Per sempre capitano* – Szabó László publicisztikája

Alig két hete, május 28-án vasárnap este tízkor végigfutott a tekintetem a római Stadio Olimpico 52-es szektorán: körülöttem, közel s távol mindenki sírt. Zokogtak a fiatal srácok, ami érthető volt. Sírtak a lányok, a nők, ám ez természetes, sőt még várható is volt. Könnyeztek azonban meglett, pocakos, borostás férfiak is. Az olaszok bármiből hajlamosak nyálas giccset kreálni, aki egyszer látott akár csak egy vetélkedőt is a RAI-on, vagy meghallgatott egy dalt a San Remó-i fesztivál minden évben gumicukorízű kínálatából, tudja, mire gondolok. De Francesco Totti búcsúztatását érzelmesre, őszintére és meghatóra formálták.

Totti negyedszázadot futballozott egyetlen klubban, az AS Romában, ő maga a klubhűség modern kori, élő ikonja. De ezt a klubhűség dolgot már milliószor megírták róla a búcsúzása kapcsán és aktív korában is bőséggel, ezért én másra szeretnék fókuszálni. Arra, hogy az egyetemes sport számára miért fontos, amit Totti és az AS Roma kapcsolata képvisel.

A világban zajló folyamatok kapcsán néhány évtizede biztosan joggal felvethető a kérdés, vajon mi is a sport igazi célja. Sajnos akár úgy is nézhetjük, mintha pusztán olyan iparág lenne, amelynek semmi más célja nincsen, mint a profittermelés. Manapság úgy röpködnek a sportolókkal és a sporttal kapcsolatban a százmilliók mindenféle pénznemben, na meg hozzá a megtérülések, befektetések, részvények, árfolyamok, mintha pénztermelő iparágat látnánk, amelyben egyesek egyszerűen terméket hoznak létre, amelyeket mások eladnak, majd megint mások megvásárolnak, aztán megunnak, lecserélnek, továbbadnak. És közben számolatlanul képződik a profit, gazdagodik játékos, tulajdonos és befektető, és persze óhatatlanul bekövetkezik a pénzügyi összeomlás, őrületes károkat is okozva.

A globális sportbefektetések mögé épülő marketing-gyárak sztárokat építenek, folyamatosan táplálva bennünk a pénzköltési hajlamot, újra meg újra továbblökve a sportipar futószalagját. Vagyis akár tekinthetnénk a sportra mint a legcsillogóbb modern kori marketinggépezet globális mechanizmusára is.

A marketingguruk által gondosan ápolt sztárkultuszok fenntartása pedig csak akkor lehetséges, ha a sportcsillagok újabb és újabb rekordokat érnek el, egyre több gólt lőnek, még több meccset játszanak, még többet futnak. Vagyis növelni kell fizikai-mentális képességeiket, azaz úgy is tűnhet, mintha a gyógyszer- és teljesítményfokozó-iparért lenne a sport: fizikailag még tökéletesebb, sérthetetlenebb, strapabíróbb embereket gyárthassunk. És akkor ennek a gyógyszeriparnak a sportot érintő igazán rémisztő részéről, a doppingról vagy a génkezelésről már ne is beszéljünk.

Meg persze a kommunikáció: néha az az érzésünk is támadhat, mintha azért lenne a sport, hogy kielégítse a médiaipar telhetetlen étvágyát, ontsa az eredményeket, összefoglalókat, videókat, letöltéseket, nyilván, ha lehet, a fogyasztók pénzéért, feliratkozásáért, személyes adataiért cserébe.

Pénzpiac, marketing, emberi teljesítményipar, média sajátos egyvelege: szolgája, támogatója kellene, hogy legyen a sportnak, és sokszor és sokban persze még mindig az is. Ám közben egyre többször a saját lábára áll, és saját törvényszerűségei szerint károsítja a sport étoszának évezredes hagyományait.

Mielőtt a fenti, óhatatlanul jelen lévő vadhajtások befonnák-eltakarnák a lényeget, fontos, hogy újra és újra világossá tegyük, a sport középpontjában az ember és közösségeinek spiritualitása áll. Mindannyian voltunk már – vélhetően egyébként nem sokszor – olyan helyzetben, amikor közösségben, több-kevesebb társunkkal olyan élményen estünk át, amely több volt mint a szép, az értékes, a jó megélése, befogadása. Amikor azt éreztük, hogy most valami több, valami magasabb rendű történik velünk. Olyan, ami láthatatlan szálakkal összeköti térben és időben egyszerre a jelenlevőket, akik azt a közöset a pórusaikon és a bensőjükben érzik meg, elzsibbadnak a tagjaik, elhomályosul a tekintetük. A stadionokat az összezártság, az egy irányba szegeződő tekintetek persze geometriailag is különösen alkalmassá teszik arra, hogy megéljük ezt a spiritualitást, amely a sport és a hit összetartozásának különös és egyedi megjelenése.

A sport veleje tehát sportoló és szurkoló, valamint azok közösségei összetartozásának, közös élményeinek és értékeiknek megélése. Előbbiek azért tömörülnek klubokba, azért alkotnak nemzeti válogatottakat és azért mérkőznek meg egymással, hogy lehetőséget adjanak drukkereik összetartozása, a közös szín, címer, zászló, identitás iránti elkötelezettség kifejezésének. Ha a csapatunk, versenyzőnk nyer, örömünk túlmutat azon, hogy pusztán megállapítsuk, jobbak voltunk.

Ennél többet értünk el: csapatunk, válogatottunk sikerének energiáink, kiáltásaink, szurkolásunk elengedhetetlen része volt.

Francesco Totti pályafutása a sport lényegének, a játékos és a szurkoló közösségének gyönyörű példája. Ám őt búcsúztatni, felidézni, hogy milyen volt vele egy közösségbe tartozni, az több ennél, az maga a spiritualitás élménye.

Így persze már az is érthető: évtizedes riválisok – akár klubok, akár válogatottak drukkerei – miért képesek tisztelettel és szeretettel búcsúzni örök ellenfelük szimbolikus labdarúgóitól. Azért, mert pontosan érzik, hogy ők a sport egészének lényegéért tettek, amely túlmutat egyes csapatokon és nemzeteken, ők maguk a sport. Igazán megsüvegelendő volt, amikor a Lazio szurkolói kifeszítették transzparensüket az utolsó római derbin: „Totti, üdvözölnek a Lazio-szurkolók: tiszteletet érdemelsz, egy kézszorítást legnagyobb ellenfeleidtől!”

Totti és társai – a klubok és a nemzeti válogatottak futballtörténelmének örök ikonjait szerencsére számolatlanul lehet sorolni – azt a hagyományt tartják életben, amelynek elvesztésével a sport lényege tűnne el, a sport embersége és szükséges gyarlósága is eltűnne. Mert a klubikonok, a nemzeti válogatottak szimbolikus sportolói nem mindig a legjobb játékosok, nem mindig a tökéletes atléták – legalábbis tisztán a fizikai teljesítményt tekintve. Viszont ők a megtestesítői annak, hogy a közösség iránti alázat az ember legfontosabb tulajdonsága, és ezt az alázatot vágyja mindenki a sportban és azon kívül is. Ők a vezetői a klubhoz tartozók közösségének, megint csak spirituális értelemben. Vezetői, azaz kapitányai.

Il capitano utolsó mozdulata a Stadio Olimpico gyepén az volt, hogy csapatkapitányi szalagját átkötötte az AS Roma legfiatalabb utánpótláscsapatának legifjabb játékosa bal karjára. Szimbolikus tett: a klub elbúcsúzik legnagyobb csillagától, de még ebben a magasztos pillanatban is arra emlékeztet mindenkit, hogy egy játékos sosem lehet fontosabb, mint az egyesület, a közösség. Még egy nagy klub történelme legfontosabb futballistáját is követi olyasvalaki, akiben szintén benne van a spiritusz, aki tovább élteti a lángot.

Ám szép és illő volt, hogy akkor, május 28-án, vasárnap este a rómaiak, Francesco Totti pályáját és elkötelezettségét dicsőítve, az il grande numero dieci (a nagyszerű tízes) utolsó mérkőzésén minden korábbinál többször – és hosszú-hosszú időre biztosan utoljára – énekelték el az egyszerű, nyolc szótagos dallamot: c'é solo un capitano (csak egy kapitány van).

*Örökös kapitány