Levél a kicsi Nadalhoz – Ruszanov András publicisztikája

AZ AUSTRALIAN OPEN ELMÚLTÁVAL a ránk zúduló információ- és impulzuszuhatag hatása alatt állva könnyen a feledés homályába vész egy olyan játékos, aki alig két hónapja „tette le a lantot” és sportága történelmét átíró és meghatározó szereplője volt. Mivel ezentúl nem láthatjuk a tenisz világporondján, nemcsak a megszállott szurkolót, de gyaníthatóan még az átlagembert is óhatatlanul hatalmába keríti a szimpatikus sportoló iránti ­hiányérzet. Olyan gondolatok cikáznak az emberben, amelyek jóval túlmutatnak a jelenen és a jövőbe szóló – kvázi palackba zárt – üzenetként íródnak. Az alábbi is egy ilyen; levél Rafael Nadal kétéves kisfiához, Rafael Juniorhoz.

„Kedves kicsi Rafael!

Mivel még nem ismered a betűket, kérd meg édesanyádat, hogy olvassa fel neked! Amikor e sorokat írom, már a 2025. esztendő első Grand Slam-tornáján is túl vagyunk; ám sem ott, sőt 22 év után először (!) a férfi teniszezők világranglistáján sem találkozhattunk a Nadal névvel. Bizarr, felfoghatatlan érzés, hogy immár végleg a 22-szeres Grand Slam-bajnok nélkül megy tovább a sportág szekere. Tudod, kicsit későn jöttél a világra ahhoz, hogy úgy ismerd édesapádat, ahogy mi, és korodnál fogva sem értheted még, miért nemcsak ő könnyezett tavaly az utolsó meccsét követő búcsúztatón, hanem az egész sportvilág is. Évek múlva egy napon, amikor ezt a levelet majd el is olvasod, szeretném, ha tudnád, mit is jelentett ő nekünk.

Rafa (ahogyan a világ őt nevezi) olyan volt számunkra, mint a hős matador vagy a legbátrabb római gladiátor, csak ő teniszütővel a kezében vonult be az arénába, ahol a viadal első pillanatától az utolsóig pontig szédítő vehemenciával küzdött, mintha az élete lett volna a tét. Mágusként bűvölt el mindannyiszor bennünket, és hogy miként tudott vesztett helyzetből győzni, az még edzőinek, kollégáinak, sőt a legavatottabb szakértőknek is örökre rejtély marad. Őt nem lehetett soha leírni: nemcsak mérkőzések közben jött vissza és fordította a maga javára a kimenetelüket, hanem sérüléshullámokkal tűzdelt karrierje során több ízben majd’ éves kihagyás után is felkapaszkodott a világranglista élére.

Úgy toppant be életünkbe, mintha távoli planétáról fújta volna közénk a szél, holott csupán a hányatott sorsú Baleár-szigetek legnagyobbikáról, Mallorcáról indult hódító útjára. Ifjú titánként macsós külsővel, ujjatlan pólóban lépett színre, kidolgozott izomzatát sem rejtve ment csatába és aratott diadalt. Később érett hadvezérként a jellegzetes logóval díszített fejpánt avagy sapka feltűnése és a »harcmezőn« elhangzott »Vamos!« kiáltások garantálták az aznapra rendelt győztes személyét. Lehetett akár könnyed siker, akár verejtékkel megvívott dicső hadjárat, a lehetetlen, a feladás szavak nem szerepeltek a szótárában. A végsőkig való kitartás és töretlen hittel fűtött elszántság, lankadatlan küzdőszellem és fáradhatatlan munkabírás viszont igen, amelyekkel felvértezve úthengerként, mégis sportszerűen gázolt át ellenfelein, akiknek mindvégig egytől egyig a legnagyobb tisztelettel adózott. Több mint 1300 profi mérkőzésen csodálhattuk egyedi játékstílusát, oktatófilmbe illő lábmunkáját, védjegyévé vált »banántenyereseit«, frusztrálóan tökéletes fonák elütéseit, leheletfinom és mértanian pontos ejtéseit vagy a legváratlanabb helyekről kivitelezett és a szürrealitás határát súroló nyerő megoldásait. Ezeken a találkozókon és még ennél is több edzésen ultramagas hőfokon izzott a levegő, lobogott a tűz, az a semmihez sem hasonlítható szenvedély, amelyre minden teniszező vágyik és amiről minden teniszrajongó emlékezni fog rád. »Sokat tanultunk tőled az évek során az alázatról, a kemény munkáról és ami a legfontosabb, a mindenki iránti tiszteletről. Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki sohasem dobta el az ütőjét dühében, ami hihetetlen« – üzente neki az elmúlt csaknem száz év legjobb brit teniszezője, Andy Murray.

Az út kezdete nem volt tökéletes, hiszen édesapád nagybátyja, Toni anno született jobbkezes apukádból könnyek és verejték közepette a világ valaha élt legjobb balkezes játékosát faragta. Míg a tréningek végén a többi tanítvány már rég az otthon melegét élvezte, ő eleinte kényszerből, majd később már önként tovább maradt az edzéseken, amelyek után minden labdát összeszedve és a pályákat letakarítva ment el. Bár eszményi gömbérzékkel áldotta meg a sors, hiszen a golftól a futballig minden »hangszeren« hibátlanul muzsikált, mégis a belső tűz és motiváltság azt mondatta vele: örökké tanulni kell. Ahogyan angoltudását az interjúknál, a teniszben is mindent tökélyre fejlesztett: a füves és kemény pályás játékát, tréningjeit, a szerváját, a látszólag védekező pozícióból felépített támadásait. Nem volt született őstehetség, hanem azzá vált Toni, majd később barátja, a korábbi szintén remek játékos, Carlos Moya segédletével és a maga áldozatot nem kímélő önsanyargató gyakorlásai által, amikor szüntelen tanulásvággyal képes volt egy mozdulatot akár több ezerszer megismételni, csak hogy mindenkinél jobb legyen.

Aki minden sérülés, kényszerű kihagyás ellenére képes volt megújulva, dicsőségesen visszatérni, arra a zseniális jelző a minimum, ami illik. Atyád 2004-ben amolyan daliás hercegként, és mint elég hamar kiderült, trónkövetelőként tűnt fel, mondhatni a semmiből az akkori »király«, egy bizonyos Roger Federer nevével fémjelzett korszakban három röpke esztendő sem telt bele, és valamennyi borításon nemcsak az útját állta, de megfosztotta trónjától, és még meg is ríkatta – több alkalommal is – Svájc emblematikus hősét. Ideális ellenpólusa volt (nem csak bal keze miatt) az eleganciát a csillagos égig emelő ellenfelének, majd később barátjának. Az évszázad mérkőzését is ők vívták, 2008-ban a wimbledoni döntőben, amely apukád győzelmével ért véget, méltó zárása volt a centerpálya tető nélküli történetének.

Rafa varázsszerű kisugárzása ellenére sikerei csúcsán is végtelenül szerény maradt, olyan, akit nem lehetett nem kedvelni. Elmaradhatatlan palackállítgatásai és babonás ruhaigazításai is hiányozni fognak. Aurája mágnesként vonzotta a tekinteteket, akárhol is játszott. S persze ő volt az, akit minden nő haza akart vinni, legalábbis bemutatni az édesanyjának. Mindezek ellenére sohasem adott témát a bulvárlapoknak, hiszen már elég korán anyukád mellett tette le a garast, akivel vállvetve kitartottak egymás mellett.

Mekkora nagyság az, akinek már életében szobrot emelnek, aki a legtöbb (4) Grand Slamen diadalmaskodott úgy, hogy nem vesztett egyetlen ­játszmát sem, aki sorozatban 81 mérkőzést nyert meg salakon (a legtöbb egy adott borításon az open érában), aki rekordszámú, 23 mérkőzésen bizonyult jobbnak az aktuális világelsőknél, és aki veretlen maradt a 14 Roland Garros-döntőjében?! Édesapád bajnok és példakép lett, aki nekünk, magyaroknak is hagyott emléket örökbe: Fucsovics Márton még unokáinak is azzal büszkélkedhet, hogy Rafael Nadal utolsó egyéni győztes meccsén, a párizsi olimpián ő állt a háló másik oldalán.

Emberi nagysága talán még csodálatos eredményein is túlnőtt: nem reklamált, hogy az ATP-világbajnokságot sohasem rendezték salakon; elsőként sietett szeretett hazája segítségére, ha az élet megkívánta, például árvízi mentés során; mindig szívesen adott autogramot, és volt egy jó szava mindenkihez. Teste és sérülései által kényszerítve azzal a tudattal is meg tudott barátkozni, hogy 2024-ben, pályafutása utolsó esztendejében a Philippe Chatrier-pályán Párizsban, a GS-viadalon és az olimpián háromszor kapott ki két hónap alatt, annyiszor, mint előtte húsz év során összesen a Roland Garroson. Ő volt az is, aki sérülten is vállalta a játékot Federer búcsúmérkőzésén, ahol kéz a kézben, sírva tisztelegtek egymásnak. A svájci nem maradt adósa, Rafa utolsó meccse előtt olyan szívbe markoló üzenetet küldött, melynek olvastán nemcsak az olvasója érzékenyült el: »Szeretném, ha tudnád, hogy a régi barátod mindig szurkolni fog neked, és mindig ugyanazzal az elánnal, mint eddig.«

Kedves kicsi Rafa! Édesapád két évtizedig a mienk volt, köszönjük az élményt, de most már átengedjük neked, végérvényesen a tied! Szeretném, hogy tudd, mennyire szerencsés vagy!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!