Az érinthetetlen – Csinta Samu publicisztikája

ÁLTALÁBAN a nagy kerek évfordulókat szokták pirossal jelölni, életrajzzal, sztorikkal fűszerezni, Diego Simeone esetében mégis az erősen vitatott vendégtizenegyes után 1–1-gyel végződő szombat esti Real–Atlético madridi derbi szolgáltatott ünneplendő eseménnyel. Nevezetesen, hogy az argentin szakember 501. alkalommal ült bajnoki mérkőzésen az Atlético kispadján – bár ez inkább csak rutinos szófordulat, az üldögélés egyáltalán nem jellemző rá. Ezzel csak kilencedik a La Liga-ranglistán – az első három helyet spanyol trénerek foglalják el: a több klubnál is megforduló Luis Aragonés (756 mérkőzés 1974 és 2004 között), Javier Irureta (612, 1988–2008) és az évei nagy többségét a Real élén töltő Miguel Munoz (608, 1959–1982) –, a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó nemzetközi szervezet, az IFFHS kimutatása szerint viszont az 54 éves Simeone toronymagas listavezető két, cseppet sem elhanyagolható tekintetben. Ebből az egyik, hogy az 501 meccséből 306 volt győztes, a második Munoz 280 nyertes találkozóval köszönt el, míg holtversenyben harmadik a La Ligában ma is aktív chilei Manuel Pellegrini (Betis) és spanyol Ernesto Valverde (Athletic Bilbao) egyaránt 239 sikeres találkozóval.

Ami viszont igazán imponáló, a mai csúcsfutballban egyenesen példa nélküli: Simeone több mint 13 esztendeje irányítja az Atléticót. Játékos-pályafutása argentínai befejezése, edzői pályájának szülőhazájában töltött első négy éve után néhány hónapra az olasz Cataniához szerződött, de 2011. december 23-án már sajtótájékoztatón jelentették be, hogy ő lesz az Atlético Madrid vezetőedzője, miután elődje, Gregorio Manzano „nem élte túl”, hogy a Király-kupa nyolcaddöntőjébe jutásért vívott párharcban csapata alulmaradt a harmadosztályú Albacetével szemben. Innen indult a számláló, amely momentán 501-nél tart. Az 500-as mérföldkő február elsején kínálta magát, a Mallorca elleni, 2–0-s hazai meccs azonban még nem gyújtotta meg a petárdákat. Annál inkább az egy héttel később játszott madridi rangadó, ami látatlanban is alkalmasabbnak tetszhetett az ünneplésre.

Diego Simeone 13 évvel ezelőtt 2013-ig írt alá a spanyol klubnál, ami abszolút illeszkedett a szabványok közé az európai porondon gyakorlatilag akkor bemutatkozó 41 éves szakember esetében. Még akkor is, ha az aktív játéktól 106-szoros válogatottként 2006-ban visszavonuló Simeone gyakorlatilag hazaérkezett, hiszen előzetesen játékosként éppen az Atléticónál töltötte a leghosszabb időt, 134 alkalommal lépett pályára a hagyományosan piros-fehér csíkos mezű, „matracosoknak” becézett együttesben. Sőt, nagy szerepet vállalt a klub első igazi sikerkorszakában, története során vele duplázott először az Atlético, miután megnyerte a bajnokságot és a kupát is. Csoda-e, ha a Manzanares partján a játékos Simeonét is mindmáig Istenként tisztelik.

A legendák életben tartását ma nagyban segíti – lebontásukban is hatékonyan képes közreműködni – a videóemlékezet, így aztán aránylag könnyen ellenőrizni tudtam, miért is nem őrzöm Simeonéról a klasszikus dél-amerikai futballzseni képét. Bár messze nem tartozott a „bérgyilkosok” kategóriájába, a pályán az a fajta szúrós, kellemetlen ember volt, akinek a puszta közelléte is fájt az ellenfélnek. Az argentin sajtó gyakran jellemezte úgy, mint aki „kést hord a fogai között”, összességében viszont minden edzőnek főnyeremény a játékhoz hatalmas alázattal viszonyuló futballista, aki közben a labdával is mindent tud.

Némi túlzással akár egyetlen, évekkel később is nagy nyilvánosságot kapó párharcba bele lehetne sűríteni a játékosfilozófiáját. Az 1998-as világbajnokság nyolcaddöntőjében játszott Anglia–Argentína mérkőzés 47. percében Diego gyorsvonatként érkezve gázolta el hátulról az éppen átadásra váró David Beckhamet. Az ütközés látványába a nézők is belejajdultak, de az angol mozgásából ítélve különösebb következmény nélkül maradt volna – ha Simeone nem kezdi lapogatni a hátát, aztán nem túr Beckham hajába. Egy másfél évvel ezelőtt készült portréfilmben az angol sztár úgy fogalmazott, ekkor szakadt el benne a cérna, és rúgott még fekvő állapotban Simeonéba, aki mérhetetlen taktikai „fegyelmezettséggel” azonnal elterült a földön, a két méterre lévő játékvezető pedig leküldte a pályáról a törlesztő futballistát. A 25 évvel későbbi tetemrehíváskor már mindkét fél mosolyogva beszélt az esetről. Simeone valahogy így: „Mindig fontosnak tartottam, hogy az ellenfél érezze, ott vagyok a közelében, de vigyáztam arra, hogy ne okozzak sérülést.”

Edzőként sokkal változatosabb „bűneinek” lajstroma. Első (fél) évadában megnyerte csapatával az Európa-ligát, a bukaresti döntőben – emlékezetes: a madridi szurkolók egy része összekeverve Bukarestet Budapesttel a magyar fővárosban landolt – 3–0-ra legyőzve az Athletic Bilbaót, majd nem sokkal később az európai Szuperkupát is. Azóta egyetlen alkalommal, a 2019–2020-as idényben maradt le a spanyol bajnoki dobogóról, viszont kétszer lett első, kétszer második és hétszer harmadik; 18 év után nyert újra bajnokságot, 29 esztendőt követően pedig spanyol Szuperkupát. Nemzetközi szinten csak a Bajnokok Ligáját nem sikerült még elhódítania, Simeone vezérletével tizenegy nekifutásból nyolcszor jutott a negyeddöntőbe, kétszer vesztes döntőt is játszott, és egy vesztes elődöntő is szerepel a listán.

Az eredményeken túl játékosokat fedezett fel, képzett át, épített fel újra. Mindennek maga is közvetlen hasznát veszi, miközben bevételi forrást generál a klubnak, a távozó futballisták pótlását többnyire házon belül oldja meg. Mindez folyamatosan növeli a vezetőség és a szurkolók részéről megnyilvánuló bizalmat. Nemcsak elismerik és tisztelik, egyszerűen agyonszeretik. A futballisták ragaszkodásának egészen különleges bizonyítékával is találkozhatott: „Amikor néhány éve megtudtam, hogy a klub nem igazolhat, egyetlen dolgot kértem: senki se távozzon, akire számítanék. És senki nem is távozott. Ez tart minket össze” – fogalmazott anno a klubportálnak adott nyilatkozatában.

Képtelenség megjósolni, meddig tart ez az egészen elképesztő „szerelem” (szerződése 2027 júniusáig érvényes), amit az is táplál, hogy ma már a földkerekség legjobban fizetett edzői közé tartozik. A meccseléseiről készült felvételek arról tanúskodnak, hogy alaposan megdolgozik a pénzéért. A partvonal mellett a labdarúgóval együtt lövésre vagy blokkolásra lendül a lába, zsibbasztó gesztikulálással dirigálja a követendő játékfázisokat, magából kikelve méltatlankodik egy-egy bírói döntés nyomán, atyai duruzsolással bocsátja útjára a magához szólított futballistát, vagy ellenkezőleg, úgy leordítja a fejét, hogy az a mi fülünket is sérti. Csapata góljait követően hatalmas sprinteket vág le, minden pillanatban azt üzeni labdarúgóinak, hogy velük van. Néha kirúg a hámból, obszcén gesztusokkal üzen az ellenfélnek, engedi ki a fölös gőzt, az azzal járó néhány tízezer eurós bírságot pedig mellényzsebből fizeti ki.

De nem csak ennyitől egészen különleges jelenség. Furcsán hangzik, ám olyan jövőképpel büszkélkedhet, amelyben a klub hosszú távú érdeke, a focisták központi helyet foglalnak el. Nem csoda, hogy többen is visszatértek már hozzá, és általuk rendre változik a csapat identitása, újragondolt taktikai alapelvek mentén újul meg az együttes játéka. Így képes versenyben maradni a spanyol futball két óriásával, a sokkal nagyobb lehetőségekből merítő Real Madriddal és Barcelonával.

Vajon mire lehetne képes bármelyikük élén? A kérdés persze pusztán elméleti, bár nagyon sokszor rebesgették, hogy távozik, úgy tetszik, Diego Simeone az Atléticónál érinthetetlen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!