Válogatott: most kell megmutatni!

Dunát lehet rekeszteni azokkal a kifogásokkal, amelyekkel egy-egy vereség után a labdarúgók a világ minden táján magyarázni szokták a bizonyítványt. (Rossz talaj, nagy meleg, nagy hideg, hülye bíró, hülye kapufa stb., stb.)

Mivel most olyan válogatott meccsek előtt állunk, amelyeken a mieink az Európa-bajnoki felkészülés utolsó mérkőzéseit vívó csapatok ellen lépnek pályára, nézzük át az erre a speciális helyzetre kidolgozott magyar futballistakifogást! Őszintén remélem, hogy az eredmény miatt eleve nem lesz szükség az alkalmazására; valamint hogy akkor sem hozakodnak elő vele az illetékesek, ha a meccsek – ne adj’ isten – mégsem alakulnak jól. Ha pedig mégis ezt kell majd hallgatnunk, akkor én most szólok előre: ne tessék hinni nekik…

Nagy tornák előtti barátságos válogatott találkozókon elszenvedett vereség után tehát gyakran visszatérő magyarázkodás volt a múltban, hogy amíg az Eb-re vagy vb-re készülő ellenfél „fel volt pörögve”, addig nálunk a szezon végén már „leeresztettek” a játékosok. Ez utóbbi, mármint a szezon végi kötelező leeresztés olyannyira beleivódott a magyar futballkultúrába, hogy a válogatott vezetői az utóbbi időben már nem is mernek tétmeccset lekötni erre az időszakra, vagy legfeljebb csak miniállamok ellen… A fenti érvelésre kiváló példa volt a legutóbbi nagy torna, a 2010-es világbajnokság előtti magyar–német, illetve holland–magyar összecsapás, amikor a mieink lélektelen játékára ez a szokásos magyarázat jött. Többen azt is hozzátették, hogy „hiba volt lekötni” azt a két találkozót.

Vajon milyen futballista az olyan, akit egy németek és egy hollandok elleni válogatott meccs nem motivál? Ha a magyar labdarúgók minden héten ilyen klasszikusok ellen lépnének pályára, még csak-csak értené ezt az ember, de hát ők általában nem ilyen klasszisok ellen lépnek pályára, már ha egyáltalán pályára lépnek… (És akkor még nem a címeres mez tiszteletéről vagy hasonló eszmei dolgokról beszéltem, hanem a játékosok jól felfogott egyéni érdekeiről: mikor tudnák jobban eladni magukat vagy tapasztalatot gyűjteni, mint az ilyen mérkőzéseken?)

De lássunk egy-két régebbi példát is a „rosszul lekötött, Eb/vb előtti meccs” fogalmának értelmetlenségére.

1978-ban az argentínai világbajnokság előtt az utolsó felkészülési erőpróbáját a tornáról lemaradó Angliával játszotta a magyar csapat. (Fiatalok kedvéért: igen, akkor még elképzelhető volt, hogy egy tornára a mi válogatottunk kijut, az angol pedig nem.) Aki nem ismerné, vagy nem emlékezne az eredményre: súlyos zakó lett a történet vége. Akkor szinte szóról szóra ugyanaz volt a kifogás, mint 2010-ben, csak más szereposztásban: „hiba volt lekötni a meccset”, mert az angolok felszabadultan játszhattak, mi viszont fejben már a vb-re koncentráltunk. Mintha a magyar futballistának semmi sem lenne jó: ha vb-re készül, az a baj, ha nem, az a baj.

Ugorjunk is 2004-re, amikor a portugáliai Eb-re melegítő németek választottak bennünket (és Lothar Matthäust) edzőpartnernek. A szereplést több magyar játékos is lemondta, hasonló okokból, mint amire a „hiba volt lekötni a meccset” mozgalom élharcosai hivatkoztak – azok viszont, akik pályára léptek, nemcsak becsülettel helytálltak, de a korszak egyik legnagyobb bravúrját végrehajtva még le is győzték az ellenfelet. Ott és akkor senkit sem zavart, hogy a németeknek már pörögniük kell az Eb előtt, nekünk pedig le kell eresztenünk a szezon végén. (A személyes ambíciókra pedig tökéletes példa Torghelle Sándor, aki azon a meccsen adta el magát külföldre, évekre.)

És akkor most vissza a jelenbe.

Nem véletlen, hogy ezt a bejegyzést nem a 2010-es találkozók után írtam meg, hanem most: akkor nem akartam beállni a válogatottat szapulók sorába, és főleg nem a várható MLSZ-elnök-, és ebből fakadó szövetségikapitány-váltás előtt nem akartam egy utolsót rúgni a távozó holland szakvezetőbe a csapatán keresztül. A csere óta azonban sokan sokszor elmondták már, hogy Egervári Sándor válogatottja milyen sokban különbözik a korábbiaktól, főleg szellemiségében. (Abban tud leginkább különbözni, hiszen a keret zöme javarészt ugyanazokból áll, akik 2010-ben is játszottak)

Az előző selejtezősorozat után is van még számtalan módja annak, hogy erről a szellemiségről újfent megbizonyosodjunk: a legfontosabbak természetesen mindig a tétmeccsek voltak és lesznek, de egy apró, ám annál beszédesebb jelzést a csehek és az írek elleni találkozókon mutatott játék, valamint az azt követő kommunikáció is ad majd nekünk. A szurkolók a lélektelenséget nem viselik el, a „rosszul lekötött” mérkőzéssel való magyarázkodás pedig még inkább elfogadhatatlan.

Nagyon bízom benne, hogy a válogatott ezt a próbát is kiállja, megmutatva, hogy felkészült az ennél jóval nagyobb kihívásokra is.