Társasági adó: a magyar sport új kihívása

A kiemelt csapatsportágak (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda és jégkorong) támogatását célzó társaságiadó-kedvezmény vitán felül a legnagyobb jelentőségű sporttámogatási csomag lehet a rendszerváltás óta.

A magyar(országi) vállalatok – nagyon kevés kivétellel – eddig nem tekintették a magyar sportot megfelelő kommunikációs eszköznek, ezért kevesebbet költöttek sportszponzorációra, mint más országokban; különösen igaz ez a honi labdarúgásra, amely még mindig a legnépszerűbb és legtöbb embert megmozgató sportág idehaza. Ez a helyzet az új törvénnyel alaposan megváltozik, mivel a cégek immár nem a nyereségük, hanem a befizetendő adójuk terhére vállalhatják a támogatást, így jelentősen megnőhetnek a sportba áramló összegek.

Bár a pénz a vállalatoktól érkezik, lényegében közvetett állami támogatásról van szó, hiszen a befolyó összegeket az államkincstártól vonják el – az elosztás azonban a közvetlen állami támogatásokkal ellentétben decentralizált, mert a cégek maguk döntenek erről. Ez egyben azt is jelenti, hogy a döntésekben a szakmai érveket könnyen felülírhatják a személyes kapcsolatok, különösen mivel – a szponzorációval ellentétben – a vállalatvezetőknek már nem kell mindenáron figyelembe venniük a marketingszempontokat.

Az EU által jóváhagyott szándék szerint az utánpótlás és a létesítmények fejlesztése, fenntartása támogatható elsősorban, de az így megjelenő pluszforrásból bizonyos mértékig a hivatásos sport is részesülni fog, még ha a felhasználás szigorú ellenőrzés alá esik is. Amennyivel kevesebbet kell költeniük például a kluboknak a két támogatott területre, annyival többet költhetnek a hivatásos sportolóik bérezésére, egyéb körülményeik javítására, marketingre stb. Nem valószínű, hogy az utóbbiakra fordított összegek változatlanok maradnának az adókedvezmény révén befolyó támogatások után is.

Felvetődhet a kérdés: miért csak ez az öt sportág kap ilyen segítséget?

Az olimpiák magyar „sikersportágai” közvetlen állami támogatáshoz jutnak a Magyar Olimpiai Bizottság révén egycsatornássá tett finanszírozáson keresztül, a magáncégeket viszont olyan sportágakért mozgósítják, amelyek önmagukban is vonzóak lehetnek számukra. Itt már nem az olimpiai aranyak száma a fontos, hanem az, hogy hány embert tud egy sportág aktív és passzív módon bevonni a sport hétköznapjaiba.

A fenti kiemelt csapatsportágak egyértelműen a legalkalmasabbak arra, hogy felszívják a sportolni vágyó fiatalokat, valamint a nézőtérre (de legalább a tv-készülékek elé) vonzzák a sportrajongókat – a sportágak játékossága, élvezetessége, egyenletes és rendszeres versenynaptára biztosítja mindezt. Ha tehát az a cél, hogy minél több gyerek sportoljon (lásd még: mindennapi testnevelésóra), illetve hogy a sport a kulturális élet részévé váljon, akkor ez helyes út. Ezeket a szerepeket a hagyományos magyar egyéni sikersportágak, vagyis a kajak-kenu, öttusa, vívás stb. nem tudják betölteni, a fentiekkel ellentétes karakterisztikájuk, és nem utolsósorban technikai igényeik miatt.

Tény, hogy a nemzet önbecsülését, büszkeségét nagyban segítik az olimpiai aranyak – de csak négyévente egyszer. A csapatsportágakban azonban egy-egy aranyéremnél szakmai szempontból lényegesen kisebb nemzetközi siker is többet érhet a magyar közvélemény számára: a labdarúgó-válogatott szereplése ékes bizonyítékát nyújtja ennek, gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha a nemzeti együttes minden évben egy-egy veretesebb győzelmet aratna komoly ellenféllel szemben.

A kormányzati szándék összességében nemes, a sportszférának pedig tudnia kell ezzel a lehetőséggel élni, és nem visszaélni. A kezdeményezés akkor lesz sikeres, ha néhány éven belül érezhetően nő a sportoló gyerekek és felnőttek száma, illetve gyarapodik a sportot nyomon követő nézősereg is. Ha azonban az adóforintok ilyen eredmény nélkül folynak el a sportszféra eresztékein, akkor az már nemcsak a sportegyesületek és sportszervezetek, hanem a döntéshozók felelőssége is lesz.