Mi a baj a szaúdiak pénzével?

Nekem ugyanis alapvetően semmi gondom sincs azzal a kétségkívül erőszakos nyomulással, amelyet a szaúdi futballklubok az európai játékospiacon művelnek.

Mindig is voltak klubok, amelyek felvásárolták mások játékosait, nyilván ez a kilencvenes évektől lett igazán látványos, amikor a futballba áramló pénzek jelentősen megnövekedtek. Csinált ilyet a Manchester United, a Real Madrid, a Bayern München és mások, aztán jött a Chelsea, meg jött a szintén „arab” Manchester City és Paris Saint-Germain – közgazdászként én nem nagyon látom a különbséget, a pénznek nincs szaga. Lehet magyarázni, hogy a „tradicionális” klubok a futballból szerzett bevételeiket költik játékosokra, de egyrészt ez sem mindig igaz, másrészt ha a labdarúgásra iparágként, gazdasági vállalkozásként tekintünk – márpedig én ezen a szinten úgy tekintek rá –, akkor új vállalkozások miért ne fektethetnének be külső tőkét az üzletükbe azért, hogy fejlesszék azt?

Sokan félnek attól, hogy milyen hatással lesz ez az európai futballra – szerintem szinte semmilyennel. Akik elmentek, azok nem fognak hiányozni a Bajnokok Ligájából és a topligákból, lesznek helyettük mások. Jellemzően kiöregedett, pályafutásuk zenitjén túl járó és/vagy a motivációjukat szemlátomást teljesen elvesztett játékosokról beszélünk, akik a távozásukkal csak helyet csinálnak a fiataloknak. Személy szerint sajnálom, hogy nem látom Cristiano Ronaldót, Benzemát vagy Neymart (mert azért a szaúdi ligát nem fogom nézni miattuk), meg persze az Amerikába távozott Messit sem, de az európai futballnak már nem rájuk, hanem Haalandra, Mbappéra és persze Szoboszlaira van szüksége, ők pedig itt vannak. Az európai labdarúgás sokkal erősebb, sokkal szélesebb alapokon áll annál, semmint hogy pár tucat játékos távozása megrengesse – szinte kimeríthetetlen belső és külső utánpótlással rendelkezik.

Azt se felejtsük el, hogy ezek a transzferek az európai kluboknak is friss tőkét biztosítanak, amelyet új játékosokra és/vagy a működésük egészségesebbé tételére tudnak fordítani. Amikor Neymart 222 millióért megvette a PSG, ezt sokan a futball halálának tartották, de ebből a pénzből a Barcelona megvette többek közt Coutinhót a Liverpooltól (nem sokra mentek vele), a Liverpool pedig abból a pénzből Alissont és Van Dijket – így jöhetett létre az a klubtörténelembe bevonult csapat, amely megnyerte a BL-t és 30 év után a Premier League-et. Ugyanilyen történetek most is íródhatnak, ha a klubok jól forgatják a Szaúd-Arábiából kapott pénzt.

Engem még az sem zavarna, ha a szaúdi bajnok szabadkártyát kapna az európai Bajnokok Ligájába. Sok vizet valószínűleg nem zavarnának, az egyenes kiesés szakaszba valószínűleg úgysem jutnának be, és így legalább el is dőlhetne az a kérdés, hogy mekkora szakmai értéket képviselnek a szaúdi csapatok – de legalább még egy kicsit láthatnánk a fenti játékosokat itt, Európában is. A 36-os főtáblán simán elférne egy szaúdi csapat, ettől egyébként még a magyar bajnok bejutási esélyei sem csökkennének jelentősen (sokat persze már nem is tudnak csökkeni ezek az esélyek, mert annyira beszűkültek a selejtezős utak). De ebbe azért ne éljük bele magunkat, az UEFA eddigi hozzáállása alapján elég valószínűtlen ez a fejlemény, de nyilván van az a pénz, ami ezt megoldja.

De ha már a szaúdi liga szakmai értéke felmerült: azt akár rövid időn belül el tudják érni, hogy Európán kívül ők legyenek a legerősebbek és marketingszempontból is a legértékesebbek (előbbiben a brazil bajnokság, utóbbiban az MLS lehet a fő rivális). Ezeknek a tengerentúli ligáknak valóban komoly fejtörést okozhat a szaúdi előretörés. De csak nekik. Az európai topligák érinthetetlenek, a mögöttük lévő bajnokságok (mint a portugál, a holland és a többi) szintje lehet legfeljebb elérhető, de azok meg jellemzően lokális piacokon működnek, kevésbé érinti őket egy ázsiai rivális. Hiába emelkedett azonban márisa legjobb tízbea szaúdi liga a játékosok piaci értéke alapján – ahhoz, hogy mindez valódi, fenntartható értéknövekedést hozzon, szükséges a bajnokság alapjainak erősítése is, vagyis olyan utánpótlásrendszer kialakítása, amely képes kitermelni azokat a játékosokat, akik át tudják venni Ronaldóék helyét.

Van persze még egy morális oldala ennek a történetnek: az egész szaúdi projekt triviális célja az, hogy népszerűsítse az országot – ami jól látszik például a brazil-portugál Otáviót bemutatóvideóból–, és ez egyben a szaúdi diktatórikus királyság emberjogi és egyéb problémáinak elrejtését, legitimálását is jelenti. Hogy Neymar és társai hogyan számolnak el magukban mindezzel, és persze úgy általában azzal, hogy a szaúdi király udvari bohócaként folytassák vagy éppen fejezzék be a karrierjüket, az legyen az ő problémájuk. A szurkolóknak ez rendszerint jobban fáj – de igazoltak már sztárok Kínába, Oroszországba, Katarba, és ezek az országok megrendezték már az összes nagy sporteseményt is az elmúlt másfél évtizedben. Ezek után nehéz lenne meghúzni egy vonalat, hogy hova szabad szerződnie lelkiismereti alapon egy futballistának és hova nem. (Észak-Korea egyelőre a hazai játékosokra épít.)

Tanulság? Ha valakinek nem tetszenek a szaúdiak, ne foglalkozzon velük. A futball meg köszöni, jól van.