok szemében ez a hároméves hercehurca nem több, mint egy klubváltás körül kialakult huzavona.

Olyan világban élünk, amikor a pénz szinte majdnem mindent meghatároz. De ne magyarázzuk holmi globalizációs balesettel, embertől független akarattal, hogy a pénz mindenható. Mert mi magunk engedtünk, engedünk utat a pénz mindenhatóságának, s ez minden erkölcsi gátat elsöpör. Lehetett itt papolni, hogy nem szokás így megvezetni a szövetséget, a cselekedet sportszerűtlen a társakkal szemben, mi több a szövetségi kapitányt is kellemetlen helyzetbe hozza. Ez mind nem érdekes, ha van az a pénz, amely minden érdekeltet közvetve, közvetlenül elhallgattat.

Valamilyen szinten áttételesen mindenki felelős, aki ott volt a Thália Színházban, s nyilván elégedettek, hogy Nagyot hazahozták. A főhőst, aki majd az olimpián…

Apropó, olimpia! Nagy László jelenléte miatt nem fogok a kézilabda-válogatott ellen drukkolni – vagy ha úgy jobban tetszik, a közösséget fontosabbnak tartom, mint egy nemtelen lépést –, más kérdés, hogy az egyén és közösség viszonya úgy is megközelíthető, ez a csapat Nagy nélkül harcolta ki a londoni részvételt, s az átlövő nem önhibáján kívül maradt távol a selejtezőtől.

Nekem alapvetően ebben a világban a sport – disszonáns jelenségeivel együtt – még mindig valahol a fair playt jelenti, s a sportszerűség nem csupán az ellenfelek közötti relációban értelmezhető. Nem könnyű bizonyos döntések, események bekövetkeztekor azok jövőbeni kihatásaira következtetni, mégis azt mondom, itt és most valami megtört, s ezen még az sem változtatna, ha Naggyal olimpiai aranyat nyer a válogatott.

Jókora lózunggal írhatnám azt, hogy a Nagy-ügy a kézilabdázás Trianonja, de nem teszem, mert a történelmi tragédia évfordulójához méltatlan a játékos ügye, másrészt remélem, ez az erkölcsi megingás nem vezet a sportág Trianonjához.

Fogjuk fel úgy, hogy színházban vagyunk. És látunk egy gyenge darabot, rossz előadásban.