A közeg – Szeli Mátyás publicisztikája

Quique Setiént két héttel ezelőtt nevezték ki a Barcelona vezetőedzőjének, s bár ennyi idő nem elég ahhoz, hogy pálcát törjünk felette, de ahhoz igen, hogy a kedélyek lecsillapodásával mélyebb kontextusba helyezzük az érkezését, valamint azt, mi vár rá.

Azzal már foglalkoztunk lapunkban, hogy a katalán futballklub vezetősége – amely szokása szerint most is többször ellentmondott önmagának – nem éppen lovagias módon szabadult meg elődjétől, Ernesto Valverdétől, és az időzítés is furcsának tetszett. Igaz, már az is kérdéses, hogy a főnökök mikor kezdtek edzőt keresni, és az udvariaskodástól eltekintve ki volt az első számú jelöltjük (nem Setién).

Az új szakvezető kapcsán sokan megkongatták a vészharangot, csupán azon az alapon, hogy nem ismert név. Hogy a panaszkodók közül mennyien ismerték behatóan a tréner munkásságát, esetleg edzői felfogását, azzal kapcsolatban óvatosak lennénk. Tőlük azért megkérdeznénk: szerintük mikor neveztek ki olyan szakvezetőt a Barcelonánál, aki edzői pályafutását tekintve a világ élvonalába tartozott érkezésekor?

Frank Rijkaard, Josep Guardiola, Gerardo Martino vagy Luis Enrique, Ernesto Valverde, netán a tragikusan korán elhunyt Tito Vilanova biztosan nem ebbe a kategóriába sorolható.

Erre lehet replikázni, hogy a közülük sikeresebbnek tekintett szakemberek általában játékosként letettek valamit az asztalra. Ebben az esetben viszont megint elvakítana minket a sztárkultusz, klasszis játékosból ugyanis nem feltétlenül lesz sztáredző (Pelé? Diego Maradona?), legfeljebb könnyebben megnyílnak előtte bizonyos ajtók. Semmi garancia nincs rá, hogy Xavival megoldódtak volna a gondok, persze az ellenkezőjére sem.

A barcelonai edzőcseréknél mindig központi téma a futballstílus, ami néhány évtizede már legalább annyira szerves része a klub identitásának, mint a gránátvörös-kék színösszeállítás. Setién érkezése elvileg azokat töltheti el bizakodással, akik ezt hiányolták. „A hívők” szerint ugyanis Valverde eltávolodott a barcelonai játékfelfogástól– pedig ez a folyamat korántsem nála kezdődött.

Csakhogy ennek a miértje is értelmezési kérdés. Amit valaki evolúciónak, szükségszerű változásnak, a körülményekhez való alkalmazkodásnak lát az edzők részéről, azt más eretnekségnek, az értékektől való bűnös eltávolodásnak. Ők azok, akik azért is hisztériás rohamot kapnak, mert Setién első bajnokiján a nem éppen tikitaka-kompatibilis Ivan Rakiticcsal és Arturo Vidallal kezdett a középpályán. Na és mi van abban az esetben, ha minden rendben van a stílussal, megkapjuk a meccsenkénti ezer passzt, meg az ellenfelek többsége ellen a hetven-nyolcvan százalékos labdabirtoklást, mégis mondjuk „csak” bajnoki címet nyer a Barcelona, vagy azt sem? Most tegyük félre, hogy az eddig látottak nem túl biztatóak, három meccs után ne várjunk csodát.

A másik központi kérdés a saját nevelésű futballisták helyzete. A Barcelonánál különösen büszkék az akadémiájukra, ám a 2010-ben bemutatkozó Sergi Roberto a legutóbbi, aki onnan érkezve stabil kezdőnek nevezhető a mostani keretből. Valverde ugyan több fiatalnak lehetőséget adott, két és fél idénye alatt egyikükből sem lett alapember (ez a folyamat Enriquénél is jól nyomon követhető volt). Az állandó sikerkényszer hátráltatja abban a mindenkori vezetőedzőt, hogy beépítse a fiatalokat, vagy csak egyszerűen nem jött ki olyan játékos a „sztárgyárból”, aki helyet követelne magának a kezdőben? És igazából itt jutunk el a Johan Cruyff által emlegetett „entorno” intézményéhez. Ezt nagyjából „közegnek” fordíthatjuk, és egyfajta örökös belharcnak, folytonos nyomásnak, egymásnak feszülő erők és különböző érdekek káros kölcsönhatásának tekinthetjük, amely konfliktusokat szül és olyan sziklaszilárd egyéniségeket is megrágott és kiköpött, mint Cruyff vagy Louis van Gaal. Utódaik közül Guardiola és Enrique ugyan önszántából távozott, de láthatóan mindkettejükből sokat kivettek a klubnál eltöltött évek.

A Barcelona kapcsán már egy vereség után is krízis módba kapcsolhat a közvélemény. Persze ennél szélsőségesebb esetek is előfordulhatnak. Gerardo Martinót például egy Rayo Vallecano elleni mérkőzés után élesen kritizálták, mert az ellenfél többet birtokolta a labdát. A találkozón a Barcelona győzött 4–0-ra...

A triplázással záruló 2014–2015-ös idény januárjában a pragmatikusabb stílus felé közelítő Luis Enrique fejét követelték, miközben a klub minden sorozatban versenyben volt, néhány hónappal később pedig mindent megnyert, amit lehetett. Guardiola pedig nemrég azt mondta, a Barcelona különleges hely, ahol a bajnoki címet megnyerni nem elegendő. De akkor mi az, ami elegendő? Minden sorozat megnyerése? A Barcelona kétszer triplázott (először 2008–2009-ben nyert bajnokságot, kupát, BL-t ugyanazon évadban) története során, a többi spanyol klubnak még egyszer sem sikerült, tehát ez egyáltalán nem mindennapos és nem lehet állandó igény.

No meg a 2015-ben triplázó együttesből Dani Alves, Neymar, Andrés Iniesta és Xavi már a múlté, Sergio Busquets, Luis Suárez és Lionel Messi pedig öt évvel idősebb lett. Ez önmagában is súlyos csapás. Mindezt tetézi, hogy a klub azóta – még jóindulatú becslések szerint is – több mint 350 millió eurót szórt el olyan labdarúgókra, akik nem váltak be (a tavaly nyáron érkezőknek még megadjuk a bizalmat). Emellett tíz olyan futballista van a világon, akiért százmillió vagy annál több eurót fizettek, közülük hármat a Barcelona szerződtetett, mindhármat az elmúlt két és fél évben. Ez az a fajta üzletpolitika, amiért évekkel ezelőtt még a Real Madridot gúnyolták Katalóniában, és nem feltétlenül a csapatépítést szolgálja. Cruyff már évekkel ezelőtt keserűen megállapította, a klub inkább az egyéniségekre fekteti a hangsúlyt, mintsem egy jó futballt játszó együttes kialakítására.

Ennek tükrében érdemes kiemelni, hogy Barcelonában a tagok demokratikus módon, szavazással döntik el, ki vezesse a klubot. Hogy ez miért fontos? Azért, mert amíg a Chelsea-tulajdonos Roman Abramovicsnak nem feltétlenül kell attól tartania (beosztottjainak annál inkább), hogy elveszíti az „állását”, addig a Barcelona első embere tisztában van vele, véges az ideje, így sok lépése kampányfogásként is felfogható, aminek az is a célja, hogy megőrizze pozícióját.

Josep Maria Bartomeu, a mostani elnök 2021-ben leköszön, nem indul a következő elnökválasztáson, de a beszámolók szerint ő is favorizál valakit. Vélhetően nem a vezetőséget gyakorta kritizáló Víctor Fontot, akinek például Xavi az edzőjelöltje. Lehet, hogy a megkeresésével a vezetők az ő vitorlájából is megpróbálták kifogni a szelet? Ezek a machinációk is az „entorno” részei, és nem feltétlenül segítik a csapatot. Ahogy az állandóság hiánya sem.

A klubnak az elmúlt nagyjából négy és fél évben négy sportigazgatója volt. Ez korántsem a profizmus jele, igaz, a távozó szakemberek adott esetben bűnbaknak jók voltak. Bartomeu néhány éve megújulást hirdetett az akadémián, a csapatba betörő saját nevelések számából láthatjuk, hogy ez mennyire „jól” sikerült. Xavi Torres újságíró nyári riportja pedig riasztó képet festett az utánpótlás helyzetéről. Cikkében arról ír, hogy az akadémiát is pozícióharcok gyengítették, emellett képzetlen szakembereket említ, és még azt is, hogy a fiatalok étkezését intéző cég még a minimális táplálkozási irányelveket sem tartja be. Sebaj, állítólag megint kezdődik az újabb átszervezés, az utánpótlásszektor élére Patrick Kluivert került. A tény, hogy egy volt Barcelona- és Ajax-játékosról van szó, sokakat elvakíthat, de ha edzői és sportvezetői pályafutását nézzük, inkább riasztó, hogy rá esett a választás, még akkor is, ha az ő munkáját is korai lenne értékelni.

Láthatjuk tehát, változtathatnak a körülményeken, bőszen váltogathatják a beosztottakat, villoghatnak a rekordbevétellel, de ez nem sokat ér, ha a problémák magja ugyanaz marad: inkompetensnek tetsző, csapongó vezetőség és olyan ingatag védelmű – azért sikertelennek korántsem nevezhető – együttes, amely állandóan ugyanattól az embertől (Lionel Messi) várja a megváltást.

Talán mindezek rávilágítanak arra, hogy egy csapat gyengélkedése sok esetben csak a felszín alatt rejlő problémák leglátványosabb tünete. Azt pedig néha egyszerűbb kezelni, mint magát a betegséget.