Meglepetések Párizsból – Morvai Katalin publicisztikája

Az úgy van, hogy minél nagyobb világverseny következik, annál többen érzik úgy, hogy meg kell jósolják, ki nyer. A szurkolóknak éppúgy vannak favoritjai, mint a szakmának és a médiának. De mindenki ugyebár nem győzhet. (Noha mindenki megdolgozott érte; az élsportban ugyanis vetés nélkül nincs aratás.)

Vannak a papírforma-esélyesek, és vannak azok, akiktől a tisztes helytállásnál többet nem várnak el. Utóbbiak esetében az edzők józanul megmaradnak „a főtábla/a nyolcaddöntő/a döntőbe jutás a cél” típusú nyilatkozatoknál. Ettől még győzelmi álmaikat a sportolók persze nem adják fel, csak nem emlegetik. Egyfajta babona ez. Hisznek magukban, de félnek kimondani, nehogy nagyképűnek vagy nevetségesnek tűnjenek.

Ezt az esélylatolgató játékot a párizsi olimpia előtt is eljátszottuk. Külföldön is, itthon is. Elmondták a sportszövetségek, a nemzeti olimpiai bizottságok korifeusai, a korábbi világsztárok és a média képviselői is, szerintük ki és miben nyer, de legalább is lehet dobogós. Aztán a sors – nagy rendezőként – intézte, ahogy gondolta. A 2024-es nyári olimpián is akadt jócskán meglepetésérmünk! Olyan is, amilyenre kábé annyira „számítottunk”, mint 1980-ban Moszkvában Varga Károly sportlövőnk olimpiai aranyérmére.

Ő volt az, aki korábban nemzetközi eredményeket sem ért el, Hammerl László szövetségi kapitány mégis látott benne valamit, s behívta a válogatottba. Aztán meglepetésre a kisöbű sportpuska 60 lövéses fekvő számában világcsúccsal aranyérmet nyert. Ráadásul a magyar csapat első aranyérmét! (Ezt követően hat évig volt magyar válogatott, kijutott kontinensviadalokra és világbajnokságra is, de soha többé nem lett dobogós.)

Varga Károly számunkra az olimpiai meglepetések szimbóluma. A példa, hogy a szikra minden résztvevőben ott van, s akár lángot is gyújthat. Varga Károly sikerét itthon Novotny Zoltán sportriporter tudatta velünk elsőként, a stúdióból súgták a fülére az egymondatos információt, miközben a birkózók csarnokában épp a Seres–Uskempirov találkozót közvetítette. A kiváló rádiós azonnal az éterbe kiáltotta az első moszkvai magyar aranyérmes nevét, aztán – a visszaemlékezése szerint – sürgős matatásba kezdett, hogy a táskájába dugott angol nyelvű magyar csapatismertető könyvecskéből kikurkássza, mit lehet tudni Varga Károlyról. És ez korántsem volt egyszerű, hiszen közben folyamatosan mondania kellett valamit. Zoli pedig rutinos rókaként elmesélte, hogy az újdonsült ötkarikás bajnok pont abban a számban nyert, mint 1964-ben Hammerl László, akit szintúgy nem ismert korábban a nagyvilág… És csak sorolta a körmondatokat, mire végre megkerült a füzetben az a pár infó, hogy Pátyon lakik, korábban motokrosszozott, s hogy Zsámbékon jár főiskolára. Nem sok, de valami. A meglepetés aranyérmes nevét és történetét később neki is, más újságíróknak is sikerült kikerekíteni, hiszen volt abban sztori bőven, hogy két nappal a versenyszáma előtt az öttusázókkal focizott és a kezére esett. A kézközépcsont repedést nem árulták el neki, úgy lőtt, fájós kézzel világcsúcsot…

Vissza a párizsi meglepetésekhez. Első érmesünk vívó volt. Eddig erre lehetett is tippelni, lévén a vívás az olimpiai időrendben a versenyek kezdetére esik, ráadásul sikersportágunk. No de, hogy épp Muhari Eszter nyerje az első medáliát, miközben a világ élmezőnyébe tartozó férfi kardozóink is pástra léptek, az nagyon nem volt a képben. Ám a tatabányai párbajtőröző kisebb csodát produkált. Már az olimpiai kijutása is hajszálon múlt, ő lett a beugró a doppingvétség miatt májusban két évre eltiltott Kun Anna helyett. És Párizsban megállta helyét. Sorra verte meg, aki szembe jött a táblán, legyen az világbajnok, vagy nála esélyesebb ázsiai, hogy aztán a döntőbe jutásért a hazai pálya előnyét (és a közönség hangerejét) élvező francia Aurienne Mallo az útját állja. Viszont a bronzmeccsen 14:14-nél az ő keze volt a biztosabb, s lett harmadik.

Férfi párbajtőrben a két egyéni világbajnok, Koch Máté és Siklósi Gergely állt a világranglista első két helyén, tőlük vártuk az érmeket, ám egyéniben a harmadik magyar, Andrásfi Tibor jutott mégis a legmagasabbra, s lett negyedik. A Nemzeti Sport kiküldött munkatársának az elődöntő előtt adott interjújában azt mondta: „Úgy jöttem ki, hogy meg akarom mutatni, mit tudok. Az Eb-n sikerült felállni a dobogóra, és az olimpián is ez a tervem. A rivaldafényt nagyrészt elvitte Máté és Gergő, de én mondtam nekik, hogy majd a surranópályán érkezem, és megpróbálok egy nagyot robbantani.”

A nagy durranás két paraszthajszál miatt elmaradt, pedig nagyon fogadkozott, hogy most már éremmel szeretne zárni. A világranglistán harmadik japán Kano Koki vélhetően ugyanezt gondolta, és egy tussal elütötte az aranymeccstől (amit később megnyert). Andrásfi Tibor pedig egy újabb egytusos, hosszabbításos találkozón az egyiptomi Mohamed el-Szajed ellenében lecsúszott a bronzéremről is. Néhány nappal később a csapatversenyben elért diadal azonban mindenért kárpótolta, őt is, a többieket is.

A kérdést, hogy mennyire számított esélyesnek Milák Kristóf, a tokiói olimpia arany- és ezüstérmese, átugranám. Nem tudtuk, mire lesz képes, mennyit edzett, csak azt, hogy ő tényleg külön kaszt, zseni. És ezt Párizsban minden fanyalgónak, benne nem bízónak bebizonyította. Előbb 200 méteres pillangóúszásban ezüstérmes lett, aztán 100 m pillangón, nagy hajrában elsőként csapott a célba.

Nem tartozott az éremesélyeseink közé Major Veronika, de megmutatta, kötélből vannak az idegei, s bronzérmet szerzett sportpisztolyban. Az ő történetéhez tartozik még, hogy az ötkarikás játékok után a párja Párizsban, az Eiffel-toronyban kérte meg a kezét…

Két igazán kellemes meglepetés-aranyérmünk is született a nyári játékokon. Az egyiket a tekvandós Márton Viviana harcolta ki, a másikat a záró napon az öttusázó Gulyás Michelle. Mindkettőt imádtuk. És nemcsak az érem színe miatt, hanem mert ők egész karakterükkel megnyerték a szívünket is.

Márton Vivianáról nem sokat tudtunk. Azonban az amerikai magazin, a Sports Illustrated hagyományos olimpiai esélylatolgatójában a 18 éves, Tenerifén született lány egyértelműen favoritként szerepelt (le a kalappal a 17 nyári és téli olimpiáról tudósító amerikai Brian Cazeneuve előtt, aki mind a 329 olimpiai dobogós helyezésről megírta, kiket gondol esélyeseknek rá). Kis szépséghiba, hogy a magyar színekben versenyző lányt 57 kg-ban tartotta aranyvárományosnak, ez az ikertestvére, Luana súlycsoportja, ő 67 kg-ban indult. Mondjuk Milákot se találta el, a hosszabb pillangótávon ugyan másodiknak saccolta, de 100 méteren nem szerepelt az éremesélyesei között – aztán láss csodát!

Szóval Márton Viviana: az ikertestvérével Madridban készülő, mindig vidám tekvandós, aki nagyon impulzív interjúkat adott a magyar riportereknek és persze a spanyol Marcának, emlékezetes marad arról is, hogy olyan kedvesen ejtette a sokat használt na(gy)on szót. Egy pillanatnyi kétség nem volt benne. Úgy menetelt a döntőig, mint a profik – pedig még tini. De jó géneket örökölt, testvérével az olimpia után a napokban elhunyt legendás bokszedző és klubtulajdonos Kiss Zoltán unokái.

És el is jutottunk a slusszpoénig, a világbajnoki ezüst- és bronzérmes öttusázó, Gulyás Michelle-ig, aki az olimpiára se jutott volna ki, ha nincs Balogh Gábor (Sydney olimpiai ezüstérmese) és a szövetség elnökségének bölcs tagjai, akik a válogatási elveket felülírva hittek abban, hogy Magyarországnak az lenne a legjobb, ha Gulyás indulna Párizsban. És bizalmat szavaztak neki. Pedig meglehetősen rossz éve volt, de ismerték versenyzői kvalitásait. És Gulyás Michelle a döntőben remekül vívott, jól úszott, utolsó volt, aki hibátlan pályát ment lóval (ezzel búcsúzott egyébként a lovaglás az öttusától), a záró futás–lövészet kombinációban pedig már az első lövészetnél behozta 13 mp-es hátrányát a francia aranyvárományos Elodie Clouvellel szemben, és többé nem is engedte át az elsőséget. A szerzett 1461 pontja ráadásul új világcsúcs. Az utolsó pillanatokról ezt nyilatkozta: „Próbáltam kizárni, hogy olimpián vagyok és átvenni ezt a fesztelen hangulatot, arra igyekeztem figyelni, ami az én dolgom. Láttam, hogy Clouvel kettő találatnál jár lövésben, a dél-koreai lány egynél, és azt éreztem, hogy ha bele is halok, vagy kitörik a lábam, innen akkor sem fut le már senki, még Usain Boltot is lehagynám.”

Ezzel a fényes diadallal zárult a mi olimpiánk, amelyen sportolóink 6 arany-, 7 ezüst- és 6 bronzérmet, no meg 21 pontszerző helyet szereztek. Reméltet és váratlant is. Mert a sport már csak ilyen: teli van meglepetéssel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!