Újra Maradonát látnak Nápolyban – Moncz Attila publicisztikája

Azért ha valaki a Napoliba igazol, majd a beavatási ceremóniáján az Opus együttes Live is Life című számát énekli el, abba nem kis bátorság szorult. Merthogy 1989 áprilisában Diego Armando Maradona erre a számra vezetett elő olyan bemelegítést a Bayern München elleni UEFA-kupa-elődöntő előtt, hogy annak a csodájára járnak még ma is. A YouTube-on 15 millió felett jár a videó megtekintéseinek száma, amelyen az látható, hogy Maradona – lógó cipőfűzőkkel! – a dal ritmusára hol táncol, hol az izmait mozgatja, hol dekázik, hol meg fejelget. Ha úgy tetszik, élvezi az életet és a futballt. A mindössze 21 éves Hvicsa Kvarachelia viszont bevállalta az éneklést.

Holott amikor erre sor került, egyrészt nem ismerték, másrészt talán még nem is szerették. De hogy az őt idehozó Aurelio De Laurentiis tulajdonost utálták a szurkolók, az ezer százalék. Különböző csoportokat háborított fel különböző időpontokban szokatlan kijelentéseivel – egyszer még azt is állította, hogy a nápolyiak nem tudják, miképp kell pizzát sütni – és a magas jegyárakkal, de a legnagyobb düh azok részéről érkezett, akik szerint jobban érdekli a családja meggazdagodása, mint a trófeák megnyerése vagy a klub infrastruktúrájának javítása. Holott 2004-ben még ő mentette meg a csődtől a Napolit, aztán a későbbiekben három kupagyőzelmet ünnepelhetett vele, illetve az előző 12 idényből nyolcban dobogós volt a Serie A-ban.

Csak hát azt nehezen bocsátják meg, hogy az egyik családi cége, a Filmauro médiavállalkozás 2018-ban megvette a Barit, amellyel azóta a Serie B-ig jutott (a liga különleges engedélye birtokában 2028-ig lehet a család kezén mindkét egylet, de csak úgy, hogy különböző osztályban szerepelnek...), illetve, hogy a nyáron egyszerre engedte el a csapatkapitányt (Lorenzo Insigne), a helyettesét (Kalidou Koulibaly), illetve a klub történetének leggólerősebb játékosát (Dries Mertens). Helyettük meg egyetlen várt/remélt nagy név sem érkezett meg, legalábbis a Tanguy Ndombele, Giovanni Simeone, Giacomo Raspadori, Mathías Olivera, André Anguissa, Kim Min Dzse, Kvarachelia hetes egyikének sem rendeztek akkora népünnepélyt, mint Rómában Paulo Dybala jövetelekor. Inkább készítettek egy #A16-os hashtaget a közösségi médiafelületekre, utalva a Nápolyt Barival összekötő autópályára, illetve arra, hogy De Laurentiis lesz szíves elhúzni arrafelé örökre.

Nyilván korai még ítéletet mondani az igazolásokról (ettől még Cristiano Giuntoli sportigazgató zseni, ezt leszögezném), de az tény, hogy két forduló után a Napoli maximális pontszámmal, a legjobb gólkülönbséggel és toronymagasan a legtöbb rúgott góllal (9, minden más csapaténál legalább néggyel több) vezeti a tabellát. Az őrület elkezdődött Délen, az első számú ünnepelt pedig a mesterlövészek versenyét három góllal vezető, eddig jobbal, ballal és fejjel is egyszer betaláló Kvarachelia. Az egyik helyi lap már a Kvaradona becenévvel illette, mások „csak” a Napoli grúz Maradonájaként emlegetik, ez meg azért amennyire elismerő, annyira veszélyes is. A Wikipedia internetes lexikonban fellelhető „Új Maradona” szócikkben 15 argentin játékos neve kerül elő (Diego Latorre, Ariel Ortega, Marcelo Gallardo, Franco Di Santo, Juan Román Riquelme, Pablo Aimar, Andrés D'Alessandro, Javier Saviola, Carlos Marinelli, Carlos Tévez, Lionel Messi, Sergio Agüero, Ezequiel Lavezzi, Paulo Dybala, Ángel Di María), és bár közülük a többség egész szép pályát futott be, sőt, Messi a minden idők legjobbja titulusért is versenyben van, DunDiegóval ellentétben senki sem tudta vb-címhez segíteni hazáját. Sőt, akadnak nagy fejre állások is, a legnagyobb Carlos Marinellié, akit 17 évesen másfél millió fontért vitt el a Middlesbrough a Boca Juniorstól (az 1990-es években még nem volt szokás ennyi pénzt adni tiniért), de igazából sehol sem tudott túllépni a korlátain. Pedig még Olaszországban is próbálkozott, a Torinóban azonban a legemlékezetesebb tette az volt, midőn a Juventus elleni derbin közölte a bíróval: „Vedd már le a Juve-mezed!” Naná, hogy piros lett a jutalma. Marinelli még nálunk, Magyarországon is megpróbálkozott a talpra állással, de a Győri ETO-nál két meccs után kitelt a becsülete.

Most itt van Kvarachelia, akitől ugyan vb-címet senki sem vár (sőt, a vb-részvétel is csoda lenne, sokkal inkább ő is nemzeti kirakatember lesz, ahogyan például az örmény Henrih Mhitarjan vagy amilyen sokáig a walesi Ryan Giggs volt), a Napoli felemelése viszont lassan a reszortja lesz. Akkor pedig óhatatlanul jönnek majd a Diegóval való párhuzamok. Bár, hozzátenném, az ilyenekhez volt ideje hozzászokni. Még ifistaként a grúz Rusztavi felnőttcsapatában átlagosan tíz cselt hajtott végre meccsenként, akkor a brazil zseni, Garrin­cha után a Kvarrincha becenévvel tisztelték meg. A Rubin Kazanyban Neymarhoz viszonyították, Nápolyba érkezésekor pedig azt vizionálták, hogy játéka a hajdani MaGiCa-sorból (Maradona, Giordano, Careca) a braziléra, Carecáéra hasonlít majd, így akadt, aki a Kvareca névvel tisztelte meg. Most azt hagyjuk is, hogy neki meg Cristiano Ronaldo a kedvence, de a hetes mezt nem kaphatta meg Nápolyban (az addigra már Elif Elmaszé volt, meg aztán hogyan nézett volna ki, hogy egy újonc leszedi egy kipróbált harcosról...), így aztán 77-esben futballozik. De ha úgy folytatja, ahogyan elkezdte Nápolyban, akkor alighanem a duci tízes lesz a vonatkoztatási pont.

Szerencsére ezzel Kvarachelia is tisztában van, az pedig még nagyobb mázli, hogy egyelőre a helyén is tudja kezelni: „Tisztában vagyok vele, hogy Nápolynak Maradona jelenti a mindent. Nagy felelősséggel jár, ha egy mondatban említik vele a nevemet. Nem tudok Maradona közelébe kerülni, de mindent beleadok, hogy a klub nagy játékosa legyek. Nyilvánvalóan tetszik a becenév.” Az biztos, most már senki sem vádolja a Napolit szerencsejátékkal, amiért 10 millió euróért elhozta őt a grúz kaszinófővárosban székelő Dinamo Batumitól, sokkal inkább dicsérik, amiért ilyen olcsón meg tudta szerezni. Most már senki sem tüntet a csatár érkezése miatt, nem szakítják félbe Luciano Spalletti vezetőedzőt egy rendezvényen az igazolásokra vonatkozó „Ébresztő! Ébresztő!” kórussal, hanem ünnepelnek. Pedig most a tavalyi nyolcas győzelmi sorozattal ellentétben még csak két sikernél tart a rajt óta a Napoli, de hát a futballőrült Dél gyorsan lázba jön.

Jellemző, hogy a helyi Il Mattino című lap újságírói még a grúz srác egyik felfedezőjét, Jurij Szjomint is felkutatták. A vezetőedzőként orosz és ukrán bajnoki címet is nyerő szakember előrebocsátotta, a technikán senki se lepődjön meg, hiszen már „...a szovjet korszakban is a grúzokat hívták az Unió braziljainak”. És Kvarachelia csak ezt az örökséget viszi tovább, igaz, meglehetősen magas színvonalon. A neve lefordítva annyit tesz, „égő szén”, ami jellemző is rá, hiszen a védők alig tudnak hozzáérni. Szjomin 15 éves kora óta követi nyomon a játékát („De még mindig meg tud lepni napról napra”), és nagyon csalódott volt, amikor 2019-ben a Lokomotiv Moszkva nem hosszabbította meg a kölcsönszerződését. Ma már mi is értjük a tréner dühét, ugyanakkor én speciel irigylem kollégája, Spalletti kivételes szerencséjét. Remek alapanyagot tettek a keze alá, ez a Napoli sokra viheti (bár ahogyan egy Roma-szurkoló barátom fogalmazott, „nem kell aggódni, Spalletti mindent képes elrontani” – utalva a fővárosiakkal elszalasztott temérdek lehetőségére...), Kvarachelia pedig főleg. Már két meccs alatt több akciógólt szerzett, mint a helyi hős Insigne a komplett előző idényben, és még csak ki sem bontakozott igazán. „Még mindig túl nagy a nyomás rajta. Majd ha ellazul, akkor nézzék meg, milyen játékos valójában!” – mondta a tréner.

Nagyjából ugyanez volt a véleménye Mohamed Szalahról első római lépéseit követően. Azóta az egyiptomi többek között Bajnokok Ligáját és afrikai Aranylabdát is nyert.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!