Az új Bernabéu – Szöllősi György publicisztikája

A világ legsikeresebb futballklubját egykor kiépítő, egyedülálló klubmodellt létrehozó Santiago Bernabéu hívei talán szentségtörésnek vagy legalábbis egyelőre túlzásnak tartják, mégis nehéz nem észrevenni a párhuzamot: ismét olyan elnöke van a Real Madridnak a hétfőre virradó éjszaka közfelkiáltással újraválasztott Florentino Pérez személyében, aki megközelítheti, sőt akár túl is szárnyalhatja világhírű elődje sikereit. Ráadásul szemernyi kétségünk se legyen afelől, hogy éppen ez az álma.

Florentino Pérez ugyanis igazi madridista, akinek már az édesapja is a klubnak szurkolt, s aki gyerekként, fiatalként a lelátón élte át a madridizmus születését. Számára nem üres lózung a múlt tisztelete, hanem egyben saját tinédzserkorának újraélése, édesapja eszményeinek felmagasztalása.

Florentino Pérez ugyanis igazi madridista, akinek már az édesapja is a klubnak szurkolt, s aki gyerekként, fiatalként a lelátón élte át a madridizmus születését. Számára nem üres lózung a múlt tisztelete, hanem egyben saját tinédzserkorának újraélése, édesapja eszményeinek felmagasztalása.

Amikor első elnöki ciklusa idején építőipari cégének toronyházában, a vezérigazgatói tárgyalóban fogadott, természetesen azért juthattam be hozzá, mert Puskás Ferencről kértem tőle interjút, készülő életrajzi könyvemhez. Akkor vált számomra világossá, mit jelent neki a Real Madrid, a hagyomány, a tisztelet. Mint mondta, édesapja minden hazai mérkőzésre kivitte, a glasgow-i, minden rekordot megdöntő Európa-kupa-döntőt (Madrid–Frankfurt 7:3, 134 ezer néző előtt Puskás négy góljával) pedig rádióközvetítés révén izgulta végig. De a legkülönlegesebb emléke, hogy Puskás egyszer élménybeszámolót tartott az középiskolában, ahová a később sikeres mérnök, politikus és üzletember járt, még a fényképet is őrzi valahol, mondta… Aztán ahogyan Santiago Bernabéu örökre történelmet írt azzal, hogy Alfredo Di Stéfanót a klub legnagyobb legendáját és első sikereinek letéteményesét megszerezte a rivális Barcelonától (a híres történet szerint az argentin zseni először a Barcához, majd a Madridhoz írt alá, hogy elkeseredett jogi vita végén a fővárosi klubnál kössön ki), Florentino Pérez első megválasztása előtt azzal a kampányígérettel hívta fel magára a figyelmet: ha megválasztják, elhozza Barcelonából Luís Figót. Meg is választották, el is hozta, hogy aztán azzal adja át neki a madridi 10-es számú mezt: „Úgy becsüld meg magad, hogy ez minálunk Puskás Ferenc mezszáma volt…”

Azé a Puskás Ferencé, aki szintén Bernabéu elnöksége idején került a klubhoz, még ha az elnök kezdetben nem is lelkesedett a kissé már öreg és kövér magyar zseni szerződtetéséért. Jól döntött viszont, amikor a világverő Honvéd ügyeit korábban páratlan eleganciával és hatékonysággal intéző Östreicher Emilt elnöki tanácsadónak szerződtette. Ő ugyanis nem nyugodott, amíg meg nem szerezte Puskást a klubnak, és sok más jó tanácsa mellett ezért is nagyon hálás volt neki Don Santiago. Meg a kis Florentino, akinek bőven volt kivel összehasonlítani az „Ágyúcskának” (Canoncito) becézett Puskást az évtizedek során Davor Sukertől a brazil Ronaldóig vagy Bernd Schustertől David Beckhamig, ám kérdésemre határozottan jelentette ki, hogy olyan, a föld felett suhanó bombaerős lövéseket, mint Puskástól, később sem látott senkitől a Real hófehér mezében. „A madridizmust ezeknek a nagy játékosoknak köszönhetjük” – mondta akkor, tizenkét évvel ezelőtt Pérez, s hogy nem csak a levegőbe beszélt, azt mindenki láthatta abból, hogy Alfredo Di Stéfanót nevezte ki a klub tiszteletbeli elnökének, s ameddig tudta, alaposan igénybe is vette az idős argentint a kommunikációban. Don Alfredo mutatta be az új szerzeményeket a sajtónak és a közönségnek, ott volt a csapat minden meccsén, az öregfiúk (los veteranos) minden igényt kielégítő klubhelyiségben időzhettek a stadionban, hatalmas tisztelet vette körül Di Stéfanót, aki ismét sztárgázsit kapott a Realtól, jóllehet Pérez megválasztása előtt már éppen kezdtek elfeledkezni az öregekről Madridban. Florentino még az akkoriban a spanyol fővárosba már csak ritkán látogató Puskást is megkérte, hogy segítse első kampányát, a végül számára sikertelenül végződő 1995-ös elnökválasztás előtt. Di Stéfano halála óta egyébként, természetesen ugyancsak Pérez felkérésére és szorgalmazására, Francisco Gento, a Föld egyetlen hatszoros Európa-kupa-győztese a klub tiszteletbeli elnöke. Pérez volt az is, aki az általa építtetni kezdett valdebebasi edzőközpontban, a „Real Madrid Városban” (la Ciudad Real Madrid) Di Stéfanóról nevezte el a tartalékcsapat (Real Madrid Castilla) stadionját, s aki ott szobrot állíttatott legendás elődjének, Santiago Bernabéunak, valamint a két játékoslegendának, Di Stéfanónak és Puskásnak.

Madridban azonban, ahol a szurkolók és az elnök személyéről is döntő klubtagok a „sociók” elvárása lett, hogy a klub minden évben szerezze meg, ha lehet, a világ aktuálisan legjobb és legdrágább játékosát, játékosait, a múlt alázatos ápolásával önmagában semmire sem menne az elnök, aki egyszer már meg is bukott, miután elküldte a klubtól Vicente del Bosquét és a védekező középpályás Claude Makelelét, és abba a hibába esett, hogy csak művészeket hozott a csapatba, zongoracipelőt egyet sem, ami az eredményesség rovására ment és elnöki székébe került. (És bár Pérez nevéhez kötik a galaktikusok – los Galacticos – összegyűjtését, tulajdonképpen ebben is Bernabéu volt az elődje, az első galaktikus madridi csapatot ő építette fel az argentin Di Stéfanóval, a francia Raymond Kopával, az uruguayi José Santamaríával, a brazil Didivel, a magyar Puskással, s ott sem fért meg minden dudás egy csárdában.) Péreznek az volt a szerencséje, hogy a kevésbé karizmatikus, a kétes megítélésű szerb Predrag Mijatovicsot sportigazgatónak megtevő, s egy piti hitelkártya ügyön megbukó Ramón Calderón követte őt az elnöki székben, ám ő ki sem töltötte a ciklusát, s jöhetett ismét Pérez, megint egy hátborzongatóan nagyvonalú ígérettel: ha megválasztják, hozza Cristiano Ronaldót. Hozta is, 94 millió euróért, ami akkor világrekordot jelentett, pláne az aranylabdás, ugyanakkor hatvanmillióért szerződtetett brazil Kakával együtt.

Nos, a Presidente alighanem tanult korábbi hibájából, és második, 2009 óta tartó (most választották újjá sorrendben másodszor) elnöki időszaka már a korábbi sikereket is túlszárnyalta. Márpedig a sikereket arrafelé a leginkább az Európa-kupák (BEK-, majd Bajnokok Ligája-győzelmek) számában mérik. Ahogyan Bernabéu idején a BEK első öt kiírását megszakítás nélkül mind az ötször a Real Madrid nyerte, most, a legutóbbi kettőt is, s amióta negyedszázada BL lett a sorozatból, a Madrid az első klub, amely meg tudta védeni a címét, ilyesmit legutóbb Bernabéu idején tett a csapat. Pérez pedig nem csak kirakatembernek (Gento, a brazil Ronaldo, Raúl) hozza vissza a klub neves egykori játékosait, hanem a menedzsmentbe, sőt a szakmai stábba is (Bernabéu idején már a második csapatnál is csak olyan vezetőedző dolgozhatott, aki korábban szerepelt az első csapatban, ahogyan egyébként maga Bernabéu is a klub csatára volt a huszadik század első harmadában). És ismét egy egészen különleges párhuzam: Bernabéu edzővé tette Miguel Munozt, aki az első három BEK-győzelemnek játékosként volt a részese, az 1960-as és 66-os siker pedig már edzőként fűződik a nevéhez. Ismerős? Zinédine Zidane maga lőtte a győztes gólt a 2002-es finálén,Pérez első elnöksége idején, pályaedzőként serénykedett Carlo Ancelotti mellett a tizedik („La Décima”) siker alkalmával, hogy aztán a klub 11. és 12. BL-győzelme idején már ő legyen a vezetőedző. José Mourinhónak a sikerek reményében talán még megengedte Florentino Pérez, hogy elmarja a klubtól Jorge Valdanót és távol tartsa az első csapattól Zidane-t, most azonban már alighanem ő is úgy gondolja, mint nagy elődje: volt madridistákkal lesz a legsikeresebb. Itt kell megemlíteni Emilio Butraguenót, a klub volt szupersztárját, jelenleg nemzetközi igazgatóját, aki már Pérez első elnökösködése során is kulcsszereplő, harmadik-negyedik ember volt a klubnál, s azóta is hűségesen szolgálja az elnököt a madridizmus elegáns, intelligens, hogy azt ne mondjam, arisztokratikus megtestesítőjeként. Ő tárgyal az UEFA-val, utazik a sorsolásokra, köszönti az öltözőben a játékvezetőket, viszi körbe a külföldi vendégeket az edzőközpontban, írja alá a megállapodást az új szurkolói klubokkal, és így tovább.

Bernabéu idejében latin-amerikai túrákkal, Pérez alatt észak-amerikai és távol-keleti pénzes fellépésekkel, és a Real Madrid Alapítvány szociális sportiskolai hálózatának az egész földkerekségre kiterjedő kiépítésével igyekszik a klub megteremteni és ápolni globális népszerűségét.

Az első, a stadiontól független, étteremmel, uszodával, a feleségek számára is használható létesítményekkel felszerelt edzőközpont, a Ciudad Deportiva (Sportváros) megteremtése Bernabéu elnök nevéhez fűződik, ennek a területét értékesítette Pérez, hogy ott felhúzza Madrid négy felhőkarcolóját (Cuatro Torres), a telekért kapott hatalmas bevételből pedig elkezdje építeni az új, mintegy negyven hektáros sportvárost, amely már ma is lélegzetelállító létesítmény-együttes, nemrég készült el az első csapat rezidenciája, s most az archívumon dolgoznak, de messze még az építkezés vége. S ahogyan Bernabéu nevét már életében, 1955-ben felvette a fő műve, a régi Chamartín-pálya helyén épített százezres stadion, úgy Pérez is a stadionépítéssel teheti fel a koronát, máris négy BL-győzelemnél járó életművére: a hírek szerint az idén végre tényleg elkezdődik a stadion újjáépítése…

Az lesz az új Bernabéu…

Pérez lesz az új Bernabéu?…