Vége a bőséges éveknek – Moncz Attila publicisztikája

A HÉTVÉGÉN a Holmenkollenen zajló sílövő világkupaversenyt követően visszavonul a háromszoros olimpiai és 12-szeres világbajnok, egyszeres összetett vk-győztes Tarjei Bö. Egyes sportágakban ilyen eredménysorra adott esetben egész éves visszavonuló körutat lehet szervezni, az utolsó versenyhétvégét pedig egy az egyben a búcsúzó hősnek illik szentelni. Tarjei lelépésére viszont az alapesetben megérdemeltnél kevesebben kíváncsiak. Ráadásul az okot családon belül kell keresni, a nála öt évvel fiatalabb testvér személyében. Merthogy az északi sportok Mekkájában ugyanezen a hétvégén fejezi be a versenyzést az ötszörös olimpiai és 23-szoros világbajnok, ötszörös összetett világkupagyőztes Johannes Thingnes Bö is. Minden idők talán legjobb biatlonosa. Nem okvetlenül a számok alapján, hiszen Ole Einar Björndalen például több (nyolc) olimpiai bajnoki címmel büszkélkedhet és több versenyt is nyert meg, míg Martin Fourcade többször (hét) diadalmaskodott az összetettben, Bö „csak” a világbajnoki aranyak tekintetében csúcstartó.

Ugyanakkor abban biztosan rekorderek ők ketten, hogy testvérpár ilyen hosszú ideig (mindketten több mint egy évtizede tagjai a világ egyik legjobb válogatottjának tartott norvég keretnek) ilyen mértékben egyetlen sportágban sem dominált. Akadt persze rengeteg ismert testvérduó. Az vitathatatlan, hogy a világra a legnagyobb hatással a két Robinson, az atlétikában 1936-ban Berlinben 200 méteres síkfutásban Jesse Owens mögött olimpiai ezüstérmes Mack, valamint a baseballban a színes bőrűekkel szembeni korlátot ledöntő Jackie volt, de az ő tetteiket (főleg ugyebár Jackie esetében!) nem csupán sportszakmai, hanem politikai aspektusból is vizsgálni kell. Jack és Bobby Charlton nyert közösen labdarúgó világbajnoki címet, Peyton és Eli Manning is diadalmaskodott az amerikai futballisták legfontosabb eseményén, a Super Bowlon, Vitalij és Vladimir Klicsko derekát is ékesítette ökölvívásban profi nehézsúlyú vb-öv, de összesen 35 világbajnoki címmel egyetlen testvérpár sem büszkélkedhet.

Úgy meg különösen nem, hogy Johannes számára sokáig a báty jelentette a követendő mintát, aztán meg az első számú legyőzendő riválist. „A jó párharcokat szereti az ember. És a legjobbakat Tarjei-jel vívtam. Ezek pályafutásom legszebb emlékei” – idézte fel egyszer a fiatalabb Bö testvér. Azt viszont nem tagadta, a legnagyobb meccsei Martin Fourcade-dal zajlottak. Nem nagyon beszélgettek egymással, viszont talán egyetlen verseny után sem mulasztották el a barátságos kézfogást. Valahogy így is lehet, igen.

Johannes lelépésével a sportág az arcát veszíti el. Amikor 2018-ban Björndalen nyugdíjba ment, Fourcade még volt, a Bö testvérek pedig közelítettek a zenit felé. Amikor a francia is kiszállt a ringlispilből, Johannes már nyerőautomata volt. Most, amikor a két norvég ikon lelép, ugyan Sturla Holm Laegreid személyében már van egy gyakorlatilag kijelölt utód (meg ott van mögötte a bivalyerős norvég állomány, valamint a Eric Perrot, Emilien Jacquelin és Quentin Fillon Maillet fémjelezte francia gárda), de a csúcson nem lesz őrségváltás. Igazából ugyanis senki sem volt felkészülve arra, hogy már most keresni kell a király utódát. Az oké, hogy Tarjei jelezte, a 2026-os olimpiánál tovább semmiképpen sem tervez, de inkább még egy évvel korábban visszavonul, fivére esetében a lombardiai játékok csak a minimumot jelentették, az ő esetében senki sem merte elvetni még a 2030-as francia túrát sem. Aztán eljött 2025. január 18., 12:09, és a ruhpoldingi (a sportág németországi fellegvára) sajtóközpontban folytak a könnyek. Amiről addig a főhősön kívül csak a tesó tudott, a nagyvilág számára is világos lett. Főképp a karácsonyi ünnepek alatt a hozzátartozókkal folytatott beszélgetései eredményeképp hetek múlva Oslo mellett minden véget ér. Sírt Johannes, sírt a teremben lévők többsége és szinte senki sem mulasztotta el, hogy a közösségi médiában méltóképp tisztelegjen előtte.

Még akkor is, ha ez a búcsú – különösen a 42 éves korában még világbajnoki címet szerző Björndalen szerint – korainak tűnik, illetve a „maradóknak” mostantól több esélyük lesz nyerni. De kívülről mindig könnyebb okosnak lenni. Az élethelyzet és az emberi felfogás kombinációja mindig egyedi, így senki sem tudhatja, mennyit vett ki belőle több mint évtizednyi élsport, ahogyan ő sem tudhatja, hogy például mi, újságírók mikor, mekkora kedvvel püföljük éppen a klaviatúránkat, illetve meddig akarjuk ezt még csinálni. „Már nincs bennem annyi, hogy ezt még egy évig folytassam – fogalmazott. – Tőled és a körülötted lévőkből nagyon sokat vesz el, ha első akarsz maradni a sportágadban. Tudom, hogy még ennél is többször nyerhettem volna, mert hihetetlen tehetséget kaptam. Szinte edzenem sem kellett, hogy a világ legjobbja legyek.”

Hat évig tudta sikeresen ötvözni a sportot és a magánéletet, de ahogy bővült a család (ma már két gyereket nevelnek a feleségével), úgy lettek egyre hosszabbak és nehezebbek a nyári edzőtáborok. Mert bár az alapozás során nem a biatlonban kell a legnagyobb súlyokkal dolgozni, de az egyik legunalmasabb felkészülés alighanem itt zajlik. Futás, (hegy)mászás, esetleg (hegy)mászás, futás, néhány lövészettel kombinálva. „Amikor az embernek már családja van, a következő világkupapontok nem is olyan fontosak” – jegyezte meg Bö. Az utolsó nagy célja egyébként az volt, hogy hatodszor is megnyerje az összetettet, de azzal, hogy a legutóbbi, pokljukai hétvége versenyeit betegség miatt kihagyta (ott volt a helyszínen, de inkább nem kockáztatott, hanem hazautazott – ez is azért mutatja az értékrendjében lezajlott változásokat), gyakorlatilag Laegreidnek ajándékozta a diadalt. Ilyen szinten 104 pontos hátrányt három futam alatt csak elméletileg lehet ledolgozni, a valóságban nem. De igazából már ez is mindegy neki. Tízezrek lesznek ott a Holmenkollenen, főképp azért, hogy búcsút vegyenek tőle, illetve megajándékozzák még párszor az egyik kedvenc élményével.

„Egyedül állsz a lőállásban, az első lövés előtt teljes a csend, talán az egész stadion hallja a lélegzeted. Aztán találsz, egy pillanatra körülnézel és látod, hogy harmincezren ünnepelnek – ez a legjobb az egészben” – árulta el egyszer a versenyek alatti kedvenc pillanatát. De arra is volt felelete, mi történik akkor, ha a lövés sikertelen: „Akkor jön egy kis pánik, de mindig van egy kis idő összeszedni magad. Ha csak egy-két másodperc is. Viszont nem szabad a már elrontott próbálkozásra gondolni, azt már elszúrtad, az már elment. A következőre kell figyelni.” A lövészet kezdetben egyébként a gyengébb pontja volt, futásban mindig is egy másik bolygóról érkezett versenyzőnek tűnt. Utóbbi miatt alakultak át egyébként a mezőny lövési szokásai is, hiszen tudta mindenki, ha meg akarja verni Johannest, akkor a lövészetben kell rajta fogást találni. Ott kellett időt nyerni, ami sokkal kockázatosabb és gyorsabb sorozatokat eredményezett. Ennek megfelelően ma már olykor vadnyugati pisztolypárbajra hajazó jelenetek zajlanak a lőállásban… Csak így lehetett, illetve három napig még lehet vele lépést tartani. Hiszen a sífutó tempójára jellemző, hogy 2023-ban Oberhofban úgy nyerte meg az egyéni indításos számot, hogy 11-es rajtszámmal indulva szó szerint elsőként suhant át a célvonalon. Félperces különbséggel indultak az előtte lévők…

Abszolút igaz volt rá egyik kedvenc mondása: „Talán meg lehet tanulni, hogyan lehet valaki bajnok. De bajnoknak általában születni kell.” És egy bajnok úgy távozik, ahogyan ő teszi vasárnap.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!